Szokás szerint az esemény után egy héttel írom a beszámolót, de talán még tart az érvényességi ideje. :-) Hogy miért is neveztem be egy hatórás futásra? Nem saját ötlet volt, hanem az UB-s társaim javasolták, és engem viszonylag könnyű az ilyesmire rávenni, annak ellenére, hogy nem vagyok ultrafutó. Azt gondoltam, addigra majd tisztességesen felkészülök, ahogy ezt általában más versenyekre is teszem. Nem kalkuláltam be, hogy a verseny előtti két hétben szabin leszek, ahol csak túrázás és rövid futások szerepeltek a programban, előtte meg rövidtávú triatlon versenyekre jártam, így aztán a hosszú futások szépen elmaradtak. A márciusi BSZM óta mindössze egyszer futottam 30 km-nél hosszabbat, most pedig úgy terveztem, hogy a 6 óra alatt szeretnék legalább 60 km-t összehozni. Utólag belegondolva nem tűnik ez a terv túl megalapozottnak…

Közeledett ugyan az esemény, de én nem paráztam. Talán a sok egyéb tevékenység miatt nem is fogtam fel, mivel állok szemben. Az éjféli rajtot se gondoltam megrázónak, én úgyis későn fekvő, későn kelő típus vagyok, tehát éjfélkor egyébként sem aludnék még, a futás meg majd felpörget. Hát igen… már az odaúton, vezetés közben éreztem, hogy fáradt vagyok. :-) A helyszínre megérkezni jó volt, Vörös Miksának segítettem fejlámpát szerezni, és vele osztottam meg a 60 km-es tervemet. Még mindig nem paráztam, bele se gondoltam, mit is beszélek. Eljött az éjfél. Mielőtt nekiindultunk, 1 perces csöndet tartottunk a közelmúltban elhunyt Lukács Béla emlékére. :-( Utána viszont nyomás!

Az első pár km eseménytelenül telt, 5:0x-es, majd 5:1x-es tempóban nyomultam, éreztem, hogy menne gyorsabban is, de mivel felfoghatatlanul messze még a vége, nem erőltettem magam túlzottan. Már tizenegynéhánynál éreztem, hogy fejben gyengülök. Alig telt még el egy óra, vagy kicsivel több, a hátralevő idő meg eszméletlen sok. 2 km-es pályán sötétben róni a köröket borzasztóan monotonnak tűnt, és hirtelen rájöttem, semmi kedvem hozzá. Már induláskor feltűnt, hogy éhes vagyok, és ez csak fokozódott, hiába toltam be egy-két szelet csokit. Sebaj, gondoltam, majd elmúlik. Igen, egy idő után már nem foglalkoztam vele, mert az álmosság-fáradtság vette át a hatalmat. Egyre többször gondoltam azokra, akik az ágyukban alszanak, és megállapítottam, mennyivel jobb nekik. Aztán próbáltam erősíteni azt a gondolatot, hogy az év 364 napján én is alszom, most az egyszer legyen már bennem annyi erő, hogy kivételt teszek.

Próbáltam terelni a gondolataimat mindenfelé, és meggyőzni magam, hogy milyen jó, hogy itt lehetek. Igyekeztem a többi futóra is figyelni, de a sötétben leginkább csak a fejlámpák fényével szembesültem, ami iszonyú unalmas volt. Néhány kerekesszékes futó vidított csak fel, meg a sötétből jövő szurkolás, ahol a hangot sokszor beazonosítani se tudtam. Iszonyúan vártam, hogy keljen fel a nap, de tudtam, hogy az még jó messze van. Már visszaemlékezni se tudok, hogy mi történt még közben, és miken gondolkoztam, csak arra, hogy nagyon szenvedtem a monotonitástól, de borzasztóan akartam, hogy végig bírjam futni a 6 órát. 33 km-nél elkezdett a gyomrom sz@rakodni, attól kezdve jónéhány technikai szünetre meg kellett állnom. Ez akkor idegesítőnek tűnt, de utólag azt gondolom, legalább ilyenkor pihentem egy kicsit, mert amúgy nem álltam meg egyszer sem. Az ilyen szünetes km-ek 7 perces körüliekre sikeredtek, de amúgy továbbra is tartottam a bőven 6 percen belüli tempót. Egy ideig fogalmam sem volt, hanyadik vagyok, mert a kiállások közben nem tudtam, kik előznek meg. Igazából nem is nagyon érdekelt, tényleg csak azért küzdöttem, hogy becsülettel végigfussam a 6 órát.

Csécsi Zoli, aki párban futott, nagyon sokat segített. Amikor éppen ő volt a „szabad ember”, mindig kérdezte, hogy kell-e valami, majd nem sokkal napfelkelte előtt mondta, hogy 3-ik vagyok a női mezőnyben, és a 4-ik 4 km-re van lemaradva tőlem. Ennek nagyon megörültem, és akkor már tudtam, hogy megőrzöm a 3-ik helyet, bármi történik is. Persze, nagyon szenvedtem, de ahogy világosodott, egyre több embert felismertem, és végre azt is láttam, kik szurkolnak nekem. Máthé Zoli és Kútvölgyi Andi is sokat dobott rajtam. Amikor a közelükbe értem, mindig szóltak pár jó szót, amin tudtam mosolyogni, ettől aztán sikerült valóban jobban érezni magam. Tóth Timi pedig, aki párosban futott, hozzám csatlakozott, és bár ment volna neki gyorsabban, inkább engem szórakoztatott. Aztán, amikor kiderült, hogy igyekeznie kell, hogy megőrizzék a párosban a 2-ik helyüket, előre küldtem, de továbbra is mindig bíztatott, ha a fordítóknál találkoztunk. És Fekete Zsuzsit sem felejtem el, akit még a sötétben is többször felismertem, és szintén nagyon sokat jelentettek a bíztató szavai.

Amikor már „csak” 80 perc volt hátra, fejben 4 db 20 perces egységre bontottam az időt, és mindegyik 20 perc végét igyekeztem fejben megünnepelni. Az utolsó így is baromi lassan telt, de akkor már tudtam, hogy minden szempontból nyert ügyem van, mert bírok futni a végéig, és a 3-ik hely is megvan, így aztán akármennyire is ólomból voltak a lábaim és a gondolataim is, valami mégis repítetett. És egyszercsak elhangzott a dudaszó, amely a verseny végét jelentette!

Ledobtam a lufit, ami jelzi, hogy a chip-szőnyegen történő utolsó áthaladás óta hány métert tettem meg. Leültem (vagy feküdtem?) a földre, és úgy éreztem, onnan többet nem tudok felállni. Pár méterre tőlem feküdt Jónás Gyula, aki nálam is hullábbnak tűnt, így próbáltam arra gondolni, hogy bennem igazából sok energia van, és minden erőmet megfeszítve elvánszorogtam a kb. tíz méterre levő frissítőpontig egy pohár vízért. Rettenetesen nehezen mozogtam, mindkét vádlim görcsben volt, fájt a bal sarkam és szörnyen álmos voltam, mégis valahol a világ legboldogabb emberének éreztem magam. :-) 63,3 km-t sikerült összehoznom a 6 óra alatt, tehát még a tervemet is sikerült felülmúlni, és valóban enyém lett a 3-ik hely a 26 női egyéni futóból. Nem hiába küzdöttem a fáradtsággal, monotonitással, éhséggel, gyomorpanasszal, vádligörccsel stb, hanem megmutattam magamnak, hogy igenis, képes vagyok olyan dologra, ami tulajdonképpen még a profilomba se tartozik, hiszen nem vagyok ultrafutó.

Utána már „csak” az eredményhirdetésre kellett várni, majd a fáradtságtól szinte hallucinálva még vezetni egy órát, de Isten vigyázott rám, és balesetmentesen megúsztam mindent. Hazaérve ruhástól elterültem az ágyon, de mindenem fájt, így az alvás nem igazán akart összejönni, de akkor már a boldogság felülírta az összes rossz érzést.

A legfontosabbat még nem is említettem: ezt a versenyt a Suhanj! Alapítvány rendezte, aki a kerekesszékesek sportolását segíti – mind anyagilag, mind fizikailag. A verseny bevétele is ilyen célra megy, ezért külön öröm volt számomra, hogy nemcsak magamért, hanem ennyire nemes célért róhatom a kilométereket. Hatalmas elismerésem Andrásnak, akik kerekesszékes versenyzőként alig „futott” kevesebbet, mint én, a két lábammal. Láttam gyakran, ahogy száguld a pályán, hát, le a kalappal! A többi sérült versenyzőnek, valamint Gusztos Péter szervezőnek is gratulálok, és nagyon köszönöm, részese lehettem az eseménynek. További sok-sok sikert kívánok a Suhanj!-nak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.