Extrememan Kaposvár

2014.07.13. 21:20

2 héttel a verseny után, mikor már a vasi vasemberek ünnepelnek, sikerült elkészítenem idei második középtávú triatlon versenyem beszámolóját. Kaposvár olyan, mint Füred, csak még olyanabb. A táv ugyanúgy 1,9 km úszás, 90 km bringa (kb. 1200 m szintkülönbséggel) és 21 km futás, de a bringapályán a szintek eloszlása valahogy sokkal brutálabb. Míg Füred csak nehéz, addig Kaposvár kegyetlen. :-)

De hogy is kezdődött? Nem szerepelt a terveim között ez a verseny, de mivel Füreden voltak időveszteséges technikai problémáim a bringázásnál, szerettem volna kipróbálni, mit tudok, ha a körülmények nem játszanak ellenem. Balu, az edzőm sem beszélt le róla, de figyelmeztetett, hogy most nincs pihenés a verseny előtt, hanem kemény edzések után, „lendületből” kell megcsinálnom. Felhívta a figyelmemet, hogy pont emiatt valószínűleg nem is fog jól sikerülni, de ne törődjek vele, fogjam fel edzőversenynek. Ennek megfelelően próbáltam hozzáállni, és nem is igazán képzeltem el semmilyen eredményt, csak végig akartam menni a pályán.

Reggel szerencsére elég korán indultunk ahhoz, hogy kelljen stresszelni, mint Füreden. Mindent szépen kikészítettem a depóba, kapkodás nélkül. A tó hőmérsékletét 22 foknak mondták, tehát ki-ki szabadon eldönthette, hogy neoprénben úszik-e vagy sem. Balu mindenképpen azt javasolta, hogy abban menjek, és szót is fogadtam. A vízben töltött kb. tíz perces várakozás alatt már nagyon éreztem az izgalmat, és rendkívül feszült voltam, mire a rajtpisztoly eldördült. Érdekes módon most nem volt olyan brutál verekedés, mint Füreden, de lehet, hogy csak immunisabb lettem. :-) Az úszás alatt jól éreztem magam, bár többször is előfordult, hogy nem teljesen jó irányba haladtam, így beletettem egy kis pluszt a távba. (Hiába, ha az ember soha nem emeli ki a fejét a vízből…:-)) 39 perc alatt végeztem az úszással, ami a 36 csaj közül a 11-ik helyet jelentette. Neoprén le, sisak és bringás cipő fel, 3’13 perc múlva már a bringán ültem. Itt kezdődött a kegyetlen valóság!

depo.jpg

Tudtam, hogy végig dombokon fogunk menni, és azt is, hogy 34 km-től nagyon meredek emelkedő jön, amire visszafelé is fel kell menni, de hogy ennyire fárasztó lesz az egész, azt nem is sejtettem. Pszichésen kimondottan rosszat tett, hogy az elején sokan megelőztek, köztük csajok is. A brutál emelkedő elején Gyuszival beszélgettem, ami jó volt, mert kicsit elterelte a figyelmemet a „fájdalomról”. Annak viszont nem örültem, hogy Gyuszi 10 perccel utánam fejezte be az úszást, és már be is hozott. Francba, nem az erősségem a bringázás. Na, nem baj, a fiúkkal úgyse vagyok egy kategória, és a csajok se érdekelnek, mivel nem a dobogóért jöttem. Persze, titkon bíztam benne, hogy majd a futásnál még javíthatok valamit, de nem igazán éreztem reálisnak, mivel dög fáradt voltam, és néhány csaj jó, messze, előttem járt. Próbáltam a szép tájra koncentrálni, mert a somogyi-dombság meglepően gyönyörű, de valahogy mégis mindig az órámra esett a tekintetem, és egyre erősebben kívántam, hogy teljenek a kilométerek. A vége felé azonban sokakból kiszállt az erő, és kezdtem visszaelőzni az embereket. Emelkedőn fel pasikat és csajokat egyaránt ott hagytam, még Gyuszi is pár méterrel mögém került. Annyira nem voltam magamnál, hogy felfogjam, ők a futópályán már aligha fognak aratni. Csak magammal voltam elfoglalva, és egy kis kő esett le a szívemről, amikor végre, 3:33 alatt elértem a bringás célkaput. Csajok között a 12-ikként értem be, tehát csak egy helyezést rontottam az úszáshoz képest, annak köszönhetően, hogy a végén sikerült visszaelőznöm párat azok közül, akik az elején elhúztak.

bringa_1.jpg

Csupán 2 perc depó után a futópályán találtam magam. Baromira nem esett jól a kezdés. Fáradtak voltak a lábaim és tűzött a nap. Iszonyú lassan telt az első 3 km, aztán kezdtem kicsit magamhoz térni. Akárcsak Füreden, itt is folyamatosan előztem a futótársaimat, de ez nem igazán tudatosult bennem. 5 perces körüli ezrekkel nyomattam, de a frissítőpontokon megálltam inni, néha két egész pohárral is, ami azért vitte az időt. Itt is próbáltam gyönyörködni a Deseda-tóban, mert annyira szép hely, hogy ha képeken látnám, azonnal elkezdenék álmodozni. Ott és akkor viszont csak a küzdelmet éreztem. A felétől kicsit javultam fejben, itt már lehetségesnek láttam, hogy nem vallok kudarcot. A testem percenként jelezte, hogy meg akar állni, fejben viszont minden alkalommal sikerült felülírni ezeket a hamis jelzéseket. Sokan sétáltak a pályán, és mindenkinek az arcára ki volt írva, mekkora küzdelmet folytatnak. Próbáltam mosolyogni, amit csak az önszuggesztív gondolatok tettek lehetővé. Biztattam a sporttársaimat, akik szerint én még egyértelműen szépen mozogtam. Pedig még az utolsó száz méterekkel is igencsak küzdenem kellett. De egyszer csak, végre eljött a hatalmas pillanat, és beértem a célba! És közben hallom a nevem után, hogy „a 3-ik női befutó”.

 befuto.jpg

Minden, de minden értelmet nyert! Hatalmas pillanat volt ez az életemben. Sok nehéz versenyen részt vettem már, néha egész jó eredményekkel, de ekkora küzdelemre nem emlékszem. 6:05 lett az össz időm, vagyis a félmaratont 1:47 alatt teljesítettem, amivel a nők között a leggyorsabb voltam. 9 helyet hoztam a bringázás óta. És mindössze 3 perccel maradtam le a győztestől.

Köszönöm Balunak a remek felkészítést, és gratulálok az ő fantasztikus eredményéhez is! Maminti és Évi csapattársam is megérdemel egy-egy dicséretet, akik életük első féltávját teljesítették. Azt hiszem, az ilyen alkalmakkor értjük meg, hogy az edzésekbe fektetett minden pillanat csodálatosan megtérül!

 vegen.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://futobarom.blog.hu/api/trackback/id/tr516505911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.