Hogy nem lettem idén ironman?

2015.06.23. 11:26

Másfél hétten az esemény után jöjjön egy újabb beszámoló, ami ezúttal nem arról fog szólni, hogy milyen ügyes és király vagyok. Egy feladott verseny képezi a cikk tárgyát, amelyből talán még tanulni is lehet. Természetesen a kritikák is helyénvalók, hiszen röviden fogalmazva elbénáztam a dolgot.

Ezúttal a Balatonman iron távjának vágtam neki. Nagyatád helyett idén Füreden szerettem volna ironman lenni, csupán azért, mert ez az esemény korábban lezajlik, és nem kell az egész nyarat a fekészülésre áldozni. Tisztában voltam vele, hogy jóval nehezebb a bringapálya, hiszen a Gellára 4-szer feltekerni nem az a kategória, mint amikor nagyjából sík terepen nyomja az ember. Ennek ellenére nekivágtam, és – őszintén szólva – azt gondoltam, sikerülni fog.

Már az előző napokban látszott, hogy az időjárás nem lesz túl kedvező, bár én jobban örültem a kánikulának, mintha esett volna. A brutál szél viszont valahogy nem illett a képbe, de abból se maradhattunk ki. A felkorbácsolt Balatonban nyomattuk a 3,8 km úszást, ahol a hullámok kedvük szerint dobáltak ide-oda. Tulajdonképpen szórakoztatónak találtam, sőt, arra gondoltam, kár, hogy nem ittam előtte pár sört vagy caipirinhát, akkor méginkább élvezném a szédítő lökéseket. Inkább az volt a probléma, hogy a hullámok miatt sokszor az úszótársaim sem voltak a látóteremben, nem hogy a bóják. Ennek megfelelően az első körben sokkal nagyobb ívet vettem a szükségesnél, ezért nagyobb pályát úsztam be a kijelöltnél. Sebaj, ezen nem múlik semmi. Az úszás végén még nagyon jó kedvem volt, és arra gondoltam, ha ilyen az ironman, akkor egy nagy buli az egész.

small_11401331_833017676767938_7205580753640289364_n.jpg

Bringára ülve azonnal elszállt minden pozitív gondolatom. Már Füreden emelkedővel indítottunk, ami később csak rosszabbodott. Ismertem a pályát, mégis nehezen tudtam feldolgozni az úszással szembeni kontrasztot. Itt már tolni kellett neki keményen, bőven komfortzónán kívül. A hőség mintha tripla adagokban szívta volna az energiámat. A Gella után „ajándékként” kaptuk a Barnag-Vöröstó hullámszakaszt, amit a brutál szél tett igazán „kellemessé”. Jó, tudom, ezután lefelé kellett tekerni, de nekem az se annyira pihenés, mert a nagy sebesség is para, és nagyon kellett figyelnem, nehogy baleset legyen a száguldás eredménye. A második körre jobban összeszedtem magam fejben. Tudatosítottam magamban, hogy nem kéjutazásra jöttem, ez bizony nehéz, és azért vagyok itt, hogy megküzdjek vele. Próbáltam eszegetni a kölesgolyókat, de baromra nem kívántam. Sőt, semmi szilárd kaját, de a gélt sem. A harmadik körön már tudatosult, hogy ez a hányinger jelensége. Gondolni se bírtam kajára, és azon járt az eszem, hogy ha hányni kell, melyik irányba hányjak le a bringáról, hogy ne rám szálljon vissza (hanem inkább valamelyik versenyzőtársamra :-)). Nem került sor a dologra, de az érzés nem lett kellemesebb, enni továbbra sem bírtam. Elindultam azért a negyedik körre is, mert a kötelességtudat ezt diktálta. De egyre inkább éreztem, hogy semmi nem lesz már ebből.

small_11407314_833292860073753_1954078570228741810_n.jpg

A féltávosok, akik 5 órával később rajtoltak, mint mi, nagyjából ekkor értek be. Ők még az első körüket tolták, és frissen száguldottak el mellettem, úgy „csordákban”. Érthető volt a jelenség, és láttam, hogy mindegyiknek féltávos rajtszáma van, tehát tudtam, hogy nem az én ellenfeleim, és jóval könnyebb dolguk van, de akkor is… A tudatalattim csak azt raktározta el, hogy mindenki elhúz, mintha motor lenne bennük, én meg az életemért küzdök az utolsó energiáimmal. Hiába volt meg a Gella negyedszer is, itt már biztos voltam benne, hogy ezt a versenyt elvesztettem. Letekertem becsülettel a Barnag-Vöröstót is, onnantól kezdve viszont már csak azért nem adtam fel a versenyt a bringázás közben, mert nem sok egyéb lehetőségem lett volna visszaérni Füredre. Rettenetesen legyengültem attól, hogy nem bírtam enni. Letekertem ugyan a 180 km-t 2400 m szinttel, de egyértelmű volt, hogy egy maratont már nem bírok lefutni.

small_11412208_955621527823750_1125107454206285221_n.jpg

Ott álltam a depóban vagy tíz percig, és egyszerre sajnáltam és szidtam magam, hogy hogy lehetek ilyen béna. Mellettem egy csávó jött vizesen a Balatonból, és mondta, hogy indul futni. Kérdeztem, mit csinált eddig, és mondta, hogy lehűtötte magát és frissített. Én úgy éreztem, már olyan késő van, hogy tök értelmetlen ilyenkor még futni, hiszen nagyon sz@r lesz az eredménye. Most viszont tudom, hogy neki volt igaza. Mindenkinek szörnyen nehéz volt és mindenki sokkal rosszabb időt bringázott, mint mondjuk Nagyatádon, emberi időjárási viszonyok között. A női mezőnyben mindössze hárman értek célba, és az első is több, mint 1 órával rosszabbat ment, mint én tavaly Nagyatádon. Akár fél órát is eltölthettem volna a depóban, és még úgy is lett volna értelme elindulni futni, csak azt akkor még nem tudtam.

Feladtam a versenyt. Idén nem lettem ironman. Ennek ellenére azért nem volt felesleges a próbálkozás, mert sokat tanultam belőle. Először is edzésen is le kell tekernem a 4 Gella-kört. A mostani felkészülésem fő állomása az volt, amikor Keneséről Füredig mentem, majd két Gella-kör, és vissza Keneséig, majd ráfutottam egy félmaratont. Az akkor jól ment, de ez semmiség ahhoz képest, ami a versenyen volt. Tudatosabban kell készülni. A másik nagy tanulság, hogy ha szörnyen érzem magam a bringázás után, nyugodtan időzzek többet a depóban, engedjem meg magamnak, hogy erőt gyűjtsek a futásra. Ha nekem brutál nehéz, valószínűleg a többieknek is, és ettől még nem kell fejben összedőlni. És talán akármilyen sz@r idővel teljesített verseny jobb, mint egy feladott verseny.

A bejegyzés trackback címe:

http://futobarom.blog.hu/api/trackback/id/tr357566852

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.