Balatonman Füred 2017

2017.09.21. 09:25

Beszámolót írni azért jó, mert újra lehet élni az eseményt – és persze, mert olvassátok. :-) Balatonman Füred… A verseny előtt átnéztem a tavalyi irományomat, ami viccesnek tűnt, így utólag, de inkább csak arra fókuszáltam, milyen hibákat ne ismételjek meg. Leginkább: nem kell bemenni Tihanyba, akármennyire is hívogató a félsziget! :-) És a futás közben tilos az órát nézegetni, le van sz@rva, hogy benne vagyok-e az 5 perces ezrekben van sem. Lényeg, hogy az eleje könnyen menjen, amúgy meg mindent érzésre, van már elég tapasztalatom.

A versenyt megelőző este egész motiváltnak éreztem magam, végre egyszer azt mertem gondolni, hogy tisztességesen felkészültem, és nyugodt lelkiismerettel állhatok rajthoz. Ez persze még nem garantálja a sikert, de legalább megtettem a tőlem telhetőt. Reggel viszont nem hittem a fülemnek. Az a kopogós valami nem a macskák kaparása az ajtón, hanem eső?! Oh bakker, tegnap még jó időt ígértetek! Ha a Gelláról lefelé patakokban folyik a víz, én tolni fogom a bringát! Felfelé még csakcsak nyomom neki erőből, de lefelé egy gurulós korcsolyapályától végem van!

Útközben – legnagyobb örömömre – elállt az eső, és abbamaradt a bringaparám. Bedepózás közben kezdtem azon gondolkodni, hogy a víz se lesz olyan meleg. Hiába vagyok idén már 75 km nyíltvízi úszás boldog tulajdonosa, a 17 fokot akkor sem fogom langyosabbnak érezni. Na jó, egye fene, parákat félre, most már nincs visszaút, gyerünk megtenni a megtennivalót!

Nem fáztam úszás közben, és kellemes meglepetésként még a pofonok is elkerültek. Sőt, mintha a Nap is kisütött volna, és kezdett egész strand feelingem támadni. Ettől kellemessé vált az úszás, de be is lustultam valahogy, és nem igazán erőből nyomtam. De nem baj, lesz még bőven helye az erőnek. 40 perc alatt végeztem a majdnem 2 km úszással. A depóban a szokásosnál többet bénáztam, mert a neoprén levétele után felvettem egy bringás mezt, valamint az órámat a kormányra erősítettem, amit a korábbi versenyeken mindig a csuklómon hagytam. Most akartam látni a pulzusomat, de nem azért, hogy alacsonyan tartsam, hanem pont az ellenkezője: ha túl alacsony, akkor tudatosuljon, hogy lusta vagyok, és nyomjam rendesen.

uszas2.PNG

Nekivágtam a tekerésnek. A Gella-kört már jól ismerem korábbi versenyekből és edzésekből egyaránt. Mindig megállapítottam, hogy nem vált kevésbé meredekké, de most abszolút nyugalommal és türelemmel tekergettem felfelé. Azért nagy öröm volt elérni Tótvázsonyt, ott kicsit lefelé tépni, majd jöhet a bal kanyar Pécsely felé. Idén a Barnag-Vöröstó szakasz helyett a Vászoly-Dörgicse kitérőt rakták bele, ahol még nem bringáztam korábban. Hát bakker, eléggé felülmúlta a számításaimat! Néhány emelkedőt csak legkisebb áttéten, állva tekerve sikerült megmásznom. Ez azért kivett belőlem rendesen. Lefelé se mertem hasítani, annyi kanyar volt az úton. Szerencsésen visszaértem Pécselyre, onnan már ismertem az utat Füredig, úgyhogy nem ért különösebb meglepetés. Véget ért az első kör, akkor most jöhet még egy ugyanilyen! Ezúttal már keményebb volt a Gellára felmászni, viszont a vászolyi kitérő kevésbé viselt meg. Talán az első kört a valóságosnál nagyobb szörnyűségként éltem meg, ezért a második kör inkább kellemes csalódás volt. Na jó, a „kellemes” szó azért lehet, hogy nem helyénvaló! :-) Nem mondom, hogy innen már minden sima ügy volt, de különösebb komplikációk nélkül visszaértem Füredre, ahol végre kiszállhattam a nyeregből, hogy nekiindulhassak a harmadik versenyszámnak. A szűk 90 km-t (ami az órám szerint inkább csak 87 volt) 3:22 alatt sikerült megtennem, de volt benne vagy 1300 méter szintkülönbség.

 

2017_0012_02_1160_12.jpg

A depóban – fantasztikus módon – most nem felejtettem el levenni a sisakot. :-) Az órát visszavettem a csuklómra, ezzel az átcsatolgatással ismét súlyos másodperceket vesztve. De irány a futás! Féltem tőle, de nem esett rosszul. Ilyenkor az idegrendszert kell pillanat alatt átprogramozni, hogy elfogadja, hogy most nem fog gyorsan változni a táj, mint ahogy a bringán tette, de ez nem azért van, mert most annyival bénább vagyok, hanem mert másik sportot űzök. Tök mindegy, milyennek érzékeli az agyam a tempót, a lábamra és a tüdőmre kell figyelni. Ha ezek jól vannak, akkor van minden a helyén. Ment is egész jól a dolog. Órát nem nézegettem, csak a mögöttem jövő csávó – aki nyúlnak használt – mondta, hogy bőven benne vagyunk az ötpercesben és nagyon jól nyomjuk. Mondtam, hogy most még tartalékoljunk, még ráérünk megnyomni. Majdnem rászóltam, hogy előzzön meg, de gondoltam, magától is megteszi, ha jónak látja. Az aszófői fordító előtt nagyon aranyos kis cirmos cicát láttam, szívesen megsimogattam volna, de inkább csak futtomban ciccegtem neki. A fordítónál jó tudat volt, hogy a táv negyede megvan. Visszafelé nagyon jól megnéztem a Tihany felé vezető út bevezetőjét, hogy a mások körben se kanyarodjak rá, bármi történik is addigra! :-) Közben a mögöttem futó csávó valahol lemaradt és nem láttam többet.  Elértem a füredi fordítót, vagyis a táv felét. Kicsit több mint 10,5 km-nél jártunk, de tudtam is, hogy pár száz méterrel hosszabb lesz a pálya a félmaratoni távnál. Pont, mielőtt megfordultam, egy futóverseny bizonyos rajtzónájának tagjai indultak neki a távjuknak. Kicsit ijesztő volt hirtelen ennyi friss futó közé bekerülni, de igazából tök motiválóak voltak. Az elején adták a lendületet, majd fokozatosan hagytam le őket, ami különösen jó érzés volt abban a tudatban, hogy én már úsztam és bringáztam, és a futásnak is több mint a felénél túl voltam, és még mindig annyi erőm volt, hogy a frissen beállt futókat előzzem. Hirsch Gergővel is összefutottam, ő – a mezőny egyik legfiatalabbjaként – a 8 km-es távon indult, és hasított mint állat. Tőle érdeklődtem, hanyadik vagyok a női mezőnyben, örültem, mikor megtudtam, hogy a harmadik.

2017_0012_19_1287_12.jpg

Biztos voltam benne, hogy a futás alatt nem fogok helyezést rontani, úgyhogy minden félnivalóm elmúlt (bár igazából nem is volt minek elmúlnia). Az utolsó 4 km ezért nehéz volt. Ott még volt egy frissítő, ahol úgy döntöttem, most már nem szórakozom ivással, inkább végigsprintelem, ami még hátra van. Ez nem biztos, hogy szerencsés döntés volt, de csak annyit változtatott, hogy jobban ki kellett lépnem a komfortzónámból. Annyi történt, hogy a végén már vártam a végét. :-) És nem panaszkodhatok: 1:46 alatt teljesítettem a távot, ami 21,65 km volt, vagyis 4:56-os átlagra jön ki.

Mekkora királyság volt célba érni! És igen, valóban a női mezőny harmadik helyezéséhez volt elég az 5 óra 55 perces idő. De igazából nem a helyezés a fontos, hiszen az sokban múlik a többi versenyzőn. Annak örülök, hogy sikerült okosan, erőt jól beosztva, és helyenként még élvezve is végigjárni az utat. Az pedig csak plusz, hogy életemben először sikerült ezt a versenyt 6 órán belül teljesítenem. Ez nem egy hagyományos középtáv, hanem a bringapálya gyilkos kínzóeszköz! Itt ilyen időt elérni nekem tényleg csoda. Igaz, a tekerés nem is ment gyorsan, viszont nem fárasztott le annyira, hogy ne tudjak utána normálisan futni. Azóta is jó kedvem támad, ha visszagondolok a versenyre, és erős motivációt érzek, hogy a jövőben se váltsak át chips zabálós – TV nézős üzemmódba. :-)

Szálka triatlon XL 2017

2017.08.20. 20:45

Jó néhány hónapig azt hittem, hamarosan abbahagyom a triatlont és a keszthelyi után nem megyek több versenyre. De valahogy úgy tűnik, ez túl jó buli. Így történt, hogy Szálkára is beneveztem, és mondhatom, nem bántam meg. Sőt, remélhetőleg nem is ez volt az utolsó.

A verseny előtti nap mindig frusztrált vagyok, és igazából a francba kívánom az egészet. Ahhoz képest most egész jól viseltem a helyzetet, és alig-alig beszéltem arról, mennyire nincs kedvem hozzá. :-) Na, azért reggel, amikor odaértünk a helyszínre, kezdett a nyugalom szertefoszlani. Jó volt haverokkal találkozni, pár szó a társakkal mindig oldja a feszültséget. Mivel ez valóban amatőr verseny, nem kellett betartani azokat a szigorú szabályokat, amiket a versenyek többségén. Ez azt is jelentette, hogy a rajt előtt szinte az utolsó pillanatig a depóban maradhattunk, és az úszás megkezdése előtt öt perccel még azt se tudtam, hol a rajt. :-)

A tó vize kellemesen langyos volt, szerencsére nem érkezett meg a beígért vihar a lehűléssel. A szél ugyan nem kímélt minket, de a vízben alig éreztem némi sodrást. Elrajtoltunk. Most szerencsére nem kellett bójákat kerülgetni, csak egy sima oda-vissza menet volt. Kellemesen indult a dolog, próbáltam jó kis strandolásnak felfogni az úszást. Nem hajtottam szét magam, de azért kicsit jobban küzdöttem, mint egy hétköznapi balatoni edzésen. Az órám 500 méterenként rezgett, így, amikor a második rezgésnél még mindig odafelé úsztunk, gyanús volt, hogy hosszabb lesz a pálya. Nem baj, belefér. Visszafelé már kicsit türelmetlenebb voltam, meg a szemüvegem is párásodott. Már tényleg úgy éreztem, sose lesz vége, mikor egy szemüveg párátlanító manőver során megpillantottam a célt. De jó! Hát igen, tényleg hosszabb volt: 2,1 km az 1,9 helyett. Kemény 45 percre volt szükségem, ami nagyon messze van az egyéni rekordtól, de se lábvizem nem volt, se vízből kimenős-befutós akció nem képezte a dolog részét, mint ahogy más versenyeken lenni szokott. Így azt gondolom, a 2:08-as tempó vállalható számomra, a balatoni edzéseken ennél is jóval bénábbakat megyek.

2017_0006_19_0917_12.jpg

2 perces depó után bringára pattantam. Azonnal rájöttem, mennyire elkényeztettek minket az utóbbi két versenyen, amikor autók elől lezárt pályán mentünk. Itt bizony zúztak mellettünk rendesen, ráadásul az elején nagyon sokan voltunk a pályán, hiszen akkor még a rövidebb távok versenyzői is nyomatták. Kellett koncentrálni rendesen, mert az út minősége sem olyan arrafelé, amiről a legtöbb bringás álmodik. Nem baj, négy évvel ezelőtt is kibírtam, és mivel ez csak játék, nem vettem rossz néven, ha néha fékezni kellett, vagy kerülgetni az autókat, kátyúkat, bringás társakat. Na, az utóbbiból azért többen kerültek engem, mint én őket, de lévén hogy igazán amatőr verseny, még nekem is akadt pár prédám. Fejben jól tudtam kezelni a négy „körös” pályát (ami azt jelenti, hogy adott szakaszt 4-szer tesszük meg oda-vissza). Az első körön megtapasztaltam, merről fúj a szél, hol vannak az emelkedők és melyek a kátyúveszélyes részek, aztán csak ezeket kellett ismételgetni. Többnyire visszafelé volt szembeszél, de a nagyon durva részek viszonylag rövidek voltak. Sose volt a kedvencem a bringázás, de fejben egész jól viseltem a megpróbáltatást. :-) A 90 km-t végül 3:09 alatt tettem meg, bár itt az én órám picit rövidebbet mért. Ez a szám nyilván nem túl kecsegtető, de nagyjából a forgatókönyvnek megfelelő.

2017_0006_01_1477_12.jpg

Megint gyors depó következett cipőcserével, és hamarosan a futópályán próbáltam szedni a lábaimat. Életemben most követtem el harmadszor, hogy magamon felejtettem a bukósisakot a futásnál, de szerencsére hamar észrevette valaki, akinek odaadtam, és kértem, hogy juttassa el a depó helyemre. Profibb versenyeken nem szabad külső segítséget igénybe venni, de szerencsére a szálkai nem olyan, ahol ezért büntetnek. Ez a kis affér igazából nem zavart be semmibe, a futást szörnyűnek éreztem, sisak ide vagy oda. Szándékosan nem néztem az órát, csak érzésre akartam nyomni. Bármiféle dobogós helyezéstől fényévekre voltam, úgyhogy nem volt min izgatni magam, csak az volt a célom, hogy befejezzem a versenyt „meghalás” nélkül.  Ez a futópálya hullámos, a nap is tűzött, és nagyon fáradtnak éreztem magam. Az elsőtől az utolsó pillanatig az életemért küzdöttem, de úgy tűnt, mások sincsenek sokkal jobb állapotban. Sőt! Akármi is volt velem, mégis taroltam a futópályán. Sorra előztem olyan embereket, akik a bringán még utolérhetetlenek tűntek. Akadt néhány csaj is a prédák között, de gőzöm nem volt, hanyadik vagyok, és nem is igazán akartam tudni. Tényleg csak az volt a célom, hogy magamat legyőzzem, és akármilyen szörnyű gondolatok is kavarogtak a fejemben, menjek tovább, és adjak bele mindent, ami bennem van. És sikerült lassulás nélkül lefutnom a 21 km-t, alig kicsúszva az 5 perces tempóból. Ha nincs ennyi emelkedő a pályán, tuti benne maradtam volna, de pont az a szép, hogy az emelkedők se tudtak igazán kinyírni.

2017_0006_04_4447_12.jpg

Célba érve megtudtam, hogy sikerült felhozni magam a női mezőny 3-ik helyére, amit óriási sikernek értékelek. Mégiscsak dobogó! Mindezt a nagyon fegyelmezett, összeszedett futásnak köszönhetem. Bónuszként a kategóriámban első lettem, de erre különösebben nem vagyok büszke, sokkal jobban érdekel az abszolút helyezés.

 

Sokszor eszembe jutott életem első középtávú triatlon versenye, amit négy éve nyomtam le ugyanitt. Akkor 6:11 volt az időm, most sikerült 5:44-re csökkenteni, vagyis 27 percet javítottam. Lehet mondani, hogy négy év alatt többet is fejlődhettem volna, de a mindennapos edzések során látom, milyen nehéz akár másodperceket is fejlődni, illetve hány hullámvölgy befigyel,  és milyen nehéz utána újra felfelé ívelni. Én nagy eredménynek érzem a 27 perces javulást, de természetesen bízom benne, hogy leszek még ennél is lényegesen jobb. Persze, nem minden rajtam múlik, de a magam részét megteszem.

Keszthely triatlon 2017

2017.06.18. 22:19

Lehet, hogy utálok triatlonozni, beszámolót írni meg még inkább, de a keszthelyi triatlon valahogy mégsem maradhat szavak nélkül. Az általánosságokat kihagyom, hiszen akit kicsit is érdekel, az vagy ott volt, vagy már olvashatta mások beszámolóiban.

Igen, alátámasztom, hogy elsőfokú viharjelzés volt érvényben, ennek megfelelően kaptunk jócskán a hullámokból. Ez még szórakoztató is lett volna, viszont a kb. 800 ember egyszerre rajtolásával iszonyatos bunyó volt végig, az úszás alatt. Kaptam olyan pofont, ami az úszószemüvegemet úgy benyomta az arccsontomba, hogy később magyarázkodhattam, hogy a férjem békés ember. :-) Alig mertem kiemelni a fejemet, mert féltem, hogy lerúgják, lepofozzák. Annyiban volt jó ez a sok ember, hogy folyamatos áramlatot csináltak, amitől végig olyan volt a víz, mintha hátulról kapnánk a hullámokat. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy 40 percen belül sikerült lenyomnom a 2 km-t. De lehet, hogy csak a pofonoktól akartam gyorsabban szabadulni. :-)

18951294_1726546974023972_5011039220120714035_n.jpg

Miután őszintén örültem, hogy élve kijöttem a vízből, nem is éreztem már különösebben szörnyűnek, hogy 90 km bringázás vár rám. Továbbra is felhős volt az idő és az erős szél nem javította a hőérzetemet. Jól jött volna egy száraz ruha, de gyorsan elhesegettem a gondolatot, hiszen ennyire kispályás nem lehetek. Gondoltam, inkább gyorsabban kéne tekernem, hogy generáljak egy kis belső fűtést. Eleinte iszonyatos szembeszél volt, ettől úgy éreztem, mintha nem is haladnék, csak egy helyben tekernék. Közben – ahogy lenni szokott – baromi sokan előztek, nagyrészt pasik, de azért pár csaj is akadt. Nem értettem, honnan kerül elő ez a sok ember. Ezek mind mögöttem voltak az úszásnál? Egyáltalán hogy férnek el ennyien a Balatonban? Próbáltam győzködni magam, hogy ez azért van, mert túl jó úszó vagyok (ami persze kicsit sem igaz :-)). Én alig-alig előztem bárkit is a bringán, de nem izgattam magam. Kb. a felénél elkezdett esni az eső, ami végig is kísért a bringapálya nagy részén. Örültem, hogy nem valami brutál viharral küzdünk, csak széllel és egy kis esővel. Ebbe még nem fogunk belehalni. Szépen leküzdjük az emelkedőket, gurulunk a lejtőkön, megbirkózunk az időjárás adta viszontagságokkal, és egyszer majd vége lesz.

19055461_1731933653485304_7265526603300184169_o.jpg

És valóban! Amikor láttam, hogy az utolsó km-eket nyomjuk, arra gondoltam, nincs is kedvem leszállni a brinágról, inkább tekernék még egy kicsit a futás helyett. Az sem erősítette a futó kedvemet, hogy nem tudtam fejben lejátszani, merről is kell bemenni a depóba, és hol találom a futócuccomat. Jött mögöttem egy csávó, akit készségesen előre engedtem, csak hogy mutassa az utat. Meg is lett a futócucc, és sikeresen bekeveredtem a futópáyára. Tudtam, hogy az elején nagyon óvatosnak kell lennem. A Garminon valamiért nem tudtam beállítani azt a képernyőt, ami az aktuális km átlagtempóját mutatja, így nem voltam képben a tempót illetően. De úgy éreztem, mint akiben elemet cseréltek. Fáradtságnak mindenféle nyoma nélkül , száguldozva indultam neki. Az előzgetések közben gondoltam, most visszakapjátok, amit a bringán adtatok! :-) És valóban: több száz hellyel előrébbre kerültem a futásban, mint ahogy a bringán végeztem. Mindig is a futás volt az erős számom, de a triatlonos futás azért meg szokott viselni. Nem tudom, most mi történt, ilyen jól még sose ment, pedig nemhogy dopping nem volt bennem, de az egész bringázás alatt 1 db energiaszelet és egy csücsök banán fogyott el, azon kívül csak vizet ittam. A futáson bekaptam egy újabb darab banánt, és ennyi volt az össz kajálásom az egész versenyen. A négy körös futópályán összesen 21 km-t kellett megtenni, bár az én órám szerint kicsit kevesebb volt. A negyedik körön éreztem csak enyhe fáradtságot, de semmiféle meghalásos tünet nem jelentkezett, hanem egyszer csak – nagyon boldogan – beértem a célba.

19144056_1735693153109354_4605860780771526196_o.jpg

5:34 lett az össz időm, amely a hivatalos mérés szerint így áll össze:

 

  • 1,9 km úszás    00:39:36
  • depó 1              00:04:54
  • 90 km bringa     03:13:01
  • depó 2              00:04:16
  • 21 km futás      01:32:46

Az én mérésem szerint az úszás valamivel hosszabb volt, a futás viszont legalább 1 km-rel rövidebb. Akárhogy is, elégedett vagyok az eredménnyel, legalábbis ami az úszást és a futást illeti. A bringán sz@r vagyok, de ez nem újdonság. Nem is igazán értem, miért vagyok ilyen béna, de ez lehet, hogy külön posztot érdemel.

Annyit adott nekem az utóbbi két verseny – a Balatonman Kenese és a Keszthely Triatlon –, hogy lehet, hogy újratervezés jön az életemben. Szilárd meggyőződésem volt, hogy abbahagyom a triatlont, mert nem nekem való, most meg azon jár az eszem, hogy benevezek Szálkára. Ki érti ezt? :-)

Balatonman Kenese 2017

2017.06.05. 22:55

Alig több, mint egy hét telt el a kenesei verseny óta, talán még nem késő beszámolót írni. Az eseményt megelőző napokban egy fogászati kezelés rövidtávú hatásaként kellemetlen fogfájás gyötört, amelynek ellensúlyozására fájdalomcsillapítókat zabáltam. Ez a gyomromnak nem tetszett különösebben, így erősen hátrányos helyzetűnek éreztem magam. Ezt leszámítva sem volt semmi kedvem a versenyhez. Olyan nyomasztó, hogy tavaly is és tavalyelőtt is megnyertem a középtávot, és tudtam, ha most nem sikerül, akkor majd mindenkinek magyarázkodnom kell. Pedig eszem ágában sem volt megnyerni. Két dolgot szerettem volna: hogy ne legyek utolsó, illetve hogy ne adjam fel. És egyébként is szidtam, aki kitalálta a triatlont, és szidtam magam, hogy megint képes voltam ilyen hülyeségre vállalkozni. :-)

A hazai pálya azért jó. Nem kell semmit sem logisztikázni, csak berakom a hátizsákba a kellékeket, felülök a bringára és pár perc alatt ott vagyok a versenyközpontban. Cuccokat beraktam a depóba, aztán hajóval vittek minket a rajt helyszínére. Be kellet ugrani a vízbe, és háromszög alakban kirakott bójákat kerülgetve leúszni az 1,9 km-t (amibe a csalinkázás miatt sikerült 200 m pluszt beleraknom, pedig igazán tapasztalt nyíltvízi úszó vagyok, és a szemműtét óta még látok is, de akkor is béna vagyok :-)). Inkább rá se néztem az órámra az úszás végeztével, mert éreztem, hogy nyomdafestéket nem tűrően csúnya számot látnék. De nem estem kétségbe, inkább örültem, hogy legalább ez le van tudva.

3_2017_0010_02_2506_12.jpg

Gyors depózás után bringára pattantam, és az oly sokszor megjárt kenesei emelkedőn találtam magam. Jó, hogy minden gödröt ismerek az úton – legalábbis a körforgalomig. Onnan viszont megkaptuk a 710-es utat, ahol minden normális napon tilos bringázni, és kiváló minőségű aszfaltút fedi. Ez alkalommal az útnak egy jelentős szakasza csak a mienk volt, és ez igen megdobta a felhasználói élményt. Úgy tekerhettünk, hogy nem üldöztek minket autósok. (Ha mindig ilyen állapotok lennének, még talán megszeretném a bringázást. :-)) Sajnos a szél már nem volt annyira a barátunk, ő elég szépen adott magából, így volt küzdelem rendesen. A két körös bringapálya felénél bemondták, hogy a 3-ik vagyok a női mezőnyben. Ez a hír nagyon feldobott, addig ugyanis azt hittem, tökre le vagyok maradva. Ettől a ponttól jött meg a kedvem a versenyhez. Láttam, hogy a negyedik nagyon a nyomomban halad, de tudtam, hogy nekem a futás az erősségem, így az se baj, ha a bringán lehagy. Ha pedig a futásban is jobb lesz, akkor megérdemelten övé a dobogó.

A 90 km letekerése után nem mondom, hogy csak futni vágytam, de ez teljesen normális. Nagyon gyorsan depóztam, hogy gondolkodni se legyen időm, mi vár rám. Rossz volt elkezdeni a futást, de próbáltam úgy nézni, hogy végre elérkeztem a harmadik versenyszámhoz, ennyivel is közelebb van az egész szörnyűségnek a vége. :-) Figyeltem, hogy az elején semmiképpen se toljam maxra. Úgy tűnt, megelőztem egy középtávos lányt, de nem akartam ezzel foglalkozni. Tényleg csak arra összpontosítottam, hogy legyűrjem a 21 km-t meghalás nélkül, tök mindegy, hanyadikként. A futópálya három körös volt, és amikor az elsőnél bemondták, hogy én vezetek, az azért megint jó nagy dopping volt. Kezdtem észrevenni, hogy a távolság egyre nő köztem és a mögöttem futó csajok között, úgyhogy tudtam, hogy ha csak nem történik valami extra bajom, akkor enyém a győzelem. Csak azok a fránya kilométerek még mindig ott voltak előttem, bár szerencsére viszonylag gyorsan fogytak. És egyszer csak teljesen elfogytak, én meg a célban találtam magam.

8_18741562_1561677523863037_1962522505_n.jpg

Harmadszor is enyém a győzelem a Balatonman Kenese középtáv női mezőnyében. És hogy ez mit jelent? Nyilván nem szomorúságot! :-) De azért egyrészt tudom, hogy ez egy amatőr verseny, legalábbis ami a női mezőnyt illeti. Amatőrök közül is sokan jobbak nálam, csak vagy más távon indultak, vagy nem jöttek erre a versenyre. És azt is tudom, hogy igazából tök mindegy, hanyadik az ember. Ha lelkiismeretesen felkészül, erejét rendesen beosztva kiadja magából a képességeinek és edzettségének megfelelő teljesítményt, és célba ér, akkor az már mindenképpen dicséretes. Ehhez képest az eredmény másodlagos. És jobb ember se lesz senki attól, hogy kevesebb perc alatt fut le x km-t, mint más. Szóval örülök a győzelemnek, de a „merre tovább” kérdésre semmiképpen sem az a válaszom, hogy előre a még jobb eredményekért. Hogy akkor mi lenne a válaszom az említett kérdésre, azt ez a poszt terjedelme már nem tudja magába foglalni. :-)

Lefutni egy maratont szerintem önmagában is nagy élmény, és mindenképpen dicséretes, akármilyen is az eredmény. De olyan időt megfutni, amivel még elégedett is az ember, az az igazán királyságos. És ha mindezt úgy, hogy a második felét sikerül gyorsabbra futni az elsőnél, az már szinte káprázatos. :-)

Nem túl nagy reményekkel indultam neki a füredi Runner’s World maratoni távjának. Igazából három héttel korábban, Debrecenben szerettem volna maratont futni, de egy sérülés megakadályozott. Ez pedig azt is jelentette, hogy a füredire se tudtam igazán felkészülni, mert a gyógyulás és a verseny között mindössze két hét telt el. Igaz, hogy a sérülés előtt nagyon jó formában voltam, de azt hittem, az állóképességem elveszett a néhány kihagyott hét alatt. Ebből kifolyólag csak annyi volt a szándékom, hogy végig tudjam futni a 42 km-t, akármilyen csiga tempóban is. A feladás biztos elkerülésére azt láttam az egyedüli garanciának, ha nagyon lassan kezdek, és a feléig meg se érzem, hogy már futottam.

dsc9807-2.jpg

A rajt utáni másodpercekben elkezdett szakadni az eső, miközben a viharos szélben azon gondolkoztam, hogy fogom kibírni kesztyű nélkül. Ez a gondolat úgy lekötött néhány km-en át, hogy észre sem vettem, hogy futok. Majd hirtelen elállt az eső, és még a nap is kisütött, a szél viszont továbbra sem kímélt minket. Sebaj, így is örültem, és nagyon visszafogott tempóval haladtam, hogy a fáradtság legkisebb jelét se érezzem. Ez kb. 5:02-es km-eket jelentett. A 3-ik-4-ik helyen álltam a női mezőnyben, és bár tudtam, hogy menne gyorsabban is, csak azon voltam, hogy tartalékoljam az energiát a második felére. Gondoltam, ha akkor is gyorsabbak lesznek az előttem futó csajok, akkor meg is érdemlik a győzelmet, ha viszont az elején túl hajtják magukat, akkor a végére lassulni fognak. Igazából azonban eltökélt szándékom volt, hogy ne foglalkozzak a helyezéssel, így minden arra irányuló gondolatomat leállítottam.

18119087_10154751097688757_7676802250108619224_n.jpg

A 19-ik km környékén szereztem egy nyulat, akivel jókat dumáltunk. Közben elkezdtünk gyorsulni, de akkor már ez rendben is volt. A felén túl éreztem, hogy nincs baj a 4:53-as tempóval, nem fog megölni. Ezt bizonyította, hogy továbbra is tudtam beszélgetni, és nem jött semmilyen szörnyűséges érzés vagy gondolat. Közben az is bekövetkezett, hogy megelőztem az élen futó csajokat anélkül, hogy különösebben törekedtem volna rá. A nyulam 27 km-nél kiállt, mivel ő elvileg félmaratont futott, csak jött még velem egy darabig, mert túl jól érezte magát a pályán. :-)  Én viszont innentől már éreztem, hogy rendben vagyok, nagy baj nem érhet.

Az utolsó 9 km-en kezdett kissé savasodni a lábam, és már nem esett olyan jól minden lépés, de messze nem volt olyan brutál, mint amiket a maratonok többségén átéltem.  Az óra szerint tartottam a tempót, illetve néha még gyorsultam is. Tulajdonképpen még a maratoni fal is megkímélt, és egy nagyon kellemes, fájdalommentes futás végén, tökéletesen egyben és épségben futottam át a célvonalon, a női mezőny első helyezettjeként. Az óra akkor járt 3 óra 26 percnél, ami olyan szép, hogy a verseny előtti legoptimistább gondolataimban sem szerepelt.

5 km-enként mérte az órám a részidőket, amelyek átlagtempói ilyenek lettek:
- első 5 km: 4:59dsc9930-2.jpg
- második 5 km: 5:02
- harmadik 5 km: 5:02
- negyedik 5 km: 5:01
- ötödik 5 km: 4:52
- hatodik 5 km: 4:52
- hetedik 5 km: 4:51
- nyolcadik 5 km: 4:53
- utolsó 2 km: 4:53
Lehetett volna ennél szebb? :-)

 

Hogy egyéni csúcs -e? Nem, a PB-met öt éve, Debrecenben futottam, 3:21-gyel. De a pálya nehézsége és a szél miatt szerintem ez a 3:26 kb. olyan értékű, mint a debreceni 3:21. Elvileg sík a füredi pálya is, de a bringaút egy részét lezárták, ezért a partról mind a négy körben fel kellett futnunk a 71-esen egy kis dombra, ami a másik irányból ugyan kevésbé volt meredek, de ott meg hosszabb ideig emelkedett. Így 165 m szint csak összejött, ez pedig egy sík pályán azért érezteti hatását, és a viharos szél sem könnyítette meg a dolgunkat. De mindennél jobban örülök, hogy egyik nehezítő tényezőn sem stresszeltem magam, mert igazából nem érdekelt sem az idő, sem a helyezés. Ha nagyon görcsöltem volna rajta, tuti kifáradok az elején, és összeesős-belassulós vége lett volna. De ez életem első okos futása volt. :-)

Nagyon köszönöm Balu segítségét, aki a távolban is megmaradt virtuális edzőmnek. A sok fokozó és gyorsuló résztávos edzés gyümölcse most érett be igazán. Nemcsak technikailag, hanem emberileg is olyan felkészítést kapok Balutól hosszú évek óta, ami nagyszerűen szolgálja a fejlődésemet. Most még nagyobb lendülettel és motivációval léphetek a további edzések mezejére! :-)

oroszlan.jpg

Balatonman Füred 2016

2016.09.15. 09:10

Balatonman Füred – szépen hangzó kifejezés, de azért most felemás gondolataim vannak róla. Megküzdöttem vele, bár nem olyan eredménnyel, ahogy szerettem volna. De ha mindig minden versenyen jó eredményt érnék el, az azt jelentené, hogy vagy nem komoly a megmérettetés, vagy földöntúli erővel rendelkezem. Mivel egyik verzió sem áll fenn, néha én is szerepelhetek rosszabbul.

A felkészülés nem is tudom, milyen volt. Kimondottan erre a versenyre nem igazán készültem, de a mindennapjaim része a futás, úszás, bringázás, sőt, még az erősítés is, tehát, ha úgy vesszük, folyamatosan készültem. Talán a bringára ráfutást kellett volna többet gyakorolni, de mit csináljak, ha úgy utálom? :-)

Szokás szerint idegfeszültséggel indult a depózás – legalábbis részemről. Még jó, hogy a csapattársak kicsit oldottak rajta. Végre elrajtoltunk. Iszonyat bunyóval kezdtünk a vízben, a szemüvegem meg azonnal bepárásodott, így azt sem tudtam, merre van a cél, csak kb. 1 m-re láttam el, ahol pofozó karokon és rúgó lábakon kívül más nemigen volt. Muszáj volt kis vizet tenni a szemüvegembe, és megreszkírozni, hogy a szemembe megy a víz minden tempónál, de a pofonok alatt szerettem volna az irányt jelölő bójákat is látni. Egész jól sikerült. Mondhatni: élveztem az úszást. Volt még néhány tömörülés meg verekedés, de 39 perc elég volt az 1,9 km teljesítéséhez. És a Balatonban lenni jó (ha valaki kételkedne efelől. :-))

uszas_2.jpg

A bringázásról tudtam, hogy nagyon kemény lesz, és már „vártam” azt a jó kis szivatós emelkedőt, ami még Füred belsejében található, és előrejelzi a ránk váró kínokat. Balatonszőlős, majd irány a jó kis Gella, aminek a magassága a legnagyobb nevezetessége. Nem is volt olyan vészes, mit nekem az a brutál emelkedő! Ellenben lefelé nem tudok tépni, mert félek, hogy egy kő vagy gödör vagy repülőmacska hirtelen az utamba kerül, és akkor a csontjaim bánják. Másoknak hogyhogy nem jut ilyen eszébe? Mindenki úgy száguld, mintha kilenc élete lenne. Hát, én kispályás vagyok ehhez, viszont komolyan mondom, hogy az emelkedőn szinte mindenkit előztem, aki a közelemben volt. És a második Gella-körnél sem haltam meg, csak azt a Barnag-Vöröstó szakaszt nem szeretem. Az olyan béna, hogy ott ugyanazon az úton kell visszajönni, tehát minden lejtőről és hátszélről tudjuk, hogy visszafelé visszakapjuk. De legalább utána tényleg csak lefelé van. És túlestünk ezen is. Hát, nem büszkélkedhetek az eredménnyel, 3:27 lett a 90 km, de azért a kb. 1200 m szinttel ez nem olyan vészes (legalábbis az én szintemhez képest). Egyszer, ha majd megtanulok bringázni, biztos lesz ez jobb is, csak nem biztos, hogy sor kerül rá. :-)

14222197_1427896253893466_4210490364717550502_n.jpg

De bakker, most jön a lényeg, vagyis a vesztem! Elkezdtünk futni. Az nekem menni szokott, de úgy látszik, nem elég a „szokott”. Olyan rohadt fárasztónak éreztem, hogy fejben már az első km-eken feladtam. Abszolút nem bírtam tartani a tervezett tempót, és az agyam bezombult. Fura volt a pálya, Aszófő után volt a fordító, és bár lehet, hogy a szintkülönbség minimális volt, mégis mindig kicsit emelkedett vagy lejtett. Igazából szemből látszott mindig a legjobban, amikor a másik irányba emelkedik. Lehet, hogy ezt nem vettem észre, és ez szívta ki olyan hamar az energiámat. Még jó, hogy a fordítónál nem lehet feladni, mert valahogy vissza kell jutni Füredre. Az első kör után pedig nekiindultam a másodiknak, hogy lesz ami lesz alapon, akár fókamászásban vagy bárhogy, de magamévá teszem ezt a versenyt. Az időt már rég elengedtem, így leálltam iszogatni a frissítőknél, valamint egy toi-toi wc-t is meglátogattam. Az itt töltött idők miatt több embert is sikerült többször megelőznöm, mivel ilyenkor mindig egy kis egérutat adtam. Már arra gondoltam, lehet, hogy nem is lesz olyan béna a helyezésem, de az agyam akkor sem volt a helyén, és Aszófó felől Füred felé az egyetlen leágazón, ami Tihanyba visz, simán letértem, gondolkodás nélkül. Fura volt, hogy átkerült a másik oldalra a Balaton, de gondoltam, ilyen állapotban már nem csoda, ha hallucinálok, nem kell ezen fennakadni. És mentem tovább a félsziget csodálatos látképében gyönyörködve (na jó, igazából semmit sem látva-hallva-felfogva). Még az se tűnt fel, hogy nincs körülöttem futó, mert a bringaút jóvoltából sok ember tekert arra, ezért annyit észleltem, hogy vannak körülöttem emberek. De egyszercsak ráébredtem, hogy ez nem jó! Erre nem kellett volna jönni, és most feleslegesen vesztegettem az energiámat, és még vissza is kell menni, és még a helyes úton is vár rám pár km. És ezzel mégiscsak sz@r helyen fogok végezni, és amúgy is rohadt fáradt vagyok. Na, innentől minden érzékszervemet kikapcsoltam (ha volt egyáltalán még mit), és nyomattam, mint állat. Így történt, hogy bizonyos embereket harmadszor, vagy akár negyedszer is megelőztem. :-) És egyszercsak beértem a célba 6:12-es összidővel, ami a nők között a 6-ik helyre volt elég. A futás ebből 2:01 lett, de ez 23 km-re jutott ki. Ha nincs a tihanyi kitérő, a 4-ik lettem volna, de tök mindegy, a dobogó így se, úgy se figyelt be.

14330095_1428163347200090_8145955494668335488_n.jpg

Tanulság? Gyorsabbnak kell lenni, és nem szabad eltévedni. :-) De igazából így is jó volt. Megküzdöttem keményen saját magammal, és ez a lényeg. És ott voltak a csapattársak, és olyan jó volt együtt leülni a padra tök rozogán, mint akik fel se tudnak állni többet. Nyilván örültem volna egy jobb időnek, jobb helyezésnek, de lesz ez még így se, szóval nyugi. :-) Nagy gratula minden teljesítőnek, és nyomás megkezdeni a felkészülési időszakot a jövő évi triatlon versenyekre!

Most egy sporttársamról szeretnék írni, aki két éve tanult meg úszni, és akkortájt próbálkozott először az országúti kerékpározással is. Ma ennek a lánynak semmiség sok km-t leúszni, akár hullámzó, nyílt vízben is. A 140 km feletti bringázások a heti menüjébe tartoznak, a 100+-osak meg meg se kottyannak neki. Mindezt úgy, hogy ő csak átlagos szeretne lenni, valamint kicsit soványabb a jelenleginél.

Amikor megismertem Ágit, többnyire fényképezni és videózni járt a sportversenyekre. Ilyenkor mesélte, hogy ő is szokott edzegetni, de nagyon távol áll még tőle bármilyen verseny. Főként a leadni kívánt kilóira panaszkodott. Akkor még úgy tűnt, neki tényleg idő kell, mire rendes versenyző lesz belőle. 2014. novemberben lefutotta élete első tízesét a siófoki BSI-s rendezvényen. Igaz, utolsó lett, de minden méterért hősiesen megküzdött. Utána azonban úgy döntött, a futás még nem neki való, mert fáj tőle a lába, ahhoz előbb tényleg le kell fogyni. Annál lelkesebben vágta bele magát az úszás rejtelmeibe, illetve a tekerésbe. Télen sokórás spinningek, nyáron az egyre hosszabb kinti tekerések.

Úgy történt, hogy idén együtt mentünk a fűzfői öbölátúszásra. Szép időnk volt, de kissé szeles, amit a hullámok igen jól visszatükröztek. Ági nyugtalan is volt emiatt, hiszen még nyílt vízi tapasztalattal alig rendelkezett. Próbáltam meggyőzni, hogy a hullámok a barátaink, jól elringatnak, és ilyenkor nem az a cél, hogy gyorsak legyünk, csak hogy teljesítsük. Ági el is fogadta, és problémamentesen magáévá tette a 3 km-nél jóval hosszabb távot, mert a hullámok azért igencsak cikkcakkosá tették az útvonalat.

agi_balaton.jpg

Egy héttel később eljött a Balaton-átúszás, amiről tudjuk, hogy 5,2 km (már, ha nyílegyenesen úszik az ember). Ági már jóval bátrabbnak tűnt, aggódásnak nyomát se láttam rajta. Egymásnak jó úszást kívánva elstartoltunk Révfülöpről, és megbeszéltük, hogy Bogláron találkozunk. Élveztem az úszást, és sokat gondoltam Ágira reménykedve, hogy vele is minden rendben. 2:04 alatt teljesítettem a távot. Kicsit ettem-ittam, majd gondolkoztam, elmenjek-e felvenni a csomagot. Úgy döntöttem, előtte odamegyek a vízhez megnézni, kik jönnek éppen ki. Alig akartam elhinni, de Ági pont ott volt a „befutók” között. Úgy tűnt, alig valamivel utánam ért be. 2:25 lett az ideje, ami elsőre szerintem extrém jó eredmény! Ez nyilván nem az uszodai hosszak átlagtempójával kell összehasonlítani, hiszen medencében (főleg a 25-ösben) mindenki jóval gyorsabb. Aki rendszeresen úszik nyílt vízben, annak ez nem újdonság. Ismétlem: Ági két éve tanult meg úszni!! Egy átlag balaton-átúszó kb. 3 óra teljesíti a távot, de 7 óra felettit is láttam az eredménylistán. Nekem ez a 9-ik átúszásom volt úgy, hogy gyerekkorom óta természetes közeg a nyílt víz, és mindössze 21 perccel előztem meg Ágit. Azt hiszem, ez elég sokat elmond. Ámulok, és nem győzök gratulálni.

De nem „csak” ennyi a teljesítménye. Bringázni ugyan nem voltunk együtt, de az edzésnaplójából és a beszélgetésekből tudom, hogy hetente többször teker olyan távokat, amiket én az idén szinte egyáltalán nem. Ma pedig rendkívül szeles nap van, nekem is bringáznom kellett volna, de inkább futásra cseréltem a dolgot. Nem érzem magam biztonságban az országúton, amikor a szél ide-oda tologat. Ágit ez sem zavarja, ő ma is lenyomta az adagját, mert nem kispályás. És, amire készül… Végre versenyezni fog, de nem akárhogy! A nagyatádi ironman váltóban ő lesz az úszó és a bringás, vagyis 3,8 km-t tesz meg a vízben, majd 180 km-t teker, hogy utána a csapattársa futhassa a maratoni távot. Hát bakker! Egyszer én is ugyanígy az úszó és a bringás voltam egy váltóban, és a legkisebb mértékben sem mondhatom, hogy könnyű menet volt! De Ági rendkívül lelkiismeretesen készült, így minden esélye megvan, hogy sikerrel vegye az akadályt.

ag_bringa.jpg

Egyedül önbizalom terén lenne még mit fejldőni, mert Ági általában nem elégedett az eredményeivel. Persze, mi magunk sokszor nem tudjuk objektíven megítélni a saját teljesítményünket, és igazából nekem szimpatikus is, hogy nincs elszállva magától. Pedig lenne rá oka! :-) Annyit tudok mondani, Ági: rendkívül nagyra becsülöm a szorgalmadat, a kitartásodat és az eredményeidet. "Sajnos" már átlagos nem lehetsz, mert ahhoz 3+ alatt kellett volna átúsznod a Balatont! :-) Nagyon sok sikert kívánok Nagyatádra, és tudom, hogy utána is mész tovább a megkezdett úton. És, ahogy ismerlek: nem is akárhogy! :-)

agi_159km.jpg

Balatonman Kenese 2016

2016.06.23. 09:20

Hazai pályán versenyezni elég jó. Az ember minden fűszálat név szerint ismer (már ha lenne nevük), de legalábbis minden kanyart, gödröt, bukkanót, és nem utolsó sorban a település jó néhány lakóját. Ilyen körülmények között nem volt kérdés, hogy indulok-e a Balatonman Kenesén.

A versenyek előtt eléggé szoktam parázni, triatlon esetén meg különösen. Egyrészt nehéz egymás után úszni, bringázni és futni, másrészt annyi mindent el lehet bénázni. Szerencse, hogy előtte két héttel teljesítettem a keszthelyi versenyt, ahol ugyanezek voltak a távok (1,9+90+21 km), és a pozitív élmények még frissek voltak. További stresszoldó hatást a csapattagok gyakoroltak rám, akik meglátogattak illetve nálam aludtak a verseny előtti estén.

fb_img_1466343936365.jpg

Hiába próbáltam halogatni, csak eljött az a szombat. A depóban győzködtem magam, hogy csak egy kis strandolás meg tekergetés, valamint egy levezető futás lesz a program. Egész hatékonynak bizonyult ez a gondolkodásmód, mert szívbaj nélkül sikerült elkezdenem az úszást. Eleinte volt egy kis verekedés, amiből reméltem, hamarosan lábvíz keletkezik. A remény csak részben teljesedett be, időnként rá tudtam kapaszkodni egy-egy emberre, de olyan kitartó lábvizem, mint Keszthelyen, nem volt. Ráadásul, mivel sok volt a rövid távos, a lábvizeim az első körnél kiszálltak. Sebaj, nem éreztem magam azért elveszettnek, egy ideig mentem egyedül, aztán az utolsó 500 m-en ismét akadt egy nyúl, akit már nem hagytam veszni. Ezzel 40 perc alatt teljesítettem az 1,9 km-nek mondott úszást, ami a legtöbbünk órája szerint kb. 2,15 km volt. Tök mindegy, örültem neki.

A bringázást mindig szeretem elkezdeni. Tudom, hogy összességében ilyenkor még sehol sem vagyunk, de az agy mégis úgy dolgozza fel, hogy a háromból egy versenyszám lement, és erre ad egy pozitív reakciót. A bringapálya nem túl baráti. Jó hosszú emelkedővel kezdődik, ez még rendben van. Viszont az út nagy része rázós és hepehupás, mindig fúj a szél, és alattomos, alig látható kis emelkedők veszik ki az ember (vagy inkább a bringás) energiáját. Ilyenkor örültem különösen, hogy ismerem a pályát, ezért nem lepődtem meg a helyenként igen döcögős tempón. A harmadik (és egyben utolsó) körnek is vidáman indultam neki, nem éreztem úgy, hogy a végemet járnám. Gréta ugyan megelőzött még a második kör végi lejtőn, az emelkedőn viszont visszaelőztem, aztán még párszor előzgettük egymást, végül ő bizonyult kicsit gyorsabbnak. Hogy összességében hogy állok a mezőnyben, nem tudtam, mert többféle táv teljesítői voltak egyszerre a pályán, és igyekeztem nem nézni a rajtszámukat. Annyit láttam, hogy magamhoz képest egész jó vagyok, és ezzel elégedett voltam. 3:03 alatt teljesítettem a 90 km tekerést, ami a legtöbbünk órája szerint inkább csak 87,6 km volt. Tök mindegy, örültem neki. :-)

fb_img_1466315652846.jpg

A futást szokás szerint nem volt kedvem elkezdeni, és az ösztöneim azt súgták, hogy húzzam az időt a depóban. De a tudatom szerencsére felülbírálta a rossz tanácsot, és gyors cipőváltást követően már a futópályán találtam magam. (Szerencsére ezúttal a sisakot sikerült a depóban hagyni, nem úgy, mint az egyik tavalyi versenyen, ahol bukóval a fejemen indultam neki futni. J) A futás eleje meglepően jó volt. Alig éreztem, hogy ezek a lábak az előző bő három órában még tekerő mozgást végeztek. A célom az 5 percen belüli tempó volt. Jó ideig úgy éreztem, ez gyerekjáték, ennek ellenére nem gyorsítottam be, mert egyrészt élvezni akartam, másrészt tudtam, hogy a végén úgyis visszaütne. Kb. a felénél kezdett el kicsit húzósabb lenni a dolog, de pár, kisebb holtpont kivételével nem éreztem vészesnek a dolgot. Nem tetszett a pályán sem a füves, sem a murvás-gödrös, sem az emelkedős-murvás rész, ezeket az edzéseimbe sose veszem bele. De tudom, hogy tavaly is ez volt a pálya, ezért nem lepődtem meg, és igyekeztem nem fennakadni rajta. A meleg sem gyakorolt rám pozitív hatást, de minden frissítőnél öntöttem a fejemre egy pohár vizet, ami sokat segített. Sajnos az utolsó körön egy technikai szünetre ki kellett állnom, így kb. háromnegyed percet vesztettem, de kit érdekel? :-) Így is sikerült tartani az 5 percen belüli átlagtempót. Az utolsó km pedig egész euforikus hangulatban telt. Célba értem! 1:43 alatt teljesítettem a 21 km-nek mondott futást, ami a legtöbbünk órája szerint is pontosan  21 km volt. :-) És igen, örültem neki. :-) Hát még, amikor a nevem után bemondták, hogy középtávon az első női befutó!

13514290_1239080429450104_1249996498_n.jpg

Az össz időm 5:33 lett, vagyis 4 perccel gyengébb a keszthelyinél, de a bringapálya minősége simán adja ezt a különbséget. Két pályát nem lehet összehasonlítani egymással, ezért inkább a tavalyi kenesei eredményem a releváns. Ahhoz képest pedig 9 percet javultam!

Tavaly is megnyertem, és idén sem sikerült csalódást okoznom. Pedig kimondottan stresszelt a tavalyi győzelem, hiszen úgy éreztem, idén már elvárás. Még jó, hogy próbáltam ettől a gondolattól maximálisan függetleníteni magam. Ezért nem néztem, hol állok a mezőnyben. Én csak magammal versenyeztem, és úgy gondoltam, mindenképpen nagy boldogság lesz, ha olyat megyek, amivel elégedett vagyok, nem érdekes, mit jelent az a mezőnyben. És azt is tudjuk, hogy ez egy amatőr verseny, a profik itt nem voltak jelen, tehát annyira nem nagy szó megnyerni. De magamhoz képest jót mentem! Minden versenyszámban kicsit javítottam a tavalyihoz képest. Kell ennél több? Az csak óriási bónusz, hogy ehhez még egy aranyérem is társult. Most már tudom, hogy az úszás végén a 4-ik helyen álltam, a bringáról 3-ikként szálltam le, és a futásban hoztam fel magam a mezőny élére. A boldogság nagyon nagy, az edzések pedig mennek tovább. Még jó néhány versenypálya vár az idén. Jövőre pedig ismét rajthoz állok a Balatonman Kenesén.

 

fb_img_1466367432795.jpg

 

Keszthelyi triatlon, 2016

2016.06.09. 22:13

Végre megélhettünk egy olyan évet, amikor az UB-t és a keszthelyi triatlont nem szervezik egymásra. Nagyszerű, mindkettőn részt lehet venni! Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben tavaly ősszel, amikor fény derült az időpontokra. Ahogy közeledtek a versenyek, már nem éreztem az egészet olyan jó ötletnek. Az UB-t lenyomtuk csapatban, ügyesek voltunk, erről már eleget írtak a csapattagok. De a triatlon verseny előtt nagyon a francba kívántam a dolgot. Miért nem megyek inkább strandolni vagy kirándulni, miért kell már megint egy megmérettetés? Ráadásul ez a triatlon olyan bonyolult, annyi cucc kell, depózás van, azt se tudja az ember, hol áll az agya.

uszas_1.jpg

De már nem volt visszaút. A B784 Team tagjai kicsit oldották a feszültségemet szombat este, azóta is hálás köszönet nekik. De csak eljött az a fránya vasárnap reggel. 5-kor kelni azért, mert 9:30-kor elrajtolunk – ilyen is csak a triatlonban van! Na jó, túléltük. És tényleg eljött a rajt! Sokszáz ember egyszerre elindul 1900 métert úszni a Balatonban – azt hittem, ebből tömegverekedés lesz. Hát, kaptam is néhány pofont meg rúgást (és valószínűleg adtam is), de nagyszerű volt, ahogy a sok úszótól csak úgy áramlott a víz! Most nagyon könnyű volt lábvizet találni, és éreztem, hogy remek tempóban haladok. És valóban: 38 perc alatt teljesítettem az úszást, ami a résztvevők többségének mérése szerint meghaladta a 2 km-t, tehát valószínűleg kicsit hosszabb volt a pálya. Akárhogy is, én rendkívül boldog voltam, mert az uszodában ennél sok fokozattal gyengébbeket szoktam úszni.

dsc_1144.JPG

Jókedvűen rohantam ki a vízből és bringára pattantam. Közben eszembe jutott, hogy nem is tudom, hány körös a bringapálya, de azért sejtettem, hogy majd közben kiderül. Idegen volt számomra a terep, Alsópáhok, Zalaakármi és Eszergályhorváti felé mentünk. Ilyen „körből” tettünk meg kettőt, úgy jött össze a 90 km. Nagyon szimpatikus volt a környék: jó minőségű út, szép mezők és falvak, mindenfelé kedves szurkolók. Jól éreztem magam tekerés közben, de nem nézegettem az órámat, hogy ne stresszeljem magam. Az első kör végén pillantottam rá először, odáig 30 fölötti átlaggal nyomtam. Ettől még jobb kedvem lett, és bár a második körön lassultam egy kicsit, mégis maximálisan elégedett voltam. Nem akartam túltolni, hiszen a futásra kellett még bőven tartogatni az energiát. Végül 3 óra 2 perc alatt teljesítettem a bringázást. Igaz, nekem csak 89 km-t mért az órám, de így is nagyon jó.

Elérkeztünk a futáshoz, ez az én számom! Hát, azért a triatlonos futásnál nem egészen azt érzem, mint egy sima futóversenyen. A tekerésre ráállt lábakat és idegrendszert elég nehéz meggyőzni, hogy át kell váltani futólépésekre. Soha nem esik jól az elején, de végül is nem azért járunk versenyre, hogy jól essen. :-) A négy körös futópályából az első azért összességében kellemesen telt, a másodiknál már éreztem, hogy a tűző napon a kastélyhoz felfutni nem egy kéjutazás. Kezdtem elengedni az 5 perces tempót. Nem tudom, mi lett volna, ha nem jönnek a felhők, inkább nem képzelem el. De szerencsére jöttek, ezért kellemes, borús időben futottam a harmadik kört, és a tempó is javult. A negyedik körön leszakadt az ég, és pillanatok alatt kis patakok alakultak ki az aszfalton. Megint nagy szerencsém volt, mert ez eléggé motivált a gyors célbaérésre, és nekem még pont nem jutott ki a bokáig érő vízifutásból. Sikerült benne maradni az 5 percesben ezrekben, és 1:40 alatt abszolváltam a távot, amit az én órám ugyan kicsit kevesebbnek mért 21 km-nél, de egye fene, megelégszem vele! :-)

13320472_1042051139211991_875064931043646104_o.jpg

És végre elmondhatom, hogy bizony PB!! 5:29 lett a vége, ami 13 perccel jobb az eddigi egyéni csúcsomnál. Egész pontosan így alakultak a részidők:

Úszás 00:38:38
Depó1 00:04:09
Kerékpár 03:02:35
Depó2 00:03:21
Futás 01:40:52
==================
Összesen 05:29:37

Amennyire brutál módon nem volt kedvem ehhez a versenyhez, annyira extra öröm lett a vége! Persze, úgy érzem, a körülmények abszolút ideálisak voltak, szinte mindenben kedvezett nekem a szerencse. Nem biztos, hogy mindig, minden versenyen ilyen jól fogok járni. De ez most már az enyém, és örökre elmondhatom magamról, hogy 5 és fél órán belüli középtávú triatlon eredményem van! Komolyabb helyezést nem értem el, mert ez profi verseny volt (egész pontosan OB, ahol a még a külföldi nagyágyúk is megjelentek), de egy kategória bronzérem azért befigyelt. De nem ez a lényeg, hiszen a mezőnybeni helyezés nagyban függ a többi résztvevőtől, viszont amit ki tudtam hozni magamból, azt elég szépen kihoztam. Most ismét van kedvem versenyezni – ez talán eltart a következő verseny előtti napokig. :-)

BSZM 2016.

2016.03.24. 09:44

Szerencsére az idei évet sem Balaton Szupermaraton nélkül képzelték el a szervezők. Eljött az idő, hogy ismét négy nap alatt, két lábbal, lendületes futólépésekben megkerüljük a Balatont. Tavaly már kipróbáltam, mit is jelent ez, és nem is tudom, mi vitt rá, hogy idén megismételjem.

A felkészülés az edzések tekintetében nem mondható rossznak. Igaz, 38 km-nél egyszerre soha nem futottam többet, és a sorozatterheléseket illetően is messze voltam a versenyadagtól, de tavaly ennél is kevesebb előkészülettel is nagyon szép eredményt értem el. Az aggodalmat inkább egy munkahelyi határidős feladat jelentette, aminek pont a BSZM-ig kellett elkészülnie. Ennek eredményeképpen január közepe óta a szellemi és fizikai fáradtság két állapota váltogatta egymást, a komforzónának a létezését is elfelejtettem. Időbeosztó zseninek kellett lennem, hogy bepréseljem a szükséges edzéseket a munka mellé, egyéb program meg semmilyen szinten nem fért bele az életembe. Magamban többször elengedtem a versenyt, mert nem éreztem reálisnak ilyen fáradtan rajthoz állni. Egyszercsak azonban mégis azon kaptam magam, hogy ott állok Siófokon a versenyközpontban, és várom az indulást.

dscf4919.JPG

Az elején a motivációnak nyoma sem volt. Csak raktam a két lábamat egymás után, de azt se tudtam még felfogni, hol vagyok és mit csinálok. Arra gondoltam, milyen jó lenne ledőlni a díványra, magamhoz venni egy macskát és jól megdoromboltatni. :-) Ehhez képest egy négynapos ultrafutó verseny pályáján döngettem a kilometereket, ami sokkal kevésbé tűnt békés dolognak. Siófoktól Fonyódig kellett elfutni aznap, és úgy tűnt, sose lesz vége. Fizikailag szerencsére minden rendben volt, és utólag már jó bulinak tűnik az a nap is. Sikerült visszafogottan 5:07-es átlagtempót produkálnom a 48,2 km-es távon teljesen egyenletes sebességgel, és a végén sem fájt semmim. A női mezőnyben aznap 3-ikként, a korcsoportomban pedig 2-ikként értem be, de a dobogóra gondolni sem mertem, hiszen nagyon messze volt még a vége.

A második napra egészen megjött a futókedvem, pedig ekkor 53 km állt előttünk, ami a Fonyód-Szigliget szakaszt jelentette. Itt már ki voltam békülve azzal az érzéssel, hogy beláthatatlanul messze van a vége. Rájöttem, hogy csak egy türelemjátékról van szó, és közben még élvezni is szabad. A tempóm továbbra is egészen egyenletes maradt, és örültem, amikor elkanyarodtunk Keszthely után, és végre nem szembe fújt a szél. Végre sikerült a tájban is gyönyörködnöm egy kicsit, úgyis elég ritkán látom a Balaton nyugati csücskét. Az utolsó 10 km viszont már elég brutál érzés volt. Ekkor csak azzal nyugtattam magam, hogy tavaly már az utolsó 20-asnál kezdtem hasonlót érezni, tehát most jobb vagyok, és 10 km-t már pókjárásban és fókamászásban is... És az sem zavart, hogy a szakasz vége a szigligeti várhoz vezető dombon volt. Szépen, futólépésekkel gyűrtem az emelkedőt is, és boldogan vettem tudomásul, hogy aznap másodikként értem célba a női mezőnyből, amihez 5:10-as átlagtempó tartozott.

1173665_1013691658686155_20144054792471533_n.jpg

Elérkeztünk a harmadik naphoz, és még mindig jó kedvem volt, sőt, lábra is tudtam állni. A Badacsony-Balatonfüred távot jól ismerem, nagyon szeretek itt futni annak ellenére, hogy jóval hullámosabb a pálya, mint a déli parton. 45 km várt ránk, ez a legrövidebb nap. Kb. a feléig minden rendben volt, onnantól azonban elkezdtem fáradni. Egyre több önszugeszcióra volt szükségem, hogy le bírjam gyűrni az előttem álló, akkor nagyon soknak tűnő kilométert. Próbáltam a többi futótársamnak szurkolni, ezzel is azt erősíteni magamban, hogy minden rendben, de egyre kevésbé hittem el. Viszont, ami már nem ment fizikailag, az ment fejből, és - ha kicsit lassabban is - de toltam neki kitartóan, egészen a végéig. Nem voltam szomorú, amikor végre megláttam a célt, ami szerintem már nem is Füreden volt, hanem Arácson, de tök mindegy, lényeg hogy egyszercsak eljött, és véget értek a harmadik nap gyötrelmei. Bónuszként Karesz eljött "meglátogatni" a befutó után, aminek nagyon örültem. Jól meggyalogoltatott még a futás után, ami nehéznek tűnt, de talán pont ez kellett ahhoz, hogy ne merevedjen le totálisan a lábam, és még a negyedik nap is rajthoz tudjak állni. Ezen a szakaszon 5:13-as átlagtempót tudtam produkálni, és 3-ikként értem be a nők közül.

Felvirradt az utolsó nap. Hát, ekkor már nem kívántam a futást! Az egyetlen pozitívum az volt, hogy nem sántultam le, mint tavaly ilyenkor. Ólomból voltak ugyan a lábaim, de ez csak a normális, 150 km után várható dolog, nem pedig sérülés. Nem szerettem (se tavaly, se idén), hogy az utolsó nap hajnali 8-kor van a rajt, mert kevesebb idő jut az alvásra és a regenerációra, ráadásul ebben az időpontban azért még elég hideg van (konkrétan 3 fokban vártuk, hogy elrajtolhassunk). Végre ismét futhattam. :-) Csopak a kedvenc helyem, próbáltam arra gondolni, milyen jókat nyaraltam ott, nem pedig arra, hogy a francba se kívánom a futást. Almádi végtelen hosszúnak tűnt, és Fűzfő se akart lerövidülni. Végre jött a kenesei kiserdős bringaút, szuper, hazai pálya! Ekkor jártunk a táv felénél. Tavaly ilyenkor Rácz Robi nyulazott nekem, miközben brutál fájdalommal küzdöttem. Idén hiányzott Robi, de a brutál fájdalom nem, tehát valahol kiegyenlítette egymást a plusz-mínusz. Kenesén a Balatonparton hangosan kiabáltam, hogy egy félmaraton soha, de soha nem fog ki rajtam - ennyi hiányzott még a távból.

9186_10204710363599466_2659464356530870751_n.jpg

Gondolni se mertem rá, mi vár ránk Akarattyán és Világoson. A valóságban két pici dombra kellett felfutni, az akkori érzésem szerint a Himaláját kellett meghódítani. De nem, nem sétáltam bele egyszer sem, akármennyire is úgy éreztem, a végemet járom. Fizikailag nagy nulla voltam már, de fejben annál erősebb, és tudtam, hogy én fogok győzni. Elhagytuk Világost, és valójában már nagyon közel volt a cél, de az akkori érzéseim szerint még az Egyenlítőt kellett megkerülni. Nagyon belassultam, de csak toltam neki, összeszorított fogakkal. Nem néztem az órát, lesz, ami lesz, csak vánszorogjak be valahogy. És eljött a fantasztikus pillanat!

Ezzel a nappal nem dicsekszem, kb. a 6-ik női befutó voltam, és 5:31-es átlagtempót bírtam csak. De nincs jelentősége, mert az előző 3 nap annyi előnyt szereztem, hogy így is én lettem az abszolút 3-ik, a korosztályomból (35-49 év) pedig az első helyezett! Kell ennél jobb? Hatalmas boldogság, hogy sikerült megküzdenem a távval, és a pálya teljes szakaszán vagy fizikailag, vagy fejben mindig erős voltam. Soha nem fordult elő, hogy a kettő egyszerre leblokkolt volna. Az összidőm 17:10 lett, ami 8 perccel jobb a tavalyinál. Lehet, hogy így, olvasatra semmiségnek tűnik 8 perc különbség a 4 nap alatt, de én tudom, mit jelent ez! Köszönöm mindenkinek, aki támogatott a felkészülésben és a versenyen. Hatalmas élmény volt, ami örök életre az enyém marad.

 

 

12524341_10153490219033519_2356579342244958105_n.jpg

20160321_195615.jpg

Balatonman Kenese, 2015

2015.09.14. 22:44

Ritka jó érzés egy triatlonosnak, amikor házhoz jön a verseny (ugye, Peti és Marci? ;-)). Keneseiként egyértelmű volt, hogy indulok a hazai pályán megrendezett triatlon versenyen. Idén igencsak szegényes a szezonom: mindössze két olimpiai távon indultam eddig, valamint a füredi iron távot leúsztam és letekertem, de a futás előtt feladtam. Volt mit helyrehozni.

Hosszú idő után ez volt az első verseny, amit igazán vártam. Úgy éreztem, a felkészülésem elég jól sikerült, még annak ellenére is, hogy az elmúlt hetekben egy kisebb sérülés miatt vissza kellett vennem. Nem szoktam fontosnak tartani a helyismeretet, mégis jó érzéssel töltött el, hogy nincs egy gödör sem az úton, amit ne ismernék. A Balatonnal is talán én vagyok a legnagyobb barátságban a versenyzők közül, hiszen rendszeresen benne végzem az úszó edzéseimet. Sem a hidegtől, sem a nyílt víztől nem féltem kicsit sem, csak szokás szerint azzal idegesítettem magam az indulás előtti pillanatokban, hogy ha ennyi gyakorlatom van a nyílt vízi úszásban, miért úszom mégis olyan csiga tempóban.

small_uszas_utan.jpg

Elrajtoltunk. Az alacsony vízállás miatt delfinezéssel és gyaloglással indítottunk, ami úgy felvitte a pulzust, hogy az első úszó tempóknál már redukálni kellett a befektetett energiát. Sebaj, idővel helyreállt minden. Próbáltam lábvizet keresni, de csak rövid időre akadt, aztán a gazdája vagy rossz felé úszott, vagy lassult, ezért nem volt célszerű rajta maradni. Az első körben nagyon sokan voltunk, és ment a pofozkodás, de a második körre a rövidtávosok kiszálltak, így sokkal kényelmesebben lehetett haladni. 41 percre volt szükségem az 1,9 km úszáshoz, bár sokak szerint kicsit nagyobb volt a táv.

Igyekeztem gyorsan depózni, neoprént le, aztán sikerült mindent összesározni, de nem érdekelt, húzás bringázni! Szerencsére nem volt nagy szél, legalábbis ahhoz képest, amiket az edzések nagy részénél tapasztaltam. Természetesen azért így is meglátszott a tempón a szélirány, csak kevésbé brutálul. Igazából nem ért semmilyen meglepetés a bringapályán, úgyhogy szinte eseménytelenül telt a 90 km. Pár lányt megelőztem, de nem néztem a rajtszámukat, ezért nem tudtam, hogy vetélytársaim-e vagy sem. Leginkább az átlagsebességemet bámultam az órán, és örültem, hogy a végén sem ment 28 km/h alá.

bringa_2.jpg

A bringáról leszállva azért éreztem, hogy kicsit elfáradtam, de igyekeztem nem ezzel foglalkozni, inkább megkeresni a futócipőmet a rendetlenségben és nyomulni a futópályára. Nem is volt olyan szörnyű az átállás, ennél sokkal rosszabb pillanatokat is megéltem már más versenyeken. Persze, lehet, hogy itt is a Balaton és az ismert pálya sokat dobott a mentális állapotomon. Hamarosan pedig Karesz jött szembe, aki a maratoni távon indult. A férjemmel való találkozás nagyon felvidított. Úgy tűnt, jól megy neki, bár tudtam, hogy még sok van hátra. Én csak szedtem a lábaimat, és egy rendőr megjegyezte, hogy könnyű a hazaiaknak. Vidéken még a rendőrök is ismerik az embert. :-) Most először sikerült talán úgy futnom versenyen, hogy nem azon járt az eszem, hogy mennyi van még hátra, és azt hogy fogom kibírni, hanem mindig csak a pillanatra koncentrálni (és annak lehetőleg örülni). :-) Na jó, azért voltak holtpontok, amikor megkérdőjeleztem, hogy fog-e ez így menni a végéig, de minden holtpont után jött egy „élőpont”, ami tudatta, hogy menni fog minden. Sokan voltak a futópályán: középtávosok, iron távosok, valamint különböző futótávok versenyzői, így nem is néztem, hogy ki melyik kategóriába tartozik, csak azt vettem észre, hogy én csak előzgetek, és engem senki sem előz. Ez azért adott egy kis önbizalmat, és úgy éreztem, ezt már tilos elrontani. Közben még kétszer összefutottam Karesszal, és nagyon örültem, hogy jól megy neki. Szóval mindig akadt valami, ami átlendített a holtpontokon, és sikerült 5:02-es átlaggal teljesítenem a félmaratont.

A befutónál majdnem elindultam még egy körre, mert nem figyeltem, melyik út visz a cél felé, de szerencsére a rendezők képben voltak, és a helyes útra tereltek. Hogy mi várt a célban, az felülmúlta minden elképzelésemet: bemondták a mikrofonba, hogy megjött az első női befutó a középtávon! Lehetséges ez?? Háromszor visszakérdeztem, hogy nem rontották-e el a bemondást. :-) Mivel az előzgetésekkor tényleg nem néztem, kiket hagyok le, ezért abszolút nem voltam képben a helyezésemet illetően, csak a célban tudatosult, hogy mi a helyzet. :-)

small_dobogo.jpg

Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy a szezonzáró kenesei versenyre nem jöttek az igazán nagyok a női mezőnyből (illetve néhányan kisebb távon indultak), ezért maradt nekem is esélyem. Az időmön is látszik, hogy nem vagyok profi versenyző: 5:42-vel sikerült teljesítenem az 1,9 km úszást, 89 km bringázást és 21 km futást. Előzetes számításaim szerint 5:43 és 5:56 között kellett valahol végeznem, és még a legoptimistább tervemet is sikerült 1 perccel felülmúlni, ami nagy boldogság. Egész pontosan így néz ki a dolog: úszás: 0:41:01, depó1: 0:03:19, bringa: 3:09:10, depó2: 0:02:47, futás: 1:46:34. És ami abszolút teljessé teszi a boldogságomat: Karesz is beért a maratonon 4:23-mal, vagyis negyed órával megjavítva a tavalyi idejét. :-)

A (számomra) remek eredményemet nagyon köszönöm az edzőmnek, aki megtanított versenyezni. Ha ugyanilyen eredményt érek el, csak elbringázom vagy elfutom az elejét, a végén meg hullaként érek célba, az nem lett volna egy okos versenyzés (nem is beszélve a sérülés-veszélyről). A sok edzői tanácsot megfogadva viszont sikerült elérni, hogy viszonylag egyenletes tempóban menjek mindhárom sportágban, és kihozzam magamból az ésszerűség határain belüli maximumot. Most, két nappal a verseny után ismét bringáztam egy jót, és úgy érzem, minden erőm megvan a folytatáshoz.

Suhanj!6

2015.08.17. 10:38

Szokás szerint az esemény után egy héttel írom a beszámolót, de talán még tart az érvényességi ideje. :-) Hogy miért is neveztem be egy hatórás futásra? Nem saját ötlet volt, hanem az UB-s társaim javasolták, és engem viszonylag könnyű az ilyesmire rávenni, annak ellenére, hogy nem vagyok ultrafutó. Azt gondoltam, addigra majd tisztességesen felkészülök, ahogy ezt általában más versenyekre is teszem. Nem kalkuláltam be, hogy a verseny előtti két hétben szabin leszek, ahol csak túrázás és rövid futások szerepeltek a programban, előtte meg rövidtávú triatlon versenyekre jártam, így aztán a hosszú futások szépen elmaradtak. A márciusi BSZM óta mindössze egyszer futottam 30 km-nél hosszabbat, most pedig úgy terveztem, hogy a 6 óra alatt szeretnék legalább 60 km-t összehozni. Utólag belegondolva nem tűnik ez a terv túl megalapozottnak…

Közeledett ugyan az esemény, de én nem paráztam. Talán a sok egyéb tevékenység miatt nem is fogtam fel, mivel állok szemben. Az éjféli rajtot se gondoltam megrázónak, én úgyis későn fekvő, későn kelő típus vagyok, tehát éjfélkor egyébként sem aludnék még, a futás meg majd felpörget. Hát igen… már az odaúton, vezetés közben éreztem, hogy fáradt vagyok. :-) A helyszínre megérkezni jó volt, Vörös Miksának segítettem fejlámpát szerezni, és vele osztottam meg a 60 km-es tervemet. Még mindig nem paráztam, bele se gondoltam, mit is beszélek. Eljött az éjfél. Mielőtt nekiindultunk, 1 perces csöndet tartottunk a közelmúltban elhunyt Lukács Béla emlékére. :-( Utána viszont nyomás!

Az első pár km eseménytelenül telt, 5:0x-es, majd 5:1x-es tempóban nyomultam, éreztem, hogy menne gyorsabban is, de mivel felfoghatatlanul messze még a vége, nem erőltettem magam túlzottan. Már tizenegynéhánynál éreztem, hogy fejben gyengülök. Alig telt még el egy óra, vagy kicsivel több, a hátralevő idő meg eszméletlen sok. 2 km-es pályán sötétben róni a köröket borzasztóan monotonnak tűnt, és hirtelen rájöttem, semmi kedvem hozzá. Már induláskor feltűnt, hogy éhes vagyok, és ez csak fokozódott, hiába toltam be egy-két szelet csokit. Sebaj, gondoltam, majd elmúlik. Igen, egy idő után már nem foglalkoztam vele, mert az álmosság-fáradtság vette át a hatalmat. Egyre többször gondoltam azokra, akik az ágyukban alszanak, és megállapítottam, mennyivel jobb nekik. Aztán próbáltam erősíteni azt a gondolatot, hogy az év 364 napján én is alszom, most az egyszer legyen már bennem annyi erő, hogy kivételt teszek.

Próbáltam terelni a gondolataimat mindenfelé, és meggyőzni magam, hogy milyen jó, hogy itt lehetek. Igyekeztem a többi futóra is figyelni, de a sötétben leginkább csak a fejlámpák fényével szembesültem, ami iszonyú unalmas volt. Néhány kerekesszékes futó vidított csak fel, meg a sötétből jövő szurkolás, ahol a hangot sokszor beazonosítani se tudtam. Iszonyúan vártam, hogy keljen fel a nap, de tudtam, hogy az még jó messze van. Már visszaemlékezni se tudok, hogy mi történt még közben, és miken gondolkoztam, csak arra, hogy nagyon szenvedtem a monotonitástól, de borzasztóan akartam, hogy végig bírjam futni a 6 órát. 33 km-nél elkezdett a gyomrom sz@rakodni, attól kezdve jónéhány technikai szünetre meg kellett állnom. Ez akkor idegesítőnek tűnt, de utólag azt gondolom, legalább ilyenkor pihentem egy kicsit, mert amúgy nem álltam meg egyszer sem. Az ilyen szünetes km-ek 7 perces körüliekre sikeredtek, de amúgy továbbra is tartottam a bőven 6 percen belüli tempót. Egy ideig fogalmam sem volt, hanyadik vagyok, mert a kiállások közben nem tudtam, kik előznek meg. Igazából nem is nagyon érdekelt, tényleg csak azért küzdöttem, hogy becsülettel végigfussam a 6 órát.

Csécsi Zoli, aki párban futott, nagyon sokat segített. Amikor éppen ő volt a „szabad ember”, mindig kérdezte, hogy kell-e valami, majd nem sokkal napfelkelte előtt mondta, hogy 3-ik vagyok a női mezőnyben, és a 4-ik 4 km-re van lemaradva tőlem. Ennek nagyon megörültem, és akkor már tudtam, hogy megőrzöm a 3-ik helyet, bármi történik is. Persze, nagyon szenvedtem, de ahogy világosodott, egyre több embert felismertem, és végre azt is láttam, kik szurkolnak nekem. Máthé Zoli és Kútvölgyi Andi is sokat dobott rajtam. Amikor a közelükbe értem, mindig szóltak pár jó szót, amin tudtam mosolyogni, ettől aztán sikerült valóban jobban érezni magam. Tóth Timi pedig, aki párosban futott, hozzám csatlakozott, és bár ment volna neki gyorsabban, inkább engem szórakoztatott. Aztán, amikor kiderült, hogy igyekeznie kell, hogy megőrizzék a párosban a 2-ik helyüket, előre küldtem, de továbbra is mindig bíztatott, ha a fordítóknál találkoztunk. És Fekete Zsuzsit sem felejtem el, akit még a sötétben is többször felismertem, és szintén nagyon sokat jelentettek a bíztató szavai.

Amikor már „csak” 80 perc volt hátra, fejben 4 db 20 perces egységre bontottam az időt, és mindegyik 20 perc végét igyekeztem fejben megünnepelni. Az utolsó így is baromi lassan telt, de akkor már tudtam, hogy minden szempontból nyert ügyem van, mert bírok futni a végéig, és a 3-ik hely is megvan, így aztán akármennyire is ólomból voltak a lábaim és a gondolataim is, valami mégis repítetett. És egyszercsak elhangzott a dudaszó, amely a verseny végét jelentette!

Ledobtam a lufit, ami jelzi, hogy a chip-szőnyegen történő utolsó áthaladás óta hány métert tettem meg. Leültem (vagy feküdtem?) a földre, és úgy éreztem, onnan többet nem tudok felállni. Pár méterre tőlem feküdt Jónás Gyula, aki nálam is hullábbnak tűnt, így próbáltam arra gondolni, hogy bennem igazából sok energia van, és minden erőmet megfeszítve elvánszorogtam a kb. tíz méterre levő frissítőpontig egy pohár vízért. Rettenetesen nehezen mozogtam, mindkét vádlim görcsben volt, fájt a bal sarkam és szörnyen álmos voltam, mégis valahol a világ legboldogabb emberének éreztem magam. :-) 63,3 km-t sikerült összehoznom a 6 óra alatt, tehát még a tervemet is sikerült felülmúlni, és valóban enyém lett a 3-ik hely a 26 női egyéni futóból. Nem hiába küzdöttem a fáradtsággal, monotonitással, éhséggel, gyomorpanasszal, vádligörccsel stb, hanem megmutattam magamnak, hogy igenis, képes vagyok olyan dologra, ami tulajdonképpen még a profilomba se tartozik, hiszen nem vagyok ultrafutó.

Utána már „csak” az eredményhirdetésre kellett várni, majd a fáradtságtól szinte hallucinálva még vezetni egy órát, de Isten vigyázott rám, és balesetmentesen megúsztam mindent. Hazaérve ruhástól elterültem az ágyon, de mindenem fájt, így az alvás nem igazán akart összejönni, de akkor már a boldogság felülírta az összes rossz érzést.

20150809_080245.jpg

A legfontosabbat még nem is említettem: ezt a versenyt a Suhanj! Alapítvány rendezte, aki a kerekesszékesek sportolását segíti – mind anyagilag, mind fizikailag. A verseny bevétele is ilyen célra megy, ezért külön öröm volt számomra, hogy nemcsak magamért, hanem ennyire nemes célért róhatom a kilométereket. Hatalmas elismerésem Andrásnak, akik kerekesszékes versenyzőként alig „futott” kevesebbet, mint én, a két lábammal. Láttam gyakran, ahogy száguld a pályán, hát, le a kalappal! A többi sérült versenyzőnek, valamint Gusztos Péter szervezőnek is gratulálok, és nagyon köszönöm, részese lehettem az eseménynek. További sok-sok sikert kívánok a Suhanj!-nak.

Hogy nem lettem idén ironman?

2015.06.23. 11:26

Másfél hétten az esemény után jöjjön egy újabb beszámoló, ami ezúttal nem arról fog szólni, hogy milyen ügyes és király vagyok. Egy feladott verseny képezi a cikk tárgyát, amelyből talán még tanulni is lehet. Természetesen a kritikák is helyénvalók, hiszen röviden fogalmazva elbénáztam a dolgot.

Ezúttal a Balatonman iron távjának vágtam neki. Nagyatád helyett idén Füreden szerettem volna ironman lenni, csupán azért, mert ez az esemény korábban lezajlik, és nem kell az egész nyarat a fekészülésre áldozni. Tisztában voltam vele, hogy jóval nehezebb a bringapálya, hiszen a Gellára 4-szer feltekerni nem az a kategória, mint amikor nagyjából sík terepen nyomja az ember. Ennek ellenére nekivágtam, és – őszintén szólva – azt gondoltam, sikerülni fog.

Már az előző napokban látszott, hogy az időjárás nem lesz túl kedvező, bár én jobban örültem a kánikulának, mintha esett volna. A brutál szél viszont valahogy nem illett a képbe, de abból se maradhattunk ki. A felkorbácsolt Balatonban nyomattuk a 3,8 km úszást, ahol a hullámok kedvük szerint dobáltak ide-oda. Tulajdonképpen szórakoztatónak találtam, sőt, arra gondoltam, kár, hogy nem ittam előtte pár sört vagy caipirinhát, akkor méginkább élvezném a szédítő lökéseket. Inkább az volt a probléma, hogy a hullámok miatt sokszor az úszótársaim sem voltak a látóteremben, nem hogy a bóják. Ennek megfelelően az első körben sokkal nagyobb ívet vettem a szükségesnél, ezért nagyobb pályát úsztam be a kijelöltnél. Sebaj, ezen nem múlik semmi. Az úszás végén még nagyon jó kedvem volt, és arra gondoltam, ha ilyen az ironman, akkor egy nagy buli az egész.

small_11401331_833017676767938_7205580753640289364_n.jpg

Bringára ülve azonnal elszállt minden pozitív gondolatom. Már Füreden emelkedővel indítottunk, ami később csak rosszabbodott. Ismertem a pályát, mégis nehezen tudtam feldolgozni az úszással szembeni kontrasztot. Itt már tolni kellett neki keményen, bőven komfortzónán kívül. A hőség mintha tripla adagokban szívta volna az energiámat. A Gella után „ajándékként” kaptuk a Barnag-Vöröstó hullámszakaszt, amit a brutál szél tett igazán „kellemessé”. Jó, tudom, ezután lefelé kellett tekerni, de nekem az se annyira pihenés, mert a nagy sebesség is para, és nagyon kellett figyelnem, nehogy baleset legyen a száguldás eredménye. A második körre jobban összeszedtem magam fejben. Tudatosítottam magamban, hogy nem kéjutazásra jöttem, ez bizony nehéz, és azért vagyok itt, hogy megküzdjek vele. Próbáltam eszegetni a kölesgolyókat, de baromra nem kívántam. Sőt, semmi szilárd kaját, de a gélt sem. A harmadik körön már tudatosult, hogy ez a hányinger jelensége. Gondolni se bírtam kajára, és azon járt az eszem, hogy ha hányni kell, melyik irányba hányjak le a bringáról, hogy ne rám szálljon vissza (hanem inkább valamelyik versenyzőtársamra :-)). Nem került sor a dologra, de az érzés nem lett kellemesebb, enni továbbra sem bírtam. Elindultam azért a negyedik körre is, mert a kötelességtudat ezt diktálta. De egyre inkább éreztem, hogy semmi nem lesz már ebből.

small_11407314_833292860073753_1954078570228741810_n.jpg

A féltávosok, akik 5 órával később rajtoltak, mint mi, nagyjából ekkor értek be. Ők még az első körüket tolták, és frissen száguldottak el mellettem, úgy „csordákban”. Érthető volt a jelenség, és láttam, hogy mindegyiknek féltávos rajtszáma van, tehát tudtam, hogy nem az én ellenfeleim, és jóval könnyebb dolguk van, de akkor is… A tudatalattim csak azt raktározta el, hogy mindenki elhúz, mintha motor lenne bennük, én meg az életemért küzdök az utolsó energiáimmal. Hiába volt meg a Gella negyedszer is, itt már biztos voltam benne, hogy ezt a versenyt elvesztettem. Letekertem becsülettel a Barnag-Vöröstót is, onnantól kezdve viszont már csak azért nem adtam fel a versenyt a bringázás közben, mert nem sok egyéb lehetőségem lett volna visszaérni Füredre. Rettenetesen legyengültem attól, hogy nem bírtam enni. Letekertem ugyan a 180 km-t 2400 m szinttel, de egyértelmű volt, hogy egy maratont már nem bírok lefutni.

small_11412208_955621527823750_1125107454206285221_n.jpg

Ott álltam a depóban vagy tíz percig, és egyszerre sajnáltam és szidtam magam, hogy hogy lehetek ilyen béna. Mellettem egy csávó jött vizesen a Balatonból, és mondta, hogy indul futni. Kérdeztem, mit csinált eddig, és mondta, hogy lehűtötte magát és frissített. Én úgy éreztem, már olyan késő van, hogy tök értelmetlen ilyenkor még futni, hiszen nagyon sz@r lesz az eredménye. Most viszont tudom, hogy neki volt igaza. Mindenkinek szörnyen nehéz volt és mindenki sokkal rosszabb időt bringázott, mint mondjuk Nagyatádon, emberi időjárási viszonyok között. A női mezőnyben mindössze hárman értek célba, és az első is több, mint 1 órával rosszabbat ment, mint én tavaly Nagyatádon. Akár fél órát is eltölthettem volna a depóban, és még úgy is lett volna értelme elindulni futni, csak azt akkor még nem tudtam.

Feladtam a versenyt. Idén nem lettem ironman. Ennek ellenére azért nem volt felesleges a próbálkozás, mert sokat tanultam belőle. Először is edzésen is le kell tekernem a 4 Gella-kört. A mostani felkészülésem fő állomása az volt, amikor Keneséről Füredig mentem, majd két Gella-kör, és vissza Keneséig, majd ráfutottam egy félmaratont. Az akkor jól ment, de ez semmiség ahhoz képest, ami a versenyen volt. Tudatosabban kell készülni. A másik nagy tanulság, hogy ha szörnyen érzem magam a bringázás után, nyugodtan időzzek többet a depóban, engedjem meg magamnak, hogy erőt gyűjtsek a futásra. Ha nekem brutál nehéz, valószínűleg a többieknek is, és ettől még nem kell fejben összedőlni. És talán akármilyen sz@r idővel teljesített verseny jobb, mint egy feladott verseny.

Egy verseny, amihez nagyon kevés kedvet éreztem. Végre jó idő lett, lehetett volna egy nyugis hétvégénk strandolással, hekkevéssel, sörözéssel, kertészkedéssel, esetleg kirándulással. Na jó, a szombatot sikerült ilyenekkel tölteni, de vasárnap is szívesen folytattam volna. Ehelyett ott ült a nyakamban a stressz, hogy már megint versenyeznem kell, és nem vagyok elég jó, és sz@rul fogom érezni magam, és tök gáz lesz.

A hajnali ébresztő már önmagában is keményen nyilallt belém, és irígyeltem mindenkit, aki addig alhat, amíg elmúlik az álmossága. :-) Na mindegy, összeszedtem magam és a cuccaim, még a bringát se feljetettem el feltenni a csomagtartóra, és irány Velence. A csapattagokat meglátva kicsit megnyugodtam, amiben talán az ő nyugtalanságuk is segített. :-) Nem egyedül izgulni már szinte nem is izgalmas. :-) Na jó, azért még mindig úgy éreztem, gyenge vagyok a mezőnyben, csak éljem túl valahogy, és majd elfelejtjük.

22801_446104895557314_9055211192729649796_n.jpg

Úszás: neoprén nuku. 26 fokos víz, tényleg felesleges. Csak hát abban gyorsabb az ember, emiatt azért nem bántam volna, ha engedik. Sebaj. Rajt! De szerettem volna valami jó lábvizet kifogni, de csak egyet sikerült, akinek a gazdája tök rossz irányba úszott, ezért nem maradtam rajta, utána több nem jött össze. Mindegy. Úszni jó, kellemes a víz, egyáltalán nem fáraszt, bárcsak ez lenne az egész verseny! Nem tudom, hanyadikként végeztem, de nem túl előkelő helyen.

11393080_1015837121762252_6984931695976748887_n.jpg

Figyelmem csak a gyors depózásra irányult, nyomás bringázni! Tegnap este olvastam beszámolót a pályáról, ezért szerencsére nem lepett meg, hogy sík rész alig volt benne, pár emelkedő nagyon brutál, egyes kanyarokban satufék szükségeltetett az elnyalás megelőzésére, de ezeket leszámítva tök jó volt tekerni. Ha jól számoltam, 7:1 volt az előzött-előző lányok aránya (Maminti, még számolunk! :-)) Ha ez így van, akkor 6 helyet javítottam az úszáshoz képest.

11325517_918297448236526_647626104_n_1.jpg

A depóban tizenvalahanyadiknak hallottam magam bemondani. Nem foglalkoztam vele, nyomás tovább! Nem sz@rakodtam sokat, a cipőmbe is előre bekötött gatyagumi volt, úgyhogy hamarosan a futópályán találtam magam. Nem mondom, hogy kéjutazásként éltem meg az első lépéseket a tekerésre beállt lábakkal és idegrendszerrel. A tűző nap se segített, bizonyára annak köszönhetem, hogy a bukósisakot elfelejtettem levenni. Még jó, hogy Mariann – aki most csak szurkolni jött – rám szólt. Odadobtam neki eszetlenül, nem is tudatosult bennem, hogy ő az, csak gyerünk! Futás közben, aki lánnyal dolgom volt, azokat mind megelőztem, és még a fiúk közt is akadt jó néhány préda. Nem száguldottam ugyan, mert szerettem volna végre nem tüdőkiköpésre menni, mint ahogy az idén ezt már sok versenyen eljátszottam, de azért próbáltam tenni a dolgomat. Sokat segített a nagy szurkolótábor is, de azt azért nagyon vártam már a végét. Az erős napsütés akár hányingert is okozhatott volna, ezt nem akartam megvárni. Nem is kellett, mert beértem a célba.

2:54, abszolút női 5-ik hely!! Csomót javítottam a bringás helyezésemhez képest, az úszóshoz meg nyilván még többet. Lehet, hogy rá kellett volna tolni még valami hegymászást, és akkor a végén első leszek? :-) Na jó, tuti nem, és ez így jó, ahogy volt. Nem utolsó sorban Balu segítségével még a bukósisakomat is sikerült visszaszerezni, úgyhogy a jövő hétvégi versenyem se a sisaktalanságon fog megbukni. Végezetül pedig az idők: Úszás: 31'03 (1,5 km) depó1: 2'35, bringa: 1:28, vagyis 27,8-as átlag (41,15 km), 461 m szinttel, és sok parával. :-) Nekem nagyon durva volt ez a pálya. Depó2: 2'15, futás: 49'24 (10 km). Hogy lehetett volna-e jobb? Kit érdekel?! :-)

11304129_918294678236803_1019754567_n.jpg

Balaton Szupermaraton, 2015

2015.03.30. 15:08

2010-ben hallottam először a 4 napos Balaton-kerülő versenyről. Akkoriban a félmaratoni gyorsulás volt a fókuszban, illetve az első maratonomat tervezgettem. Ennél hosszabb táv akkoriban még a képzelőerőmet is felülmúlta. Minden esetre a magot elültették: megszületett a vágy a kedvenc tavam két lábon történő meghódítására.

Azóta sok idő telt el, én pedig rengeteg km-rel gazdagodtam. Tavaly ironman lettem, amiről úgy éreztem, fejben is adott annyi erőt, hogy idén a BSZM nem foghat ki rajtam. A felkészülés elég jól ment, bár a vádlim miatt aggódtam, mert több jel is arra mutatott, hogy sorozatterhelés esetén befeszül úgy, hogy ha tovább erőltetem, annak sérülés a vége. Erre ajánlották edzéstársaim az SMR hengert, ami izomlazításra tökéletes. Így már sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, ha a versenyre gondoltam.

És eljött a március 19. Feféékkel mentünk jókedvűen a siófoki rajthoz. 48,5 km várt rám, amitől talán azért nem paráztam különösebben, mert fel se tudtam fogni. :-) Nagy létszámban indultunk, így az elején a folyamatos kerülgetés igencsak visszafogta a sebességet, ami nagyon jól jött. Úgy éreztem, tele vagyok energiával, és az 5:08-as tempót totyogásnak éreztem, ugyanakkor tudtam, hogy pont az a feladatom, hogy „totyogjak”, hiszen ha kiadnám magamból az energiát, mi maradna a továbbiakra?

A Balaton déli partján sokkal kevésbé vagyok ismerős, mint az északin, így sokszor fogalmam se volt, milyen településeken járunk, ugyanakkor sokat futottunk közvetlenül a tó mellett, ami nagyon felemelő érzés volt a szép, tavaszi napsütésben. Fáradtság? Sehol! Folyamatosan tartottam tőle, hogy majd egyszer csak nehezebb lesz, de szerencsére csak 44 km után jött ez az érzés. Akkor viszont olyan kevés volt hátra, hogy az már nem tudott kifogni rajtam. Boldogan értem be Fonyódon a célba. Az 5:08-as átlagot megtartottam a végéig. Még táncolni és ugrálni is volt kedvem, de inkább a masszőr szolgáltatásait vettem igénybe. :-)

small_ppic_spuri_bszm_2015_0527_1.jpg

A második nap már 53 km várt ránk, amely a Fonyód-Szigliget szakaszt foglalja magában. Erre kicsit jobban ráparáztam, és már az elején éreztem, hogy lassabb a tempó a tegnapinál. Sebaj, a verseny elején még  5:20-5:30 körüli átlaggal kalkuláltam, ebbe meg még bőven belefértem, úgyhogy igyekeztem nem stresszelni. 10 km után kezdtem jól érezni magam, ami úgy 30-ig el is tartott, utána viszont tudatosítani kellett, hogy életem legfegyelmezettebb 23 km-e következik. Ekkor valóban fáradtnak éreztem magam, és a lábaim nem akartak vinni, ezért fejben kellett nyomatni a folytatást. Itt már inkább nem nézegettem az órámat, hogy ezzel is csökkentsem a stresszfaktort, és próbáltam mindenre pozitívumra nagyon odafigyelni. Legnagyobb öröm Keszthely környékén ért, amikor Gabi és Misi barátaim kijöttek szurkolni. Hihetetlen volt, mennyire feldobtak. Ahogy észbe kaptam, már látszott is a szigligeti vár, csak túl magasan volt. :-) Szerencsére nem kellet egészen a várig felfutni, csak kicsit lejjebb, a templomig. Azért így se esett jól az 53-ik km-en az emelkedő, de ez elhanyagolható volt a nap összes megpróbáltatásaihoz képest. Az aznapi távot 5:21-es átlaggal bírtam csak teljesíteni, de ettől is boldog voltam.

small_ppic_spuri_bszm_2015_0971.jpg

A harmadik napon Szigliget helyett Badacsonyban volt a rajt, mert a kettő között van valami gány a bringaúttal. Ez a nap a legrövidebb, „mindössze” 43,5 km volt az adag. És végre a jól ismert északi part, ráadásul az a szakasz, ami a korábbi évek Maratonfüred versenye miatt már igencsak ismerős volt. Ennek ellenére nehezen ment az indulás, mert kicsivel boka fölött fájt valami, és a fáradtság is mintha összegyűlt volna bennem. Az első 15 km nagyon durva volt, ami eléggé lelombozott, hiszen azt gondoltam, később ennél is rosszabb lesz. De valami fantasztikus dolog történt (én úgy értelmezem, hogy Isten vigyázott rám): a 16-ik km-től elmúlt minden fájdalom és fáradtság és visszatért az első napi energiaszintem. Elkezdtem előzgetni azokat, akiknek az elején annyira ment, és nem tudtam elképzelni, mi lehet nehéz a futásban. Az Akali emelkedőn mosolyogva mentem fel, szurkoltam egyet Zsigri Katinak, aki maratont futott, és örültem Koór Bécinek, aki tavaly pont a legdurvább bénázásomat látta ugyanitt. Aszófő-Tihany környékén azért már éreztem a fáradtságot, de a hátralevő távot fejben már teljesen le tudtam gyűrni, így nem hagytam el magam egy pillanatig sem. Azért nem voltam szomorú a Balatonfüred tábla megpillantásakor, ahonnan még kb. 2 km volt a cél. És befutottam a 3-ik napon is! 5:17 lett az átlag, vagyis javítottam az előző napi tempón. Amíg a masszázshoz álltam sorba, jött Karesz és az anyukája, így aztán 100%-os volt az öröm.

Délután azért már eléggé éreztem azt a fájdalmat a lábam elülső részén, bokánál, vagy kicsivel fölötte. A járás sem ment sántítás nélkül, így eléggé stresszelt, hogy másnap még 50 km vár rám. Reméltem, hogy éjszaka kipihenem a fájdalmakat, de reggel sem ébredtem jobban. Úgy éreztem, öngyilkosság így rajthoz állni. Mondtam is a többieknek, hogy ha valaki így akarna elindulni edzeni, mindenképpen lebeszélném. Erre ők mondták, hogy most nem edzeni megyek, hanem egy olyan versenyt befejezni, aminek a háromnegyedén már túl vagyok. Így igaz, ehhez másként kell hozzáállni!

small_11073736_10202875437607463_1866031088_n.jpg

Nekiindultam tehát a 4-ik napon is, ahol Balatonfüredről kellett Siófokig eljutni két lábon, ráadásul futó mozdulatokkal. J Az eleje megint nagyon nehezen ment. Csopakra érve most nem az az euforikus érzés fogott el, ami általában szokott, ha arra járok, hanem a kételyek gyötörtek, hogy be tudom-e fejezni a versenyt. De Isten ekkor sem feledkezett meg rólam, hanem mellém rendelt egy futótársat, aki folyamatosan tartotta bennem a lelket. Rácz Robit a triatlon versenyekről ismerem, iszonyú gyors csávó, de most ahelyett, hogy elrobogott volna, futott végig velem. Ha lassultam, mindig szólt, hogy „gyere!”, és én mentem. Ha felszisszentem a fájdalomtól, azt mondta, hogy „ne foglalkozz vele!”, és én nem foglalkoztam. Végig történeteket meséltünk egymásnak, hogy eltereljük a figyelmet a kellemetlen érzésekről. Kenesére azért jó volt beérni. A kiserdei bicikliúton voltunk a táv felénél, és éreztem, hogy 25 km már nem foghat ki rajtam. A strandra érve pedig ott szurkolt Karesz és Erika. :-) Azt mondták, jó a mozgásom. Igyekeztem nem kimutatni, amit belül éreztem. :-) Aztán jött a jól ismert akarattyai, majd a jóval keményebb balatonvilágosi emelkedő. Nem sétáltam bele egyetlen pillanatra sem, de igencsak nagy mentális erőfeszítésembe került a futómozdulatok imitálása. Világoson nagyon szép volt lenézni. Örültem, hogy Robinak mindig mesélhetek a látnivalókról, ezzel is sikerült a figyelmet jó irányba terelni. Aztán le kellett futni a lejtőn – na, ez a felfelénél is katasztrofálisabb volt a beállt izmokkal és a fájdalommal. De ezután már tényleg csak Siófokig kellett eljutni. Örültem, amikor ismeretlen területre értünk, mert az már azt jelentette, hogy elhagytuk Világost. És igen, egyszer csak megjelent a Siófok tábla. Ott még kicsit kellett nyomni, hogy elérjük a célt, de csodálatos módon ez is eljött!

small_10587119_10202875438087475_16977318_o.jpg

A befutónál nem egészen voltam magamnál. Robival elbúcsúztunk egymástól, én meg mentem önkívületben a masszázsra. Láttam az órámon, hogy ezen a napon már csak 5:32-es átlaggal sikerült  letolni a távot, de végképp nem izgattam magam, hiszen tudtam, hogy kategória 3-ik és abszolút női 5-ik helyezett vagyok. :-) 4 nap alatt a 194,5 km-t 17 óra 18 perc alatt teljesítettem, ami szerintem igen szép eredmény.

Köszönöm Balunak ismét a remek felkészítést. Nagy álmom teljesült a BSZM-mel, és tényleg hatalmas élmény volt. A buli hangulathoz hozzájárultak a csapattársaim, akik szintén részt vettek a versenyen és közösen szálltunk meg. Sokszor elmondtuk, hogy jövőre nem jövünk, miközben tervezgettük, hogy jövőre mit hogy fogunk csinálni. :-) Szóval ott a helyünk, és remélem, fogunk még aratni ezen a versenyen is, és még sok másikon. :-)

kupa_1.jpg

Csakhogy újra!

2014.11.21. 22:17

Végre egy olyan futóesemény, amiről úgy gondolom, érdemes írni. A novemberi siófoki félmaraton nemcsak a helyszín miatt nagy kedvencem, hanem, ha valahol, akkor itt aztán igazán lehet nyomni. Többnyire ideális futóidő a jellemző, a pálya 95%-a jó minőségű aszfalt, emelkedő pedig kb. mint a Hortobágyon. Nem véletlenül ez volt az egyetlen sík félmaraton, amire idén beneveztem.

Olyan gondolatokkal érkeztem a helyszínre, hogy ez lesz életem utolsó félmaratoni versenye. Be kell látnom, hogy én már nem vagyok jó ezen a távon, ezért nem érdemes erőltetni. Maradnak a hosszútávok és a triatlon, amin még lehet, hogy tudok valamit produkálni, de a 21 km-es sprintektől elköszönhetek. Úgy tippeltem, ha minden a legjobban összejön, akkor futok talán 1:38-at, de inkább az 1:40 körüli időt láttam reálisnak.

ppic_Intersport_Balaton_Maraton2014_1014.jpg

Nem is voltam különösebben izgatott a verseny előtt. Kedvet ugyan éreztem, de az az „ezerszer végigjátszom fejben a dolgot, és már összeszorul a gyomrom, ha rá gondolok” érzés most nem jött elő. Beálltam a 2-es rajtzóna első felébe, ahonnan az 1:35-1:45 közötti eredményt tervező futók indultak. Az első km-en mindenki nagyon ment, és engem is elkapott a hév, ahogy ez lenni szokott. Kicsit ijesztő volt látni a km végén a 4:22-es átlagtempót. Tudtam, hogy vissza kell vennem, mert rossz vége lesz. De még így is mentem, mint állat. A 4:30-4:32-es km-ek domináltak jó sokáig úgy, hogy se a tüdőm, se a szívem nem akart kiugrani. (Na jó, biztos ki akartak, csak valami felülírta az érzést. :-)) Féltávnál még 4:30-as átlagtempót jelzett az órám.

13 km környékén kezdtem érezni, hogy már futottam egy kicsit. Itt rátapadtam Rékára, és csak arra figyeltem, hogy ne szakadjak le. (Ő talán észre se vette, hogy sok km-en át nyulazik nekem. :-)) A 15-ik km-től már lassulást érzékeltem, de még így is olyan tempóval mentem, amiről az edzéseken álmodni se mertem. Lényeges lassulás (4:40 fölötti tempó) csak a 17-ik km-től jött, de akkor kiszámoltam, hogy ha a maradékot 5 percesben tolom, akkor is nagyon jó vagyok, úgyhogy izgalomra semmi ok. Persze, beleadtam továbbra is mindent, ami bennem volt. Éreztem, hogy már nem tudom gyorsan szedni a lábaimat, ezért próbáltam magasabbra emelni. Nem kíméltem magam! Az utolsó km-re ismét sikerült 4:35-re begyorsulnom, így a versenyt 1:36:26-os eredménnyel zártam, ami 4:34-es átlagtempót jelent a 21,097 km-en. Ezzel a női mezőnyben a 11-ik helyen végeztem a 652 versenyző közül.

ppic_Intersport_Balaton_Maraton2014_1295.jpg

Tudom, vannak, akik ennél is sokkal gyorsabban tolják, és vannak olyanok is, akik nem értik, mit stresszelek ennyire az időn. Számomra a 2012-es év hozta a legjobb futóeredményeket (érdekes, hogy semmilyen más szempontból nem mondanám különösebben jónak azt az évet), és szörnyű érzés volt azzal szembesülni, hogy egyszer csak – látszólag minden ok nélkül – elkezdek romlani. A hanyatlás vett rá, hogy felkeressem Balut, aki azóta is edzői szerepet tölt be az életemben. Másfél éve triatlonozok, mert ezen a területen láttunk komoly fejlődési lehetőségeket, de valahol mindig fájt, hogy a futás már nem megy úgy, mint régen. Most viszont csupán 1 perccel maradtam le az egyéni csúcsomtól! Számomra ez rendkívül felemelő érzés, és egy hete folyamatosan ennek örülök. És persze jövöget a kísértés, hogy újra meg kéne próbálni, és akár még 1:35 alá is bemenni… Na jó, most a következő nagy cél a BSZM, ahol 4 egymást követő nap kell ultratávokat futnom, úgyhogy most inkább ne a sebességről álmodozzak, hanem a kitartásról és a sorozatterhelésről.

Azt minden esetre érdemes fontolóra venni, hogy mi vezetett ehhez a jó eredményhez, és mit csináltam mostanában másképp, mint a hanyatlás időszakában. Balu edzésterve, az én (bivalyerős :-)) szervezetem, és a körülmények valószínűleg mind közrejátszottak, de akkor is próbálom nagyon az agyamba vésni, hogy hogyan is edzettem mostanában. Ki tudja, talán egyszer, valamikor még egy félmaraton valami – most még kimondhatatlan – idő alatt? :-)

10590693_10152491750488519_6546626448607834386_n.jpg

3vulkán kalandfutás

2014.10.02. 23:11

A sok triatlon verseny után végre egy nyugisabb dolognak néztem elébe. Versenynek verseny volt ez is, méghozzá mindszentkállai indulással a 3Vulkán terep félmaratonnak vágtunk neki. Kedvenc hazai tájam a Káli-medence, a főszervező, Balogh Tamás pedig már több ízben meglepett a remek, családi hangulatú futóversenyeivel. Nem utolsó sorban Karesz sem veti meg a terepfutást, és örültem, hogy együtt állhatunk rajthoz.
Érkezéskor csöpögő eső fogadott, de nem paráztunk rajta különösebben. Örültem Andrásnak, Timinek és Lencinek, vagyis a terepfutó barátaimnak. Megbeszéltük, hogy ez csak egy laza, tájban gyönyörködős örömfutás lesz. (Persze, minden futás előtt ilyen dumával álltatjuk egymást és magunkat! ;-)) Annyi igaz, hogy csak a rajt előtt kb. 1 perccel lettem ideges.

DSCF6438_s.jpg

Elindultunk. András az első pillanattól az élen járt, és hamar beláttam, hogy nem érdemes az ő tempójában tolnom. Lencit nem is láttam, de jóval előttem volt ő is. Rrróka tempója tűnt az első pár km-en szimpatikusnak, de hamar feltűnt, hogy miközben ő folyamatosan beszél, nekem 180-hoz közelít a pulzusom, pedig csak egy-két szavas válaszokkal reagálom le a mondókáját. Amikor az első nagyobb emelkedőhöz értünk, mondtam is neki, hogy menjen, én inkább kicsit visszafogom magam. A kezdődő (és szerencsére hamarosan véget érő) torokfájásnak tudtam be a magas pulzust, de annyira nem voltam szétesve, mint amennyire ez a pulzusérték indokolná. Rrróka viszont bosszantott, hogy annyival jobb nálam. :-) Pár éve, a blogját olvasgatva – ami nagyon szórakoztató – többször megállapítottam, hogy ez a csávó nem elég kitartó, ellógja az edzéseit, és így sosem lesz meg a kívánt siker. Hát, most nem ezt a formáját mutatta! Kiderült, hogy az elmúlt 3 hónapban rendesen edzett. Basszus, én 9 és fél éve rendesen edzek, ő meg 3 hónap alatt ennyi erőt magába bír rakni, hogy a nyomába se érek! Hol van itt az igazság? :-D Persze, távol álltam attól, hogy ez valódi düh legyen, igazából jól éreztem magam, és a táj szépsége amúgy is a békés gondolatokat helyezte előtérbe.

Lassan kiértünk az erdőből egy tisztás-féleségre, ahol először azt hittem, hallucinálok, ahogy megláttam Andrást egy lóval, amint a kantárral (vagy gyeplővel, vagy mi az?) terelgeti az állatot. Volt néhány bizarr gondolatom, hogy ezt miért csinálhatja, de röviden közölte, hogy bevadult a ló, leestek róla a gyerekek, és valaki a kezébe adta a gyeplőt, hogy fogja meg a lovat, amíg ő a többi gyerek keresésére indul. Egy „basszus”-sal lereagáltam, és mentem tovább. (Később sajnos úgy informálódtam, hogy két gyerek súlyosabban megsérült, de nem tudok részleteket.) Szedtem a lábaimba a kilométereket, miközben a női mezőnyben már jó ideje vezető pozíciót szereztem. Nem zavartak az emelkedők, sár is alig volt, a pulzusom meg nem érdekelt, így igazából nem gátolt semmi a haladásban.

1779335_10203384879036859_3933467819569254489_n_s.jpg

A faluba érve gyanús volt, hogy hamarosan célba érünk, de az órám szerint még volt hátra bőven, ezért azt hittem, a falun belül teszünk bele egy extra kört, vagy ilyesmi. De nem, örömmel közölték, hogy én vagyok az első női befutó, amikor még csak 18,69 km-t jelzett az órám. Őszintén szólva nem is bántam annyira, bár, ha tudom, hogy ez a vége, lehet, hogy jobban belehúztam volna az utolsó 1-2 km-en. De sebaj, így is elég eufórikus hangulatba kerültem. Nem a győzelem miatt, hanem mert az egész baromi jó volt. Viszont elkezdtem fázni a vizes cuccban, és Karesznél volt a kocsikulcs. Általában, amire ő beér, addigra én már azt is elfelejtem, hogy versenyen voltam (na jó, kis túlzással :-)), ez esetben azonban 7 perccel utánam ő is befutottt! Először azt hittem, valami hasonmása jön, de meg kellett győződnöm róla, hogy az tempós csávó az én férjem. :-) Így nemcsak száraz ruhához sikerült jutnom, hanem büszkeség-érzethez is, amit a férjem teljesítménye indukált bennem.

Megvártuk az eredményhirdetést, ahol igaz, csak kategória-győztesként állhattam dobogóra, de ettől még tudtam, női abszolút győztes is vagyok. Ne gondoljatok hozzá extra időt, a 18,69 km-t 1:38 alatt futottam, és majdnem 500 méter szint volt benne. Fogalmam sincs, hogy ez jó-e vagy rossz, feltételezem az utóbbit, de próbálom hinni az előbbit. :-) Ahogy mondtam, ez nem egy nemzetközi világverseny. 51-en vettek részt a félmaratoni távon, ebből 16 nő, vagyis erre terjed ki a győzelmem. Rrróka a pasik között 3-ik lett, és bár nem tetszik, hogy ennyivel gyorsabb nálam, elismerem, hogy szép munkát végzett. Lenci pedig pont lemaradt a dobogóról.

DSCF6482_s.jpg

És akkor András! Igen, András is beért, nem is olyan sokkal utánam. Kiderült, hogy 13 percen keresztül tartotta a lovat, amiért teljesen jogosan fair play díjat kapott. Ha nincs ez a lovas ügy, vastagon nyerte volna a kategóriáját, és életében először valóban dobogóra állhatott volna, mert a múltkor, amikor ilyen lehetősége lett volna, inkább elsörözte az eredményhirdetést. :-) (Na jó, nem tudta, hogy dobogós volt.)

Köszönjük Tamásnak a szervezést, és biztos vagyok benne, hogy még jó néhány káli futáson ott leszek. 2015. május nemtudomhanyadikán már látom magam a kővágóörsi focipályán, a rajthoz készülődni. :-)

Elérkezett életem első olyan versenye, ahol a legerősebb számomban, a futásban nem indultam, csak 3,8 km úszás és 180 km bringázás jutott osztályrészül. Hogy miért? Azért, hogy életem párja is megtapasztalhassa saját bőrén a maraton futás örömeit. A két fős csapatunk neve elsősorban őt reprezentálja, mivel Karesz környékéről a csokik általában varázslatos gyorsasággal tűnnek el. :-)

DSCF6267_smaller.jpg

Az esemény előtt kivételesen most nem a teljesítményem miatt izgultam, hanem a meteorológiai előrejelzés miatt. A hideg és az eső gondolata elviselhetőbb lett volna, ha nem reggel 6:32-kor van a rajt egy hajóról, amire 5:45-ig kell felszállni, miután – 5-ig bezárólag – elhagytuk a depót. Hajnalok hajnalán, sötétben, ilyen időjárási viszonyok között készülődni az úszásra nem igazán tűnt felemelőnek. De kénytelen voltam beletörődni: lesz, ami lesz, triatlon versenyre nem azért megyünk, hogy a komfort zónánkon belül maradjunk. Most kicsit előbb kell kilépni belőle a szokásosnál. :-)

A 3:40-es kelés kissé szürreálisnak tűnt, de akkora mázlink volt, hogy éppen nem esett! Hiába mondták, hogy 5-kor zár a depó, nem vettem komolyan, így későn értem oda, és elég negatívan érintett, hogy kevesebb, mint 10 percem volt arra, hogy a sötétben és a sárban elhelyezzem a cuccaimat. Fejlámpával világítottam, hogy lássam, melyik ruha hol van, mert a bringázásra bizony majdhogynem téli bundát is bekészítettem. Fogalmam sem volt, mire lesz szükség, de az idő szűke miatt, csak szétdobáltam mindent a sárba, majd amikor már az úszószemüveg volt a homlokomon a fejlámpa helyett, csodálkoztam, hogy nem világít. :-)

komp_small.jpg

Indulás a kompra. A neoprén eléggé melegített, de még így is kibírtam volna pár fokkal többet. Helyben futottam és szökdécseltem a hőtermelés érdekében. Tulajdonképpen nem volt vészes, sőt, egyre hangulatosabb! Egy idő múlva elindult a hajó a rajthelyre, majd lehorgonyozott, és vártuk a napfelkeltét. Inkább csak annyit észleltünk, hogy kezdett világosodni, de a felhők alig eresztették át a napfényt. Elhangzott a vízbe ugrási parancs. Szépen, egymás után leugráltunk, aztán a vízben vártunk még pár percet az indulásra. És megszólalt a duda!

uszas01_small.jpg

Eleinte zavart, hogy folyton pofán rugdostak úszás közben, de ez hozzátartozik a triatlon szépségeihez. Hamarosan megnyugodtam, élveztem a hullámzó vizet, és rájöttem, mekkora buli részese vagyok! J Hullámokban úszni nagyon állat, tök jól ringatnak, és kellemesebb érzés, mint az alkoholmámorban való szédelgés. Ezúttal a 3,8 km nemhogy meg se kottyant, de kimondottan sajnáltam, amikor véget ért és ki kellett jönni a vízből. 1:17 alatt teljesítettem, ami szerintem egészen vállalható idő.

vizbol_ki_small.jpg

Nem fáztam, de nem igazán tudtam megítélni, milyen ruha kell a bringázáshoz. Felvettem a rövidnadrágot és a rövidujjú mezt. Szerettem volna a karmelegítőt is, de nem találtam a sok sárba dobált cucc között, úgyhogy lemondtam róla. Már indultam kifelé, mire eszembe jutott a napszemüveg. Visszarohantam és keresgéltem, de sikertelenül. Kis morgás után ignoráltam a dolgot, és mentem bringázni szemüveg nélkül. Azt hittem, úgy 10 perces lehetett ez a depó, de később megnyugodtam, hogy „csak” 6 percet vesztegettem el a hülyeségekre.

depo_small.jpg

A bringázás jól kezdődött. Megmásztam a kenesei emelkedőt, majd jött Papkeszi, Vilonya és Királyszentistván – a már jól ismert útvonal. Visszafelé durván pofaszelet kaptunk, amire nem számítottam, mert egyáltalán nem ez a jellemző széljárás arrafelé. Hirtelen megértettem, miért ment olyan könnyen odafelé. Sebaj, tudomásul vettem a helyzetet, nyomás tovább. A királyszentistváni emelkedő rövid ugyan, de annál meredekebb, sose volt a kedvencem. Azon is sikerült feljutni, megint minden jó volt. A kör végén nagyon pozitív meglepetésként ért, hogy Kenese előtt volt a fordító, így nem kellett minden körön megmászni a kenesei emelkedőt. Telt-múlt az idő és a körök. Kb. a 4-ik körig (120 km-ig) minden jó volt, attól kezdve ezt már mondogatnom kellett magamnak, hogy elhiggyem. Jöttek az önszuggesztív gondolatok, mi szerint bármilyen jelenséget a „tök jó” vagy „tök állat” jelzővel illettem. Emelkedő? Mindjárt fent vagyok, tök jó! Szembeszél? Nemsokára elkanyarodunk, tök állat! A valóságban azonban egyre inkább durvult a helyzet, úgy éreztem, soha nem ér véget ez a tekerés. Azon gondolkoztam, Nagyatádon hogy bírtam még ezután egy maratont futni, és főleg hogy bírtam tekerés közben mentálisan megbirkózni a rám váró futás gondolatával. Úgy éreztem, most meghalnék, ha még futnom kéne, és áldottam a hatalmas ötletünket, hogy Kareszé lesz a maraton. Érdekes azonban, hogy a legvégén már szinte futni is lett volna kedvem, csak tekerni ne kelljen tovább!

bringa_small.jpg

Befejeztem a 180 km-t, amihez 6 óra 45 perc szükségeltetett! Ez nagyon gáz. Nem újdonság, hogy gyenge bringás vagyok, de mindig azt reméltem, hogy azért tudok egy kicsit fejlődni. Hát, a nagyatádinál csak 0,4 km/h-val lett jobb az átlagom. Rájöttem, hogy valószínűleg nem ideális testhelyzetben ülök a bringán, ezért az erőm nem tud megfelelően érvényesülni. Következő tervem, hogy egy szakemberrel (pl. Baluval) megnézetem a kerékpárom beállításait, hogy korrigálja aszerint, hogy a leghatékonyabban tudjak tekerni rajta. Nem tudom elhinni, hogy az én lábaimmal csak ennyire telik! :-)

izmos_lab_small.jpgA depóba érve pont rákezdett az eső, nem is kicsit. Karesz ott várt, hogy indulhasson a futásra. Megöleltük egymást, és nekivágott  –  életében először – a 42 km-es távnak. Sajnáltam, hogy már a legelején ronggyá ázott, de azt is tudom, hogy nem egy kispályás csávó a férjem. :-) Én hazajöttem gyorsan száraz cuccot venni, mert közben kisütött a Nap, de alighogy elindultam vissza, ismét az esőé lett a főszerep. Sebaj! Odamentem a futópályához, és mivel 6 kört teljesítettek a maratonisták, ennyiszer várhattam, hogy azon a ponton megjelenik Karesz. Jött is szépen, a terv szerint. Az új mezén csillogtak az esőcseppek, az arcán pedig elszántság tükröződött. Minden alkalommal megnyugtatott, hogy jól van, miközben én az esernyő alatt csodáltam őt és a többi futót.

karesz_befuto_small.jpg

Lassan kezdett sötétedni, a futók pedig töretlenül rótták a kilométereiket. Annyira felemelő volt nézni őket, hogy szinte fájt, hogy nem állhatok be. De Kareszre gondolva mindig eszembe jutott, hogy most övé a főszerep. Az utolsó előtti körnél szólt, hogy készüljek, mert együtt fogunk befutni. Néztem az órát, és kb. tíz perccel a várható érkezése előtt már teljes készültségben voltam. És igen, a sötétben megláttam a piros-fehér mezes csokifüggő csávót. Odaugrottam, megfogtuk egymás kezét, és a bokáig érő vízben a célkapu felé vágtattunk. A férjem 4 óra 41 perccel maratonista lett! :-)

celkapu_fele_small.jpg

Különös volt részt venni egy olyan versenyen, ahol nem futottam. Helyette bringáztam, amiben sokkal gyengébb vagyok, és Karesz futott, aki gyengébb futó nálam. Vagyis, mintha direkt rossz eredményre hajtottunk volna. De a helyzet az, hogy ez esetben abszolút nem a helyezés számított, hanem, hogy közösen teljesítsünk egy versenyt. Örülök, hogy olyan házaspár vagyunk, akik az életpályán kívül a versenypályán is kiegészítik egymást. :-) Jutalmul a csokifüggő társam kap tőlem egy virtuális Sport szeletet, amit beoszthat a következő hónap elsejéig. :-)

befuto_small.jpg sport szelet2_small_1.jpg

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy megnyitották a jövő évi nagyatádi Ironman nevezést. Én nem kerültem a listára, és jó eséllyel ez így is marad. Ettől picit elszomorodtam, mert nem tudom elfelejteni azt a flash-t, amit idén a célba éréskor átéltem. Tényleg csak a heroin lövéshez tudom hasonlítani, ahogy az órákig tartó, egyre gyötrőbb, a végén szinte elviselhetetlen fájdalmat egy pillanat alatt felváltja a végtelen, eufórikus boldogság. Erről mondok le önként?

Nem! Csak jövőre nem Nagyatádon fogom átélni, hanem hazai pályán, Balatonfüreden. Hogy mi a különbség? Számomra csupán az időpont. A füredi verseny június közepén, míg a nagyatádi július végén kerül megrendezésre. Az utóbbira való felkészülés a nyár nagy részét kisajátítja. Megéri? Részben igen. A nagyatádi hangulat pótolhatatlan, ott tényleg maximálisan megadják a versenynek járó tiszteletet. Mindenki, aki a triatlont magáénak érzi, erre az eseményre nevez. Én is ezt tettem idén. Igazából nem sajnáltam az időt az edzésekre. Hétköznaponként kicsit korábban kellett kelni, esténként kicsit később értem haza, hétvégeken rendszeresen vissza kellett utasítani a baráti és rokoni meghívásokat, de mindig a szemem előtt lebegett a cél, ami miatt hajlandó voltam bármiről lemondani.

De helyes ez így? Azt hiszem, vannak élethelyzetek, amikor egyértelműen nem. Én olyan szerencsés vagyok, hogy tulajdonképpen rááldozhatnám újra azt az időt, amit az idei felkészülésemre szántam. De életem párja nem az edzés, hanem a férjem. Igen, neki esküdtem örök hűséget, nem a triatlonnak. :-) Szeretném a jövő nyaramat neki adni, és a szigorú, egyéni napirend helyett közös programokat szervezni, mint a hegymászás, terepfutás.

Biztos vagyok benne, hogy júniusban Füreden is ugyanolyan csodálatos lesz célba érni, mint idén Nagyatádon volt. Sőt, mivel a füredi pálya sokkal nehezebb, még büszkébb is lehetek magamra, ha sikerül. Karesz pedig úgy várhat a célban, hogy a nyár hátralevő része – velem együtt –  az övé. :-)

maccsal.jpg

IM 70.3 Budapest. Mit is jelent ez? 1,9 km úszást + 90 km bringázást + 21 km futást a fővárosban, az Ironman licensz névjegye alatt. Számomra igazából nem más, mint bármelyik középtávú triatlon verseny, de valahol tudom, hogy nagy szó, hogy Budapest megkapta egy hivatalos triatlon verseny rendezési jogát. A szervezésről nem akarok különösebben írni, ezt bárki bárhol elolvashatja. Amit tapasztaltam más versenyekhez képest, az a bazi sok résztvevő, akik között viszonylag kis százalékban voltak jelen a honfitársak, a jó kedvet garantáló, eszméletlen sok szurkoló, valamint a rettenetesen sok szabály. Bizony, itt mindenre oda kellett figyelni, hogy ne kapjunk sárga, fekete vagy piros lapot, mert a legkisebb szabálysértés is akár kiállítást vonhatott maga után.

bpim_eletkep.jpg

A nagy felhajtás miatt különösen ráparáztam erre a versenyre. Úgy éreztem, Nagyatád óta még nem nyugodtam le igazán, és már itt a következő esemény. Ráadásul mindenki mindenhol erről beszélt, nehogy egy pillanatra is ki tudjak kapcsolni. ;-) Emellett kisebbségi érzés gyötört, hogy ezen a hatalmas, nemzetközi versenyen rajthoz állok. Igazából csak tavaly kezdtem triatlonozni. Mit keresek én itt, zöldfülűként? Valahol csak túl akartam élni a dolgot. Na jó, a verseny reggelén már megjött a kedvem, és kezdtem kicsit érezni a szokásos versenylázat. Persze, tudtam, hogy itt semmi dobogó esély nincs, csak a legoptimistább számításaim szerinti időre hajtottam, ami 5 óra 45-öt jelentett. De igazából még ez se érdekelt, csak azt vártam, hogy utána sörözhessek egy jót. :-)

bpim_neopren.jpg

 Mivel a versenyközpont szinte a szomszédban volt, ezúttal az utazásra nem kellett időt fordítani, csak szépen odasétáltam. Megkerestem az előző nap bedepózott bringámat, ráraktam a kulacsokat, a depós zacskókba is pakoltam pár dolgot, majd felvettem a neoprént. Ja igen, nem volt túl meleg, de szerencsére nem esett. A szakaszos rajtban 9:05-kor került sor a teljes női mezőnyre, kivéve a profikat, akik 3 perccel korábban indultak. Ahogy sejtettem, az első nyugodt pillanat akkor következett, amikor már a vízben voltam. Szeretek úszni, ráadásul a neoprénben annyira könnyű, hogy szinte erőfeszítés nélkül suhantam. Próbáltam a korábban jól bevált technikát alkalmazni, miszerint valakinek a lábvizére ráfekszem, hogy vigyen az áramlata, de a Duna „kissé” kevésbé átlátszó, mint a Gyékényesi-tó, ezért a pár centire előttem levő lábakat se láttam. Sebaj. Így is 38 perc alatt végeztem az 1,9 km úszással, és mire észbe kaptam, már a depóban ráncigáltam le magamról a neoprént, majd bringára pattantam.

bpim_uszas.jpg

Észak felé indultunk a budai rakparton, ami pofaszelet jelentett, de nem éreztem nagyon brutálnak, valamint tudtam, hogy visszafelé meghálálja magát a dolog. Úgy is volt, a K-hídnál levő fordító után úgy éreztem, szinte száguldok. Persze, ahogy várható volt, a negyed órával később rajtoló fiúk már éregettek utol, de nem görcsöltem rajta különösebben. Csajok közül nem előztek annyian, mint amire számítottam, és ettől jobban éreztem magam. Tudom, hogy jobb úszó vagyok, mint bringás, tehát sokszor előfordul, hogy az úszásban szerzett előnyömet a bringán veszítem el (aztán a futásnál kompenzálom jócskán). Most azonban tényleg ment alattam a bringa, és még élveztem is. A budai vár sem viselt meg különösebben, sőt, az emelkedőn előzgettem vissza olyanokat, akik síkon gyorsabbak voltak. A pesti oldalon a Lánchídnál voltak lassító tényezők, de amúgy teljesen jól lehetett haladni. Tök jól éreztem magam, és motivált a sok-sok, különböző nemzetiségű bringás, még akkor is, ha előzgettek. Életemben először volt, hogy a 80-ik kilométernél sajnáltam, hogy hamarosan itt a vége, és szívesebben tekertem volna tovább, mint hogy fussak. De 90 km-nél mégis eljött a pillanat, hogy le kellett szállni a bringáról, depóba nyomulni, cipőt cserélni, és két lábon nekiiramodni. Ekkor jártam időben 3:47-nél a két depózással együtt, vagyis a 90 km-t 3:05 alatt tekertem le, ami nálam kimondottan jó eredmény.

bringa01.JPG

A futás eleje jól esett – kb. 5 km-ig! Toltam szépen az 5 perces alatti ezreket, míg nem éreztem, hogy bizony fáradt vagyok, nem megy, utálom, legyen már vége! Szerencsére a rengeteg szurkoló öntötte belém a lelket folyamatosan, amire szükségem is volt.  Úgy gondoltam, ennél többet már csak egy gél tudna belém önteni, ezért az egyik frissítőnél elvettem valami szilárdnak tűnő energiaszeletet. Nem olyat akartam, de valahogy így sikerült, vissza pedig nem fordultam! Inkább letoltam azt a brutál édes, szopogatós rágógumira emlékeztető borzalmat, amitől perceken belül rókázhatnékom támadt. Ilyen rókamámorban futottam vagy 5 km-t, amit inkább döcögésnek hívnék. Nagyon vártam a végét! A frissítőpontok elején megálltam, vettem egy vizet, amit szép komótosan kortyolgattam, sétálva a frissítő végéig. Ekkor már mindig csak azt céloztam be, hogy elérjek a következő frissítőig, és ott megpihenhessek. A szurkolók viszont szerencsére nem adták lejjebb, és ez sokat segített, hogy valahogy mégis csak sikerüljön előre felé vánszorognom. A végére megint kicsit összeszedtem magam, így egy 1:52-es félmaratont sikerült összehozni, az össz időm pedig 5:44 lett.

bpim_futas.jpg

Mivel 5:45-5:55 közötti időt terveztem, igazán elégedett lehetnék. De mégis, ez a futás annyira gyér lett, hogy zavart okozott az agyamban, és még másnap reggel is nyugtalanul ébredtem miatta. Miért vagyok ilyen béna? Nem, nem futottam el az elejét, hiszen Füreden, ahol sokkal durvább volt a bringapálya, bírtam 1:41-es félmaratont futni, és Kaposváron, ahol szó szerint az életemért küzdöttem a bringán a sok hegy miatt, és még a nap is tűzött, ott is összejött egy 1:47-es félmaraton. Akkor most mi a franc történt? Keresve az okokat, a következő négy, említésre méltó tényezőt találtam, fontosságilag fordított sorrendben:

  1.        Nagyatád óta nem edzettem normálisan, legalábbis nem olyan típusú dolgokat, amik erre a versenyre készítenének fel. Igaz, futottam kétszer 30+-os távot, de az egyiket lassan, a másikat hegyen, így ezen a versenyen nem sokat értem velük. Tehát: edzéshiány! 
  1.        A bringázást kicsit túlpörgettem. Következmény: a futásra nem maradt elég energiám. 
  1.        Egy héttel előtte futottam 36 km-t a Mátrában 1700 m szinttel, kétszer megmászva a Kékest, amitől a következő napokban brutál izomlázzal küzdöttem. Vagyis: nem voltam elég pihent. 
  1.        Tudtam, hogy akármilyen idővel is végzek, messze nem lesz olyan katartikus élmény, mint Nagyatád volt, de még Füred és Kaposvár eufória szintjét se fogja elérni. Ez már a harmadik féltávom idén, ráadásul messze a legkönnyebb bringapályával, tehát akármit is alkotok, nem fogom olyan nagy teljesítménynek érezni. Azaz: fejben gyenge voltam.

Természetesen azért túlteszem magam rajta, és megpróbálok a két pozitívumra koncentrálni:

  1.        A legoptimistábban kalkulált időmet is sikerült 1 perccel megdöntenem.
  2.        A kategóriámban a magyarok közül első lettem.

Szóval nem ugrok le a tizedikről, borotvát se keresek az ütőeremnek, és a vonatot se tervezem közlekedésen kívül másra használni. Ez most így sikerült, és ez tulajdonképpen nem is rossz eredmény. Arra ösztönöz, hogy ne bízzam el magam futásilag se, hiába a közel tízéves futó múlt. Rajta kell lenni a témán, és nyomatni. És, mivel kedvem van hozzá, így is fogok tenni, és hiszek benne, hogy sok sikeres versenyt könyvelhetek el még magamnak a jövőben. Köszönöm mindenkinek, aki segített a felkészülésben, szurkolt, etetett-itatott, depóztatott. B784 team: fantasztikusak vagytok! :-)

 bpim_csapat.jpg

Ismerj meg egy új világot!

2014.07.30. 23:08

Előző bejegyzésemből látható, hogy az már önmagában csoda, hogy idén rajthoz állhattam a nagyatádi Ironman versenyen. A súlyos vádli sérülés 4 nappal az esemény előtt még olyan tüneteket produkált, hogy a sima járás sem ment fájdalom és sántítás nélkül. De Isten úgy alakította a sorsomat, hogy pont a versenyre épültem fel teljesen. Ennek ellenére jutottak még izgalmas pillanatok az utolsó két napra. Egy vidéknél is vidékibb településen beletolatott egy busz a parkoló autómba, és nem volt egyértelmű, hogy eljutok-e vele Nagyatádra. A biztosító csak úgy fizet, ha a kárfelmérés előtt nem javíttatom meg, a kárfelmérő viszont csak következő héten tud jönni. Végül megtudtam, hogy ha csak felkötik egy szalaggal a lökhárítót, azt még elfogadja a biztosító, és szerencsére volt is egy szerviz a környéken, ahol ezt másnap meg tudták csinálni. Ott azonban kiderült, hogy egyéb baja is van a kocsinak, ami már nagyobb gáz, alkatrészt kell rendelni, ami időigényes. Mindez a verseny előtti délután. Kezdtem elfogadni, hogy ha nem a lábam, akkor az autóm fogja megakadályozni a versenyen való részvételemet. De két óra múlva megjött az alkatrész, beszerelték, és működőképes járgány volt alattam.

Irány Nagyatád. Bár sem a szállásunk, sem a rajt nem ott volt, de a futócuccot ott kellett leadni, mivel a futás rajtja máshol volt, mint az úszásé és a bringáé. A versenyközpontban sok ismerős arc fogadott, de akkor már inkább csak a feladatot akartam letudni és minél előbb húzni onnan. Ezt sikeresen meg is oldottam, majd telefonáltam Baracknak, aki mondta, hogy Gyékényesen van a csapat, engem is ott várnak. Meglepődtem a mintegy 35 km-es távolságon, valamiért azt hittem, jóval közelebb van. Látszik, hogy nem tanulmányoztam át a verseny leírását. Sebaj, Gyékényes megvan, csapat tényleg ott vár. Jó néhány tagunk indult váltóban, ők valószínűleg erről beszélgettek, bár nem nagyon fogtam fel, hogy mi a témájuk, nekem már annyira csak egy dolog körül forgott az agyam. Balu megmutatatta a tóban az úszás útvonalát. Annyira figyeltem és próbáltam memorizálni, mintha az életem múlna rajta. Aztán irány a szállás Őrtilosban. Ez a falu 13 km-re van Gyékényestől gyönyörű környezetben, de sajnos abból se tudtam felfogni semmit. Alvás hatágyas szobában. Mindenki el volt foglalva a bringájának a műszaki állapotával, a frissítés témájával, meg gőzöm nincs, még mivel. Én csak szidtam magam, hogy hogy lehetek akkora barom, hogy egy ilyen megmérettetésre vállalkozom. Óra beállít 4:50-re, aztán alvás-próbálgatás, kevés sikerrel.

reggeli_koma.jpg

Reggel az ébresztőt megelőzve talpon voltam. Adritól kaptam finom zabpelyhet mézzel, ez tökéletes reggelinek bizonyult. Gyorsan összeszedtem a cuccokat, bringát fel a csomagtartóra és irány Gyékényes. Leparkoltam, és éreztem, hogy az idegességtől szinte leblokkolok. Össze kellett készíteni a cuccokat a depóba, de vagy háromszor kóvályogtam még oda-vissza az autóhoz, mert mindig elfelejtettem valamit. A tó partján hasonlóan ideges versenyzők cikáztak. Voltak, akik jó kedélyűen beszélgettek, de azért mindenkinek az arcára kiült a feszültség. Egyszer csak egy fazon kiabál, hogy „kifelé a depóból!” Igen, már a tóparton kell állnunk, rajtra készen. Odamegyek, és jön a visszaszámlálás. Utolsó előtti zenének a Final Countdown-t játszották. Ekkor hirtelen megéreztem, milyen nagy dolog, hogy itt állhatok a rajtnál! Majd megszólalt a Vangelis  és eldördült a rajtpisztoly.

 

Úszás közben meglepően lenyugodtam. Igaz, kaptam jó néhány ütést és rúgást, de már hozzá vagyok szokva. Egy piros gatyás csávó úszott előttem, akinek a tempója pont megfelelt. Ráfeküdtem a lábvizére, és hagytam, hogy az áramlata segítse a tempómat. Utólag is köszönöm neki. A második körön valahogy elvesztettem a csávót, és egy ideig egyedül haladtam, ami szerintem lassított is egy picit. De hamarosan találtam megint egy emberkét, akinek a lábvizét hasonlóan tudtam hasznosítani. Így viszonylag hamar (1:20 alatt) végeztem a 3,8 km úszással. 4 perc depó után bringára pattantam, és megint nyugodtabb pillanatok következtek.

uszas_1-o_kor.jpg

 

Az első „kör” 75 km-es volt a Gyékényes-Csurgó-Iharosberény-Vése-Böhönye-Segesd-Nagyatád útvonalon. Itt azért akadt némi szint is, és nem élveztem különösebben, mert stresszelt a hátralévő rengeteg kilométer. De Nagyatádra beérve lenyugodtam. Ott vártak a szurkolók és csapattársak, akik – ha éppen nem váltóban tekertek – a frissítést biztosították. Meg is kaptam Baracktól az újabb adag algás-repcemézes italomat és nyomás tovább!

barack_italt_ad.jpg

90 km környékén örültem, hogy megvan a fele, és viszonylag jól érzem magam. Élveztem, ahogy Ötvöskónyiban a kis cigánygyerekek hajráznak. De 100 km után kezdett kényelmetlen lenni a nyereg, és a lábaim is fáradtak. 120 km-nél jött az első igazi holtpont, de onnantól nyomtam a szokásos önszuggesztív gondolatokat, hogy a hátralevő 60 (majd egyre kevesebb) km-t már hányszor megtettem, és az semmiség, és fókamászásban is sikerülne, stb. Vissza is tért még az erőm valamennyire, de akkor is inkább moderáltam a sebességet, mert tudtam, hogy mindenféle erőfeszítés a futás rovására mehet. A baj csak az volt, hogy baromira nem kívántam semmilyen kaját, pedig volt nálam rengeteg. A 180 km tekerés alatt mindössze 2 energiaszeletet és 1 zselét bírtam magamba tuszkolni. Ezt nem is értem, máskor bringázás közben mindig kimondottan meg szoktam éhezni. Most nem így volt, és sajnos nem voltam elég bölcs ahhoz, hogy ennek ellenére magamba erőltessek valami normális kajamennyiséget.

bringazas.jpg

Már nagyon fájt a seggem a nyeregtől és a lábaim is már maximálisan tekerés-ellenes hangulatban voltak, mikor eljött a nagy csoda és végeztem a bringázással. Nyomás a depóba, ami itt egy öltöző sátor volt, és mindenkinek oda rakták be – rajtszám szerint – a futócuccát. Én nem töltöttem a feltétlenül szükségesnél több időt a depóban, csak levettem a bukósisakot, bringás cipőt és kesztyűt, valamint felvettem a futócipőt. Csodálkoztam, hogy mások öltözködnek, talán még olyan is volt, aki zuhanyozott. Én gyorsan indultam tovább a futópályára. Basszus, még egy maraton! Az eleje meglepően jól ment. Szinte örültem, hogy végre nem kell a kemény nyergen ülnöm, hanem itt a futás szabadsága. De ez az érzés kb. 6 km-ig tartott. Ott hirtelen olyan érzés jött rám, mintha el akarnék ájulni. Gondoltam, most üt vissza, hogy ilyen keveset ettem. Gyorsan nyomtam egy zselét és ittam rá vizet. Ettől már nem akartam elájulni, de az erőm nem igazán tért vissza. Próbáltam még a 6 percesnél gyorsabb tempót, de egyre inkább éreztem, hogy itt nem a sebességről szól a dolog, hanem a túlélésről. 10 km után már komoly aggodalmaim támadtak.

 futas_2.jpg

Elkezdett görcsölni a vádlim, ami a savasodás jele. Itt már biztos volt, hogy a bringán elmulasztott evés bosszulja meg magát. Éhséget továbbra se éreztem, de valószínűleg akkor is az energiahiányt jelezte a szervezetem kegyetlenül. A szomjúság annál inkább gyötört, és a frissítő pontokon rengeteg izót ittam arra gondolva, hogy talán az ásványi anyagokat tudom vele pótolni. De ez meg már a gyomromnak nem tett jót, így bokrot is kellett látogatnom néhányszor. A savasodás jelei egyre durvább formában jelentkeztek. Elsősorban a vádlim, de a combom is görcsölt. Párszor bele kellett sétálnom, illetve egyszer-kétszer megálltam nyújtani is. Egyre gyötrőbb volt a fájdalom. A felénél már romokban éreztem magam, pedig tudtam, hogy igazából itt kezdődik a verseny. Kikapcsolt az agyam, semmit és senkit nem vettem már észre, nem tudtam a szurkolásra reagálni, de még a fejemet odafordítani se. Pedig rengetegen szurkoltak a csapatból, meg máshonnan is, állandóan kérdezték, hogy mit kérek, de én csak Istentől kértem, hogy adjon erőt végigmenni ezen a versenyen. Valószínűleg rég feladtam volna, ha ez egy „közönséges” sportesemény, de egy ironman az más! Ha már 3,8 km úszás, 180 km bringa, és 30+ km futás az enyém, nem cseszhetem el most! Küzdöttem és küzdöttem, és egyre lassabban, de toltam neki. Mindent kiadtam, ami bennem volt.

futas3.jpg

Agyilag zokni állapotban értem el a célvonalat. Át kellett volna futni rajta, de én csak a kezemmel cincáltam, hogy mi ez a sz@r itt az utamban. 12:37 alatt értem be, kb. 100 méterrel Mariann után, aki a korcsoportomból az első lett, így én a második. Balu jött gratulálni, de én a karjaiba zuhantam, mert nem a lábaim már nem tartottak meg.  

celvonal.jpg

balu_gratulal.jpg

Iszonyatos fájdalmat, de végtelen boldogságot éreztem. Olyan pillanatokat éltem át, amit soha, de soha oda nem adnék oda semmiért! Laci és István megfogtak két oldalról, úgy támogattak el a csapatfotó helyszínéig. Aztán hasra fektettek valami padra, és Ági masszírozta kicsit a vádlimat. Közben jött Karesz, ez volt a boldogság netovábbja. Ahogy megláttam, olyan euforiát éreztem, hogy nem tudom leírni. Hogy tudtam-e értelmesen beszélni, arról nincsenek emlékeim. Arra se nagyon emlékszem, mit csináltunk még ott a helyszínen, csak hogy fekszem a padon, a csapattársaim meg ott ünnepelnek. Nagyon köszönöm!!! Kimondhatatlanul jó volt!

 

Hogy hogy értünk este a szállásra, az is szép történet, de nem feltétlenül a versenyhez kapcsolódik, ezért nem részletezem. Minden méter járás iszonyatosan megterhelő volt, de a boldogság annál nagyobb. Másnap visszamentünk Nagyatádra a záróünnepségre. Csodálatos volt. Minden első ironman teljesítőt „felavattak”. Mivel korosztályos 2-ik lettem, a dobogóra is felállhattam. Péter Attila szavait nem tudom visszaadni, de elmondott mindent, amit éreztem.

Rengeteg mondanivalóm lenne még, de a kezem fárad a billentyűzeten. Semmiképpen sem szeretném kihagyni, hogy Balunak gratuláljak nemcsak azért, mert ilyen remekül felkészített a versenyre, hanem mert 10-szerre is ironman lett, ráadásul ezúttal egyéni csúcsot döntött. Az összes csapattársam is hatalmasat teljesített: Norbi egyéniben, a többiek pedig váltóban mentek nagyon szépet. Mindenképpen megemlítem Barackot és Ágit, akik a fizikai frissítésen kívül minden lelki támogatást is megadtak a sikerhez, nem is beszélve a csodálatos szervező-logisztikai munkájukról. És az összes csapattársnak köszönöm a gratulációkat és a „rajongást” a végén. Annyira jól esett! De leginkább Istennek köszönöm, hogy ilyen küzdő képességgel áldott meg. 2014. július 26-án 20:07-kor ironman lettem!!

kat_2-ik_hely.jpg

Ironlélek

2014.07.21. 19:24

Felnőtt, amatőr sportolókkal is megesik (talán nem is ritkán), hogy éves távlatokban kifejezhető célokat tűznek ki. Korábban nálam ritka volt az ilyen, mert mindig olyan versenyre neveztem, amikre már úgy éreztem, fel vagyok készülve. Egy évvel ezelőtt azonban – részben az edzőm tanácsára – eldöntöttem, hogy idén szeretném teljesíteni az ironman-t, amely 3,8 km úszást, 180 km bringát és 42 km futást foglal magában.

Ez a verseny kicsit más, mint bármi, amin eddig részt vettem. Futottam már maratonokat, illetve három triatlon féltáv is a birtokomban van, de ezekről mind úgy gondolom, hogy egy átlag, „mezei” ember is fel tud rá készülni anélkül, hogy élete minden pillanatát lefoglalja. Egy ironman azonban teljes embert kíván. Az edzésmunkát rendkívül alaposan el kell végezni akkor is, amikor még nagyon távolinak tűnik az esemény, és ez nem kevés áldozattal jár. Emlékszem a téli, hajnali úszásokra a nyitott medencében, amikor az jelentette a nagy örömet, ha megcsillan az első fénysugár a medence alján. Vagy a hétvégi, sok órás spinningek, amiket Balu a fantasztikus zenei összeállítással tett élvezetessé kibírhatóvá. Milyen korán kellett kelni hozzájuk (legalábbis az én mércém szerint :-))! Kora tavasszal mennyit fagyoskodtunk a bringán! És a sok futás sötétben, kómásan, kora reggel, délben, késő este. Majd jött a nyár. Egyre több időt töltöttem vidéken, így ideális körülmények közt tekerhettem egy csomót, úszhattam természetes vízben és futhattam anélkül, hogy szmogot kelljen szívnom. Minden tök állat, de egy biztos: a munkán kívül nem volt más, csak edzés. Hétvégék? Egyik nap 3-4-5-6 órás tekerés, majd 1-2-3 óra ráfutás, másik nap „csak” egy hosszabb futás. Egyéb program? Azokra csak ennyit tudtam mondani:

rohannom_kell.jpg

Gyakran sajnáltam a körülöttem levő embereket, mert nem maradt egy percem se rájuk. A férjem maximálisan megértő (és nagy szerencsémre még futni is szeret!!), de sokszor szerettem volna több időt adni neki. Így gyakran gondoltam, hogy csak most, az életben egyszer szeretném az ironmant teljesíteni, aztán megpróbálok újra ember lenni. De most szeretném, és tényleg és nagyon. És ezért megteszek mindent.

Jól alakultak a dolgok. A teljesítményemre igazán nem panaszkodhatok. Futottam áprilisban egy 3:31-es maratont, majd mentem egy 6:02-es és egy 6:05-ös triatlon féltávot. Az úszásban a számok szépen bizonyítják, mennyit fejlődtem tavaly óta, a bringázást szinte megszerettem a kellemes, vidéki utakon, a futó tempóm pedig már kezd hasonlítani a két évvel ezelőttire, amikor csúcsformában voltam. Csinálom, megy, és bírom! Sokszor éreztem úgy, hogy a határaimat feszegetem, de igazából nem volt olyan, ami kifogott volna rajtam. Fejben is erős vagyok, mentálisan is bírom a stresszt.

És most itt vagyunk, 5 nappal a nagy verseny előtt. Pár méter séta is csak sántítva megy, fájdalommal küszködve. 6-ik napja tart a probléma, és eddig csak romlott, hiába pihentettem. Na jó, ma először érzek egy nagyon pici javulást… Múlt szerda reggel úgy mentem futni, hogy a vádlim nagyon be volt állva egy korábbi, durva edzéstől. Megszokott dolog, a tapasztalat szerint az első pár km-en bemelegszik és kilazul. Most nem így történt. 5 km-nél megfogtam, és mintha fémből lenne: hiába engedem ki az izmot, olyan kemény maradt, mintha be lenne feszítve. És ez bizony fáj. Visszafordulok, de 5 km-t még akkor is meg kell tennem, hogy hazaérjek. Nagy kínok közt lefutottam, azóta a vádli feszül-görcsöl-fáj, és minden mozgás ellen tiltakozik.

Ezért küzdöttem egy évig? Itt állok a kapuban, és most el kell engednem? Ki tudja… Valahol, belül hiszek benne, hogy elmúlik a következő 5 napban a fájdalom, és ott lehetek a versenyen. De felkészültem az ellenkezőjére is. Talán az az igazi ironman, aki el tudja engedni azt, amihez annyira ragaszkodik. Igen. Kissé szomorkásan, de azt mondom, Isten terveinek alárendelem magam. Ha Ő azt akarja, hogy ott legyek a versenyen, ott leszek. Ellenkező esetben más utat szán nekem, és akkor annak is megmutatja az értelmét. Ez esetben lelki ironman leszek. :-)

Extrememan Kaposvár

2014.07.13. 21:20

2 héttel a verseny után, mikor már a vasi vasemberek ünnepelnek, sikerült elkészítenem idei második középtávú triatlon versenyem beszámolóját. Kaposvár olyan, mint Füred, csak még olyanabb. A táv ugyanúgy 1,9 km úszás, 90 km bringa (kb. 1200 m szintkülönbséggel) és 21 km futás, de a bringapályán a szintek eloszlása valahogy sokkal brutálabb. Míg Füred csak nehéz, addig Kaposvár kegyetlen. :-)

De hogy is kezdődött? Nem szerepelt a terveim között ez a verseny, de mivel Füreden voltak időveszteséges technikai problémáim a bringázásnál, szerettem volna kipróbálni, mit tudok, ha a körülmények nem játszanak ellenem. Balu, az edzőm sem beszélt le róla, de figyelmeztetett, hogy most nincs pihenés a verseny előtt, hanem kemény edzések után, „lendületből” kell megcsinálnom. Felhívta a figyelmemet, hogy pont emiatt valószínűleg nem is fog jól sikerülni, de ne törődjek vele, fogjam fel edzőversenynek. Ennek megfelelően próbáltam hozzáállni, és nem is igazán képzeltem el semmilyen eredményt, csak végig akartam menni a pályán.

Reggel szerencsére elég korán indultunk ahhoz, hogy kelljen stresszelni, mint Füreden. Mindent szépen kikészítettem a depóba, kapkodás nélkül. A tó hőmérsékletét 22 foknak mondták, tehát ki-ki szabadon eldönthette, hogy neoprénben úszik-e vagy sem. Balu mindenképpen azt javasolta, hogy abban menjek, és szót is fogadtam. A vízben töltött kb. tíz perces várakozás alatt már nagyon éreztem az izgalmat, és rendkívül feszült voltam, mire a rajtpisztoly eldördült. Érdekes módon most nem volt olyan brutál verekedés, mint Füreden, de lehet, hogy csak immunisabb lettem. :-) Az úszás alatt jól éreztem magam, bár többször is előfordult, hogy nem teljesen jó irányba haladtam, így beletettem egy kis pluszt a távba. (Hiába, ha az ember soha nem emeli ki a fejét a vízből…:-)) 39 perc alatt végeztem az úszással, ami a 36 csaj közül a 11-ik helyet jelentette. Neoprén le, sisak és bringás cipő fel, 3’13 perc múlva már a bringán ültem. Itt kezdődött a kegyetlen valóság!

depo.jpg

Tudtam, hogy végig dombokon fogunk menni, és azt is, hogy 34 km-től nagyon meredek emelkedő jön, amire visszafelé is fel kell menni, de hogy ennyire fárasztó lesz az egész, azt nem is sejtettem. Pszichésen kimondottan rosszat tett, hogy az elején sokan megelőztek, köztük csajok is. A brutál emelkedő elején Gyuszival beszélgettem, ami jó volt, mert kicsit elterelte a figyelmemet a „fájdalomról”. Annak viszont nem örültem, hogy Gyuszi 10 perccel utánam fejezte be az úszást, és már be is hozott. Francba, nem az erősségem a bringázás. Na, nem baj, a fiúkkal úgyse vagyok egy kategória, és a csajok se érdekelnek, mivel nem a dobogóért jöttem. Persze, titkon bíztam benne, hogy majd a futásnál még javíthatok valamit, de nem igazán éreztem reálisnak, mivel dög fáradt voltam, és néhány csaj jó, messze, előttem járt. Próbáltam a szép tájra koncentrálni, mert a somogyi-dombság meglepően gyönyörű, de valahogy mégis mindig az órámra esett a tekintetem, és egyre erősebben kívántam, hogy teljenek a kilométerek. A vége felé azonban sokakból kiszállt az erő, és kezdtem visszaelőzni az embereket. Emelkedőn fel pasikat és csajokat egyaránt ott hagytam, még Gyuszi is pár méterrel mögém került. Annyira nem voltam magamnál, hogy felfogjam, ők a futópályán már aligha fognak aratni. Csak magammal voltam elfoglalva, és egy kis kő esett le a szívemről, amikor végre, 3:33 alatt elértem a bringás célkaput. Csajok között a 12-ikként értem be, tehát csak egy helyezést rontottam az úszáshoz képest, annak köszönhetően, hogy a végén sikerült visszaelőznöm párat azok közül, akik az elején elhúztak.

bringa_1.jpg

Csupán 2 perc depó után a futópályán találtam magam. Baromira nem esett jól a kezdés. Fáradtak voltak a lábaim és tűzött a nap. Iszonyú lassan telt az első 3 km, aztán kezdtem kicsit magamhoz térni. Akárcsak Füreden, itt is folyamatosan előztem a futótársaimat, de ez nem igazán tudatosult bennem. 5 perces körüli ezrekkel nyomattam, de a frissítőpontokon megálltam inni, néha két egész pohárral is, ami azért vitte az időt. Itt is próbáltam gyönyörködni a Deseda-tóban, mert annyira szép hely, hogy ha képeken látnám, azonnal elkezdenék álmodozni. Ott és akkor viszont csak a küzdelmet éreztem. A felétől kicsit javultam fejben, itt már lehetségesnek láttam, hogy nem vallok kudarcot. A testem percenként jelezte, hogy meg akar állni, fejben viszont minden alkalommal sikerült felülírni ezeket a hamis jelzéseket. Sokan sétáltak a pályán, és mindenkinek az arcára ki volt írva, mekkora küzdelmet folytatnak. Próbáltam mosolyogni, amit csak az önszuggesztív gondolatok tettek lehetővé. Biztattam a sporttársaimat, akik szerint én még egyértelműen szépen mozogtam. Pedig még az utolsó száz méterekkel is igencsak küzdenem kellett. De egyszer csak, végre eljött a hatalmas pillanat, és beértem a célba! És közben hallom a nevem után, hogy „a 3-ik női befutó”.

 befuto.jpg

Minden, de minden értelmet nyert! Hatalmas pillanat volt ez az életemben. Sok nehéz versenyen részt vettem már, néha egész jó eredményekkel, de ekkora küzdelemre nem emlékszem. 6:05 lett az össz időm, vagyis a félmaratont 1:47 alatt teljesítettem, amivel a nők között a leggyorsabb voltam. 9 helyet hoztam a bringázás óta. És mindössze 3 perccel maradtam le a győztestől.

Köszönöm Balunak a remek felkészítést, és gratulálok az ő fantasztikus eredményéhez is! Maminti és Évi csapattársam is megérdemel egy-egy dicséretet, akik életük első féltávját teljesítették. Azt hiszem, az ilyen alkalmakkor értjük meg, hogy az edzésekbe fektetett minden pillanat csodálatosan megtérül!

 vegen.jpg

Balatonman. 1,9 km úszás, 90 km bringa (1200 m szintkülönbséggel) és 21 km futás a versenytáv. A rendezvénynek Balatonfüred és a környező dombvidék ad otthont. Már csak a helyszín miatt is megéri részt venni.

Hogy rendben volt-e a felkészülésem? Azt hiszem, egészen pozitívan válaszolhatok erre. Az elmúlt egy évben tényleg beleadtam, amit időm és energiám (és az edzőm) engedett (és javasolt). Mégis, ahogy közeledett a verseny, egyre nőtt bennem a feszültség, és egyre kevesebbnek éreztem magam. A verseny napján, amikor 5-kor szólt az ébresztő, irigykedve gondoltam azokra, akik kényelmesen a másik oldalukra fordulnak, majd valami kellemes, relaxációs tevékenységgel töltik a napjukat. Én pedig hulla fáradtan kelek, majd érzem, ahogy a torkomban dobog a szívem. Reggeli összevisszaság, rohanás. Így is későn indulunk. Útközben az idegesség a tetőfokára hág, miközben számolgatom, hogy mennyi teendő vár még ránk a rajt előtt, időnk meg nagyjából nulla. Baromi szerencsés körülmények közt sikerül megoldani a parkolást, bringákat lekapjuk, versenyközpontba le, neoprén ruha fel, check-in, és mehetünk a vízbe.

uszas.jpg

Végre kicsit lenyugszom, hogy nem késtük le a rajtot. Már csak az aggaszt, hogy a pályát jelölő bójákat nem nagyon látom, de gondoltam, sebaj, majd úszom a tömeg után. Rajtpisztoly eldördül. Hirtelen mindenhonnan pofonok, rúgások. Erre számítani lehetett, hiszen sok gyorsúszó közös rajtolása nem igazán történhet "békésen", de az első percekben mégis nyomasztó volt. Nyilván én is adtam párat, de az legalább nem nekem fájt. :-) Ötszáz méter után már kb. 2 pofon per perc az atrocitás, és kezdem jól érezni magam. Arra gondolok, bárcsak az egész verseny alatt csak úszni kéne. Egész jól haladok. 38 percen belül ki is jövök a vízből, amit túl jónak érzek, és gyanús, hogy rövidebb volt a táv. De később megnyugtatnak, hogy annyi volt az annyi.

Depóban neoprén le, bringás cipő és sisak fel, bringát kitolom a rajtvonalig, ahol figyelmeztetnek, hogy nincs rajtam a rajtszám. Basszus, van két rajtszám a bringán, egy a sisakon, nem elég?! De tudom, hogy vitatkozás helyett azonnal nyomás vissza a rajtszámért. Nem volt könnyű menetiránnyal szemben visszaküzdenem magam a depó helyemig. Magamra veszem a rajtszámot, majd ismét előre! Kb. két perc lehetett itt az elvesztegetett idő, ami a bringázás elején eléggé bosszant. De próbálom túltenni magam rajta. Elindulunk felfelé, irány a nagy Gella. Nem könnyű, de ismerem a pályát, és felfelé többnyire előzgetek, míg lefelé engem előznek. A vöröstói fordító után (24 km-nél) lejön a láncom. Máskor egy mozdulattal vissza tudom rakni, de most ott szerencsétlenkedek. Valahogy a pedálra csavarodott, és nekem csak az jár a fejemben, hogy ez az időmből megy. Stresszben nehéz megoldani bármit is. Szerintem tíz perc is lehetett, amit itt elbarmoltam, és végre sikerült továbbmennem. Lógó orral tekerek sokáig, és csak a Gella ismételt megmászásakor térek magamhoz. Számolgatom, kb. mennyi idő alatt érhetek be, és akkor milyet kell futnom a tervezett időm eléréséhez. Megnyugtat a gondolat, hogy bőven meglesz. Sőt!

bringa.jpg

A bringázásom azért nagyon hosszú lett (3 óra 32 perc az afférokkal együtt), de szerencsére a célidőmet olyan kishitűként terveztem meg, hogy még ez a béna idő is belefért. A bringa-futás depónál már szerencsére nem követek el semmilyen malőrt, csak cipőcsere és nyomás a futópályára. Edzéseken sokszor megviselt a bringa-futás váltás, de most semmi ilyesmit nem érzek. A futás első pillanatától sikeresen átkapcsolt az idegrendszerem, és 3-4 km után elkezdem élvezni. Hirtelen tudatosul, hogy ez a fő számom, ebben vagyok jó, itt már nem történhetnek technikai problémák és ez a verseny utolsó száma.

futas_05.jpg

4:53-as ezrekkel (perc/km) indulok neki, amit nem néztem ki magamból, és kicsit félek, hogy nem tudom tartani ezt a tempót a végéig. Ennek ellenére úgy döntök, hogy megyek ebben az iramban, amíg bírok. Telik az idő (a kilométerekkel együtt), és még mindig nem lassulok, csak egyre többször állok meg inni. Ezek 1-2 másodpercet jelentenek alkalmanként, így elhanyagolható a lassulás mértéke. A vége felé már fáj egy kicsit, az utolsó 5-6 km-t nem annyira kívánom. Szuggerálom magam, hogy ez már gyerektáv, és akár pókjárásban vagy fókamászásban is menne. De megy még két lábon is! :-) Az utolsó 2-3 km már jobb, mert kezd szétáradni az endorfin. Már tudom, hogy semmi nem állíthat meg, és ez a verseny az enyém. És egyszer csak eljön a célbaérés pillanata, ami fantasztikus boldogságként csap meg!

443.jpg

A futásom 1:42 lett, az össz időm (depóval együtt) pedig 6:02! Előző este még 6:23-at tippeltem magamnak, ezt igencsak felülmúltam a bénázásokkal együtt is! Tudtam, hogy tavaly a korosztályomból az első csajnak 6:19 lett az ideje, így reménykedtem némi dobogós helyezésben. Kiderült, hogy vastagon megnyertem a kategóriámat! Abszolút nőiben pedig a 11-ik lettem, és kb. 4 hellyel lennék előrébb, ha nem kell visszamenni a rajtszámért és nem esik le a láncom. De így is maximálisan elégedett vagyok! Sőt, inspiráló a tudat, hogy legközelebb, ha jobbat akarok menni, nem is kell gyorsabbnak lennem, csak kevesebbet bénázni. :-)

DSCF5509_kicsi.jpg

Köszönetet mondok
- a férjemnek, Karesznek, aki elviseli, hogy az időm igen jelentős részét edzéssel töltöm, sőt, sokszor el is jön velem futni, és néha még versenyeken is részt vesz, és nem próbál visszatartani.
- Balunak, az edzőmnek, aki megtervezi, nyomon követi és szükség esetén módosítja a felkészülésemet. Sokkal jobban képben van, hogy mit bírok és mit nem, mint én magam. :-) A szakszerűségét meg az eredmények bizonyítják.
- Baracknak, Áginak és a többi csapattagnak, akik frissítővel, pótgumival és logisztikai szakértelemmel támogattak minket.
Gratulálok Adrinak, Attilának, Mariannak és Norbinak, akik csapattársként szintén részt vettek a versenyen, igen szép eredményekkel, Norbi ráadásul duplázva a távot. :-) Remélem, sok hasonló élményünk lesz a jövőben.

Ahogy azt kell!

2014.04.25. 13:46

A múltkori bejegyzésemben már megírtam, hogy bénázzunk el brutál módon egy maratont. Szerencsére, 4 hét elteltével beszámolhatok arról is, hogyan kell a hibát kijavítani.

Már a mentális felkészülésben is látszottak a különbségek. Erre a versenyre nem izgultam rá, nem változtattam a kajálási szokásaimon és nem rendeltem el kéthetes sörtilalmat. :-) Úgy voltam vele, hogy nincs veszteni valóm, a múltkori után bármilyen idővel is ha lefutom, már nyertem. A rajtnál sokan kérdezték, mi a célidőm - itt kezdett először kitörni rajtam a versenyláz, de végül is ez már normális. Mivel válaszolnom kellett, azt mondtam, 3:40-en belül szeretném, mert úgy gondoltam, ha normálisan futok, ez abszolút nem irrelális.

Négy különböző távot futók rajtoltak egyszerre (6,5 km, 10,5 km, félmaraton és maraton). Az elején sokan előzgettek, de én csak mosolyogtam abban a boldog tudatban, hogy ezek vagy kisebb távot futnak, vagy nagyon megbánják a végén. Eőzőleg beállítottam az órámat, hogy csipogjon, ha a 4:50-5:10 perc/km sebesség tartományból kilépek, ezzel biztosítva, hogy nem futom el az elejét. Hamarosan beértem DKöcsög Gergőt és Krisztiánt, az utóbbi el is húzott tőlünk (amit meg is bánt a végén, mert jóval később ért be :-)), az előbbi viszont óramű pontossággal tartotta az 5 perces km-eket. Rátapadtam, és mindössze annyi volt a feladatom, hogy ne előzzem meg. Néha még a szélárnyékát is próbáltam kiélvezni, de futásnál az nem annyira eredményes, mint bringázásnál. :-)

 2014_0006_04_0767_18.jpg

Az első fele fejben nehezebb volt (ez már tapasztalat, hogy azok a maratonok mennek jól, ahol az első felét nehéznek érzem). Szerencsére minden rendben ment, és amikor belekezdtünk a második felébe, még bőven volt bennem energia. Ekkorra a rövidebb távot futók már végeztek, a félmaratonisták közül még sokan küzdöttek, de ők is közeledtek a vége felé, nekünk meg akkor kezdődött csak igazából a verseny. 30 km környékén is minden teljesen rendben volt, sőt, egyre jobban szabadult fel az endorfin. Nagyon jó érzés volt a 32-ik km-nél visszaemlékezni, hogy a múltkor itt álltam ki, most meg még mosolyogva tudtam tartani a tempót. 34-nél már biztos voltam a sikerben, és itt úgy döntöttem, nem kell Gergő mögött maradnom, hanem jöhet a hajrá.

2014_0006_04_1554_18.jpg

Igazából csak a 36-ik km-től éreztem, hogy kezdenek ólmosodni a lábaim, és már nem esik olyan jól a futás, de tudtam, hogy 6 km-t már pókjárásban is, fókamászásban is... De nem kellett ezek közül egyikre se váltanom, vittek tovább a lábaim nagyjából ugyanúgy, 5 perc/km-es sebességgel, mint az elején, csak ekkor már jóval nehezebbnek éreztem. De nem lehetetlennek! Amikor megláttam a célt, nagyon messzinek tűnt, pedig szerintem már 1 km-re se lehettem tőle. Leküzdöttem a nehézséget, és nagy energiával bezúztam a célba! :-) (Gergő kb. két perccel később érkezett, neki is nagy gratula!)

3:31! Igen, ez pont 5 perces ezreket jelent átlagban. És ezt a sebességet tartottam az elejétől a végéig, vagyis nem lassultam. Boldog euforia-mámorba kerültem azzal a megnyugtató érzéssel, hogy ezt pontosan úgy csináltam, ahogy kell. Ezzel az erdeménnyel a női mezőny 2-ik helyezettje lettem, és egy nagyon jó napszemüveget nyertem. Életem második legjobb maratoni idejét futottam meg, ami ugyan nagyon le van maradva az elsőtől, és alig jobb a harmadiknál és a negyediknél, de akkor is! Örülök neki, és végre egy jól elvégzett munka boldog alkotójának érzem magam. Köszönet Gergőnek a nyulazásért, és Balunak a remek edzéstervért.

2-ik_hely.jpg

A férjem pedig, aki a félmaratoni távon indult, 2 órán belül lefutotta, és kedvet kapott belekezdeni egy maratoni felkészülésbe. A futás a családban is fertőz, de nem félünk tőle. :-)