Ismerj meg egy új világot!

2014.07.30. 23:08

Előző bejegyzésemből látható, hogy az már önmagában csoda, hogy idén rajthoz állhattam a nagyatádi Ironman versenyen. A súlyos vádli sérülés 4 nappal az esemény előtt még olyan tüneteket produkált, hogy a sima járás sem ment fájdalom és sántítás nélkül. De Isten úgy alakította a sorsomat, hogy pont a versenyre épültem fel teljesen. Ennek ellenére jutottak még izgalmas pillanatok az utolsó két napra. Egy vidéknél is vidékibb településen beletolatott egy busz a parkoló autómba, és nem volt egyértelmű, hogy eljutok-e vele Nagyatádra. A biztosító csak úgy fizet, ha a kárfelmérés előtt nem javíttatom meg, a kárfelmérő viszont csak következő héten tud jönni. Végül megtudtam, hogy ha csak felkötik egy szalaggal a lökhárítót, azt még elfogadja a biztosító, és szerencsére volt is egy szerviz a környéken, ahol ezt másnap meg tudták csinálni. Ott azonban kiderült, hogy egyéb baja is van a kocsinak, ami már nagyobb gáz, alkatrészt kell rendelni, ami időigényes. Mindez a verseny előtti délután. Kezdtem elfogadni, hogy ha nem a lábam, akkor az autóm fogja megakadályozni a versenyen való részvételemet. De két óra múlva megjött az alkatrész, beszerelték, és működőképes járgány volt alattam.

Irány Nagyatád. Bár sem a szállásunk, sem a rajt nem ott volt, de a futócuccot ott kellett leadni, mivel a futás rajtja máshol volt, mint az úszásé és a bringáé. A versenyközpontban sok ismerős arc fogadott, de akkor már inkább csak a feladatot akartam letudni és minél előbb húzni onnan. Ezt sikeresen meg is oldottam, majd telefonáltam Baracknak, aki mondta, hogy Gyékényesen van a csapat, engem is ott várnak. Meglepődtem a mintegy 35 km-es távolságon, valamiért azt hittem, jóval közelebb van. Látszik, hogy nem tanulmányoztam át a verseny leírását. Sebaj, Gyékényes megvan, csapat tényleg ott vár. Jó néhány tagunk indult váltóban, ők valószínűleg erről beszélgettek, bár nem nagyon fogtam fel, hogy mi a témájuk, nekem már annyira csak egy dolog körül forgott az agyam. Balu megmutatatta a tóban az úszás útvonalát. Annyira figyeltem és próbáltam memorizálni, mintha az életem múlna rajta. Aztán irány a szállás Őrtilosban. Ez a falu 13 km-re van Gyékényestől gyönyörű környezetben, de sajnos abból se tudtam felfogni semmit. Alvás hatágyas szobában. Mindenki el volt foglalva a bringájának a műszaki állapotával, a frissítés témájával, meg gőzöm nincs, még mivel. Én csak szidtam magam, hogy hogy lehetek akkora barom, hogy egy ilyen megmérettetésre vállalkozom. Óra beállít 4:50-re, aztán alvás-próbálgatás, kevés sikerrel.

reggeli_koma.jpg

Reggel az ébresztőt megelőzve talpon voltam. Adritól kaptam finom zabpelyhet mézzel, ez tökéletes reggelinek bizonyult. Gyorsan összeszedtem a cuccokat, bringát fel a csomagtartóra és irány Gyékényes. Leparkoltam, és éreztem, hogy az idegességtől szinte leblokkolok. Össze kellett készíteni a cuccokat a depóba, de vagy háromszor kóvályogtam még oda-vissza az autóhoz, mert mindig elfelejtettem valamit. A tó partján hasonlóan ideges versenyzők cikáztak. Voltak, akik jó kedélyűen beszélgettek, de azért mindenkinek az arcára kiült a feszültség. Egyszer csak egy fazon kiabál, hogy „kifelé a depóból!” Igen, már a tóparton kell állnunk, rajtra készen. Odamegyek, és jön a visszaszámlálás. Utolsó előtti zenének a Final Countdown-t játszották. Ekkor hirtelen megéreztem, milyen nagy dolog, hogy itt állhatok a rajtnál! Majd megszólalt a Vangelis  és eldördült a rajtpisztoly.

 

Úszás közben meglepően lenyugodtam. Igaz, kaptam jó néhány ütést és rúgást, de már hozzá vagyok szokva. Egy piros gatyás csávó úszott előttem, akinek a tempója pont megfelelt. Ráfeküdtem a lábvizére, és hagytam, hogy az áramlata segítse a tempómat. Utólag is köszönöm neki. A második körön valahogy elvesztettem a csávót, és egy ideig egyedül haladtam, ami szerintem lassított is egy picit. De hamarosan találtam megint egy emberkét, akinek a lábvizét hasonlóan tudtam hasznosítani. Így viszonylag hamar (1:20 alatt) végeztem a 3,8 km úszással. 4 perc depó után bringára pattantam, és megint nyugodtabb pillanatok következtek.

uszas_1-o_kor.jpg

 

Az első „kör” 75 km-es volt a Gyékényes-Csurgó-Iharosberény-Vése-Böhönye-Segesd-Nagyatád útvonalon. Itt azért akadt némi szint is, és nem élveztem különösebben, mert stresszelt a hátralévő rengeteg kilométer. De Nagyatádra beérve lenyugodtam. Ott vártak a szurkolók és csapattársak, akik – ha éppen nem váltóban tekertek – a frissítést biztosították. Meg is kaptam Baracktól az újabb adag algás-repcemézes italomat és nyomás tovább!

barack_italt_ad.jpg

90 km környékén örültem, hogy megvan a fele, és viszonylag jól érzem magam. Élveztem, ahogy Ötvöskónyiban a kis cigánygyerekek hajráznak. De 100 km után kezdett kényelmetlen lenni a nyereg, és a lábaim is fáradtak. 120 km-nél jött az első igazi holtpont, de onnantól nyomtam a szokásos önszuggesztív gondolatokat, hogy a hátralevő 60 (majd egyre kevesebb) km-t már hányszor megtettem, és az semmiség, és fókamászásban is sikerülne, stb. Vissza is tért még az erőm valamennyire, de akkor is inkább moderáltam a sebességet, mert tudtam, hogy mindenféle erőfeszítés a futás rovására mehet. A baj csak az volt, hogy baromira nem kívántam semmilyen kaját, pedig volt nálam rengeteg. A 180 km tekerés alatt mindössze 2 energiaszeletet és 1 zselét bírtam magamba tuszkolni. Ezt nem is értem, máskor bringázás közben mindig kimondottan meg szoktam éhezni. Most nem így volt, és sajnos nem voltam elég bölcs ahhoz, hogy ennek ellenére magamba erőltessek valami normális kajamennyiséget.

bringazas.jpg

Már nagyon fájt a seggem a nyeregtől és a lábaim is már maximálisan tekerés-ellenes hangulatban voltak, mikor eljött a nagy csoda és végeztem a bringázással. Nyomás a depóba, ami itt egy öltöző sátor volt, és mindenkinek oda rakták be – rajtszám szerint – a futócuccát. Én nem töltöttem a feltétlenül szükségesnél több időt a depóban, csak levettem a bukósisakot, bringás cipőt és kesztyűt, valamint felvettem a futócipőt. Csodálkoztam, hogy mások öltözködnek, talán még olyan is volt, aki zuhanyozott. Én gyorsan indultam tovább a futópályára. Basszus, még egy maraton! Az eleje meglepően jól ment. Szinte örültem, hogy végre nem kell a kemény nyergen ülnöm, hanem itt a futás szabadsága. De ez az érzés kb. 6 km-ig tartott. Ott hirtelen olyan érzés jött rám, mintha el akarnék ájulni. Gondoltam, most üt vissza, hogy ilyen keveset ettem. Gyorsan nyomtam egy zselét és ittam rá vizet. Ettől már nem akartam elájulni, de az erőm nem igazán tért vissza. Próbáltam még a 6 percesnél gyorsabb tempót, de egyre inkább éreztem, hogy itt nem a sebességről szól a dolog, hanem a túlélésről. 10 km után már komoly aggodalmaim támadtak.

 futas_2.jpg

Elkezdett görcsölni a vádlim, ami a savasodás jele. Itt már biztos volt, hogy a bringán elmulasztott evés bosszulja meg magát. Éhséget továbbra se éreztem, de valószínűleg akkor is az energiahiányt jelezte a szervezetem kegyetlenül. A szomjúság annál inkább gyötört, és a frissítő pontokon rengeteg izót ittam arra gondolva, hogy talán az ásványi anyagokat tudom vele pótolni. De ez meg már a gyomromnak nem tett jót, így bokrot is kellett látogatnom néhányszor. A savasodás jelei egyre durvább formában jelentkeztek. Elsősorban a vádlim, de a combom is görcsölt. Párszor bele kellett sétálnom, illetve egyszer-kétszer megálltam nyújtani is. Egyre gyötrőbb volt a fájdalom. A felénél már romokban éreztem magam, pedig tudtam, hogy igazából itt kezdődik a verseny. Kikapcsolt az agyam, semmit és senkit nem vettem már észre, nem tudtam a szurkolásra reagálni, de még a fejemet odafordítani se. Pedig rengetegen szurkoltak a csapatból, meg máshonnan is, állandóan kérdezték, hogy mit kérek, de én csak Istentől kértem, hogy adjon erőt végigmenni ezen a versenyen. Valószínűleg rég feladtam volna, ha ez egy „közönséges” sportesemény, de egy ironman az más! Ha már 3,8 km úszás, 180 km bringa, és 30+ km futás az enyém, nem cseszhetem el most! Küzdöttem és küzdöttem, és egyre lassabban, de toltam neki. Mindent kiadtam, ami bennem volt.

futas3.jpg

Agyilag zokni állapotban értem el a célvonalat. Át kellett volna futni rajta, de én csak a kezemmel cincáltam, hogy mi ez a sz@r itt az utamban. 12:37 alatt értem be, kb. 100 méterrel Mariann után, aki a korcsoportomból az első lett, így én a második. Balu jött gratulálni, de én a karjaiba zuhantam, mert nem a lábaim már nem tartottak meg.  

celvonal.jpg

balu_gratulal.jpg

Iszonyatos fájdalmat, de végtelen boldogságot éreztem. Olyan pillanatokat éltem át, amit soha, de soha oda nem adnék oda semmiért! Laci és István megfogtak két oldalról, úgy támogattak el a csapatfotó helyszínéig. Aztán hasra fektettek valami padra, és Ági masszírozta kicsit a vádlimat. Közben jött Karesz, ez volt a boldogság netovábbja. Ahogy megláttam, olyan euforiát éreztem, hogy nem tudom leírni. Hogy tudtam-e értelmesen beszélni, arról nincsenek emlékeim. Arra se nagyon emlékszem, mit csináltunk még ott a helyszínen, csak hogy fekszem a padon, a csapattársaim meg ott ünnepelnek. Nagyon köszönöm!!! Kimondhatatlanul jó volt!

 

Hogy hogy értünk este a szállásra, az is szép történet, de nem feltétlenül a versenyhez kapcsolódik, ezért nem részletezem. Minden méter járás iszonyatosan megterhelő volt, de a boldogság annál nagyobb. Másnap visszamentünk Nagyatádra a záróünnepségre. Csodálatos volt. Minden első ironman teljesítőt „felavattak”. Mivel korosztályos 2-ik lettem, a dobogóra is felállhattam. Péter Attila szavait nem tudom visszaadni, de elmondott mindent, amit éreztem.

Rengeteg mondanivalóm lenne még, de a kezem fárad a billentyűzeten. Semmiképpen sem szeretném kihagyni, hogy Balunak gratuláljak nemcsak azért, mert ilyen remekül felkészített a versenyre, hanem mert 10-szerre is ironman lett, ráadásul ezúttal egyéni csúcsot döntött. Az összes csapattársam is hatalmasat teljesített: Norbi egyéniben, a többiek pedig váltóban mentek nagyon szépet. Mindenképpen megemlítem Barackot és Ágit, akik a fizikai frissítésen kívül minden lelki támogatást is megadtak a sikerhez, nem is beszélve a csodálatos szervező-logisztikai munkájukról. És az összes csapattársnak köszönöm a gratulációkat és a „rajongást” a végén. Annyira jól esett! De leginkább Istennek köszönöm, hogy ilyen küzdő képességgel áldott meg. 2014. július 26-án 20:07-kor ironman lettem!!

kat_2-ik_hely.jpg

Ironlélek

2014.07.21. 19:24

Felnőtt, amatőr sportolókkal is megesik (talán nem is ritkán), hogy éves távlatokban kifejezhető célokat tűznek ki. Korábban nálam ritka volt az ilyen, mert mindig olyan versenyre neveztem, amikre már úgy éreztem, fel vagyok készülve. Egy évvel ezelőtt azonban – részben az edzőm tanácsára – eldöntöttem, hogy idén szeretném teljesíteni az ironman-t, amely 3,8 km úszást, 180 km bringát és 42 km futást foglal magában.

Ez a verseny kicsit más, mint bármi, amin eddig részt vettem. Futottam már maratonokat, illetve három triatlon féltáv is a birtokomban van, de ezekről mind úgy gondolom, hogy egy átlag, „mezei” ember is fel tud rá készülni anélkül, hogy élete minden pillanatát lefoglalja. Egy ironman azonban teljes embert kíván. Az edzésmunkát rendkívül alaposan el kell végezni akkor is, amikor még nagyon távolinak tűnik az esemény, és ez nem kevés áldozattal jár. Emlékszem a téli, hajnali úszásokra a nyitott medencében, amikor az jelentette a nagy örömet, ha megcsillan az első fénysugár a medence alján. Vagy a hétvégi, sok órás spinningek, amiket Balu a fantasztikus zenei összeállítással tett élvezetessé kibírhatóvá. Milyen korán kellett kelni hozzájuk (legalábbis az én mércém szerint :-))! Kora tavasszal mennyit fagyoskodtunk a bringán! És a sok futás sötétben, kómásan, kora reggel, délben, késő este. Majd jött a nyár. Egyre több időt töltöttem vidéken, így ideális körülmények közt tekerhettem egy csomót, úszhattam természetes vízben és futhattam anélkül, hogy szmogot kelljen szívnom. Minden tök állat, de egy biztos: a munkán kívül nem volt más, csak edzés. Hétvégék? Egyik nap 3-4-5-6 órás tekerés, majd 1-2-3 óra ráfutás, másik nap „csak” egy hosszabb futás. Egyéb program? Azokra csak ennyit tudtam mondani:

rohannom_kell.jpg

Gyakran sajnáltam a körülöttem levő embereket, mert nem maradt egy percem se rájuk. A férjem maximálisan megértő (és nagy szerencsémre még futni is szeret!!), de sokszor szerettem volna több időt adni neki. Így gyakran gondoltam, hogy csak most, az életben egyszer szeretném az ironmant teljesíteni, aztán megpróbálok újra ember lenni. De most szeretném, és tényleg és nagyon. És ezért megteszek mindent.

Jól alakultak a dolgok. A teljesítményemre igazán nem panaszkodhatok. Futottam áprilisban egy 3:31-es maratont, majd mentem egy 6:02-es és egy 6:05-ös triatlon féltávot. Az úszásban a számok szépen bizonyítják, mennyit fejlődtem tavaly óta, a bringázást szinte megszerettem a kellemes, vidéki utakon, a futó tempóm pedig már kezd hasonlítani a két évvel ezelőttire, amikor csúcsformában voltam. Csinálom, megy, és bírom! Sokszor éreztem úgy, hogy a határaimat feszegetem, de igazából nem volt olyan, ami kifogott volna rajtam. Fejben is erős vagyok, mentálisan is bírom a stresszt.

És most itt vagyunk, 5 nappal a nagy verseny előtt. Pár méter séta is csak sántítva megy, fájdalommal küszködve. 6-ik napja tart a probléma, és eddig csak romlott, hiába pihentettem. Na jó, ma először érzek egy nagyon pici javulást… Múlt szerda reggel úgy mentem futni, hogy a vádlim nagyon be volt állva egy korábbi, durva edzéstől. Megszokott dolog, a tapasztalat szerint az első pár km-en bemelegszik és kilazul. Most nem így történt. 5 km-nél megfogtam, és mintha fémből lenne: hiába engedem ki az izmot, olyan kemény maradt, mintha be lenne feszítve. És ez bizony fáj. Visszafordulok, de 5 km-t még akkor is meg kell tennem, hogy hazaérjek. Nagy kínok közt lefutottam, azóta a vádli feszül-görcsöl-fáj, és minden mozgás ellen tiltakozik.

Ezért küzdöttem egy évig? Itt állok a kapuban, és most el kell engednem? Ki tudja… Valahol, belül hiszek benne, hogy elmúlik a következő 5 napban a fájdalom, és ott lehetek a versenyen. De felkészültem az ellenkezőjére is. Talán az az igazi ironman, aki el tudja engedni azt, amihez annyira ragaszkodik. Igen. Kissé szomorkásan, de azt mondom, Isten terveinek alárendelem magam. Ha Ő azt akarja, hogy ott legyek a versenyen, ott leszek. Ellenkező esetben más utat szán nekem, és akkor annak is megmutatja az értelmét. Ez esetben lelki ironman leszek. :-)

Extrememan Kaposvár

2014.07.13. 21:20

2 héttel a verseny után, mikor már a vasi vasemberek ünnepelnek, sikerült elkészítenem idei második középtávú triatlon versenyem beszámolóját. Kaposvár olyan, mint Füred, csak még olyanabb. A táv ugyanúgy 1,9 km úszás, 90 km bringa (kb. 1200 m szintkülönbséggel) és 21 km futás, de a bringapályán a szintek eloszlása valahogy sokkal brutálabb. Míg Füred csak nehéz, addig Kaposvár kegyetlen. :-)

De hogy is kezdődött? Nem szerepelt a terveim között ez a verseny, de mivel Füreden voltak időveszteséges technikai problémáim a bringázásnál, szerettem volna kipróbálni, mit tudok, ha a körülmények nem játszanak ellenem. Balu, az edzőm sem beszélt le róla, de figyelmeztetett, hogy most nincs pihenés a verseny előtt, hanem kemény edzések után, „lendületből” kell megcsinálnom. Felhívta a figyelmemet, hogy pont emiatt valószínűleg nem is fog jól sikerülni, de ne törődjek vele, fogjam fel edzőversenynek. Ennek megfelelően próbáltam hozzáállni, és nem is igazán képzeltem el semmilyen eredményt, csak végig akartam menni a pályán.

Reggel szerencsére elég korán indultunk ahhoz, hogy kelljen stresszelni, mint Füreden. Mindent szépen kikészítettem a depóba, kapkodás nélkül. A tó hőmérsékletét 22 foknak mondták, tehát ki-ki szabadon eldönthette, hogy neoprénben úszik-e vagy sem. Balu mindenképpen azt javasolta, hogy abban menjek, és szót is fogadtam. A vízben töltött kb. tíz perces várakozás alatt már nagyon éreztem az izgalmat, és rendkívül feszült voltam, mire a rajtpisztoly eldördült. Érdekes módon most nem volt olyan brutál verekedés, mint Füreden, de lehet, hogy csak immunisabb lettem. :-) Az úszás alatt jól éreztem magam, bár többször is előfordult, hogy nem teljesen jó irányba haladtam, így beletettem egy kis pluszt a távba. (Hiába, ha az ember soha nem emeli ki a fejét a vízből…:-)) 39 perc alatt végeztem az úszással, ami a 36 csaj közül a 11-ik helyet jelentette. Neoprén le, sisak és bringás cipő fel, 3’13 perc múlva már a bringán ültem. Itt kezdődött a kegyetlen valóság!

depo.jpg

Tudtam, hogy végig dombokon fogunk menni, és azt is, hogy 34 km-től nagyon meredek emelkedő jön, amire visszafelé is fel kell menni, de hogy ennyire fárasztó lesz az egész, azt nem is sejtettem. Pszichésen kimondottan rosszat tett, hogy az elején sokan megelőztek, köztük csajok is. A brutál emelkedő elején Gyuszival beszélgettem, ami jó volt, mert kicsit elterelte a figyelmemet a „fájdalomról”. Annak viszont nem örültem, hogy Gyuszi 10 perccel utánam fejezte be az úszást, és már be is hozott. Francba, nem az erősségem a bringázás. Na, nem baj, a fiúkkal úgyse vagyok egy kategória, és a csajok se érdekelnek, mivel nem a dobogóért jöttem. Persze, titkon bíztam benne, hogy majd a futásnál még javíthatok valamit, de nem igazán éreztem reálisnak, mivel dög fáradt voltam, és néhány csaj jó, messze, előttem járt. Próbáltam a szép tájra koncentrálni, mert a somogyi-dombság meglepően gyönyörű, de valahogy mégis mindig az órámra esett a tekintetem, és egyre erősebben kívántam, hogy teljenek a kilométerek. A vége felé azonban sokakból kiszállt az erő, és kezdtem visszaelőzni az embereket. Emelkedőn fel pasikat és csajokat egyaránt ott hagytam, még Gyuszi is pár méterrel mögém került. Annyira nem voltam magamnál, hogy felfogjam, ők a futópályán már aligha fognak aratni. Csak magammal voltam elfoglalva, és egy kis kő esett le a szívemről, amikor végre, 3:33 alatt elértem a bringás célkaput. Csajok között a 12-ikként értem be, tehát csak egy helyezést rontottam az úszáshoz képest, annak köszönhetően, hogy a végén sikerült visszaelőznöm párat azok közül, akik az elején elhúztak.

bringa_1.jpg

Csupán 2 perc depó után a futópályán találtam magam. Baromira nem esett jól a kezdés. Fáradtak voltak a lábaim és tűzött a nap. Iszonyú lassan telt az első 3 km, aztán kezdtem kicsit magamhoz térni. Akárcsak Füreden, itt is folyamatosan előztem a futótársaimat, de ez nem igazán tudatosult bennem. 5 perces körüli ezrekkel nyomattam, de a frissítőpontokon megálltam inni, néha két egész pohárral is, ami azért vitte az időt. Itt is próbáltam gyönyörködni a Deseda-tóban, mert annyira szép hely, hogy ha képeken látnám, azonnal elkezdenék álmodozni. Ott és akkor viszont csak a küzdelmet éreztem. A felétől kicsit javultam fejben, itt már lehetségesnek láttam, hogy nem vallok kudarcot. A testem percenként jelezte, hogy meg akar állni, fejben viszont minden alkalommal sikerült felülírni ezeket a hamis jelzéseket. Sokan sétáltak a pályán, és mindenkinek az arcára ki volt írva, mekkora küzdelmet folytatnak. Próbáltam mosolyogni, amit csak az önszuggesztív gondolatok tettek lehetővé. Biztattam a sporttársaimat, akik szerint én még egyértelműen szépen mozogtam. Pedig még az utolsó száz méterekkel is igencsak küzdenem kellett. De egyszer csak, végre eljött a hatalmas pillanat, és beértem a célba! És közben hallom a nevem után, hogy „a 3-ik női befutó”.

 befuto.jpg

Minden, de minden értelmet nyert! Hatalmas pillanat volt ez az életemben. Sok nehéz versenyen részt vettem már, néha egész jó eredményekkel, de ekkora küzdelemre nem emlékszem. 6:05 lett az össz időm, vagyis a félmaratont 1:47 alatt teljesítettem, amivel a nők között a leggyorsabb voltam. 9 helyet hoztam a bringázás óta. És mindössze 3 perccel maradtam le a győztestől.

Köszönöm Balunak a remek felkészítést, és gratulálok az ő fantasztikus eredményéhez is! Maminti és Évi csapattársam is megérdemel egy-egy dicséretet, akik életük első féltávját teljesítették. Azt hiszem, az ilyen alkalmakkor értjük meg, hogy az edzésekbe fektetett minden pillanat csodálatosan megtérül!

 vegen.jpg

Balatonman. 1,9 km úszás, 90 km bringa (1200 m szintkülönbséggel) és 21 km futás a versenytáv. A rendezvénynek Balatonfüred és a környező dombvidék ad otthont. Már csak a helyszín miatt is megéri részt venni.

Hogy rendben volt-e a felkészülésem? Azt hiszem, egészen pozitívan válaszolhatok erre. Az elmúlt egy évben tényleg beleadtam, amit időm és energiám (és az edzőm) engedett (és javasolt). Mégis, ahogy közeledett a verseny, egyre nőtt bennem a feszültség, és egyre kevesebbnek éreztem magam. A verseny napján, amikor 5-kor szólt az ébresztő, irigykedve gondoltam azokra, akik kényelmesen a másik oldalukra fordulnak, majd valami kellemes, relaxációs tevékenységgel töltik a napjukat. Én pedig hulla fáradtan kelek, majd érzem, ahogy a torkomban dobog a szívem. Reggeli összevisszaság, rohanás. Így is későn indulunk. Útközben az idegesség a tetőfokára hág, miközben számolgatom, hogy mennyi teendő vár még ránk a rajt előtt, időnk meg nagyjából nulla. Baromi szerencsés körülmények közt sikerül megoldani a parkolást, bringákat lekapjuk, versenyközpontba le, neoprén ruha fel, check-in, és mehetünk a vízbe.

uszas.jpg

Végre kicsit lenyugszom, hogy nem késtük le a rajtot. Már csak az aggaszt, hogy a pályát jelölő bójákat nem nagyon látom, de gondoltam, sebaj, majd úszom a tömeg után. Rajtpisztoly eldördül. Hirtelen mindenhonnan pofonok, rúgások. Erre számítani lehetett, hiszen sok gyorsúszó közös rajtolása nem igazán történhet "békésen", de az első percekben mégis nyomasztó volt. Nyilván én is adtam párat, de az legalább nem nekem fájt. :-) Ötszáz méter után már kb. 2 pofon per perc az atrocitás, és kezdem jól érezni magam. Arra gondolok, bárcsak az egész verseny alatt csak úszni kéne. Egész jól haladok. 38 percen belül ki is jövök a vízből, amit túl jónak érzek, és gyanús, hogy rövidebb volt a táv. De később megnyugtatnak, hogy annyi volt az annyi.

Depóban neoprén le, bringás cipő és sisak fel, bringát kitolom a rajtvonalig, ahol figyelmeztetnek, hogy nincs rajtam a rajtszám. Basszus, van két rajtszám a bringán, egy a sisakon, nem elég?! De tudom, hogy vitatkozás helyett azonnal nyomás vissza a rajtszámért. Nem volt könnyű menetiránnyal szemben visszaküzdenem magam a depó helyemig. Magamra veszem a rajtszámot, majd ismét előre! Kb. két perc lehetett itt az elvesztegetett idő, ami a bringázás elején eléggé bosszant. De próbálom túltenni magam rajta. Elindulunk felfelé, irány a nagy Gella. Nem könnyű, de ismerem a pályát, és felfelé többnyire előzgetek, míg lefelé engem előznek. A vöröstói fordító után (24 km-nél) lejön a láncom. Máskor egy mozdulattal vissza tudom rakni, de most ott szerencsétlenkedek. Valahogy a pedálra csavarodott, és nekem csak az jár a fejemben, hogy ez az időmből megy. Stresszben nehéz megoldani bármit is. Szerintem tíz perc is lehetett, amit itt elbarmoltam, és végre sikerült továbbmennem. Lógó orral tekerek sokáig, és csak a Gella ismételt megmászásakor térek magamhoz. Számolgatom, kb. mennyi idő alatt érhetek be, és akkor milyet kell futnom a tervezett időm eléréséhez. Megnyugtat a gondolat, hogy bőven meglesz. Sőt!

bringa.jpg

A bringázásom azért nagyon hosszú lett (3 óra 32 perc az afférokkal együtt), de szerencsére a célidőmet olyan kishitűként terveztem meg, hogy még ez a béna idő is belefért. A bringa-futás depónál már szerencsére nem követek el semmilyen malőrt, csak cipőcsere és nyomás a futópályára. Edzéseken sokszor megviselt a bringa-futás váltás, de most semmi ilyesmit nem érzek. A futás első pillanatától sikeresen átkapcsolt az idegrendszerem, és 3-4 km után elkezdem élvezni. Hirtelen tudatosul, hogy ez a fő számom, ebben vagyok jó, itt már nem történhetnek technikai problémák és ez a verseny utolsó száma.

futas_05.jpg

4:53-as ezrekkel (perc/km) indulok neki, amit nem néztem ki magamból, és kicsit félek, hogy nem tudom tartani ezt a tempót a végéig. Ennek ellenére úgy döntök, hogy megyek ebben az iramban, amíg bírok. Telik az idő (a kilométerekkel együtt), és még mindig nem lassulok, csak egyre többször állok meg inni. Ezek 1-2 másodpercet jelentenek alkalmanként, így elhanyagolható a lassulás mértéke. A vége felé már fáj egy kicsit, az utolsó 5-6 km-t nem annyira kívánom. Szuggerálom magam, hogy ez már gyerektáv, és akár pókjárásban vagy fókamászásban is menne. De megy még két lábon is! :-) Az utolsó 2-3 km már jobb, mert kezd szétáradni az endorfin. Már tudom, hogy semmi nem állíthat meg, és ez a verseny az enyém. És egyszer csak eljön a célbaérés pillanata, ami fantasztikus boldogságként csap meg!

443.jpg

A futásom 1:42 lett, az össz időm (depóval együtt) pedig 6:02! Előző este még 6:23-at tippeltem magamnak, ezt igencsak felülmúltam a bénázásokkal együtt is! Tudtam, hogy tavaly a korosztályomból az első csajnak 6:19 lett az ideje, így reménykedtem némi dobogós helyezésben. Kiderült, hogy vastagon megnyertem a kategóriámat! Abszolút nőiben pedig a 11-ik lettem, és kb. 4 hellyel lennék előrébb, ha nem kell visszamenni a rajtszámért és nem esik le a láncom. De így is maximálisan elégedett vagyok! Sőt, inspiráló a tudat, hogy legközelebb, ha jobbat akarok menni, nem is kell gyorsabbnak lennem, csak kevesebbet bénázni. :-)

DSCF5509_kicsi.jpg

Köszönetet mondok
- a férjemnek, Karesznek, aki elviseli, hogy az időm igen jelentős részét edzéssel töltöm, sőt, sokszor el is jön velem futni, és néha még versenyeken is részt vesz, és nem próbál visszatartani.
- Balunak, az edzőmnek, aki megtervezi, nyomon követi és szükség esetén módosítja a felkészülésemet. Sokkal jobban képben van, hogy mit bírok és mit nem, mint én magam. :-) A szakszerűségét meg az eredmények bizonyítják.
- Baracknak, Áginak és a többi csapattagnak, akik frissítővel, pótgumival és logisztikai szakértelemmel támogattak minket.
Gratulálok Adrinak, Attilának, Mariannak és Norbinak, akik csapattársként szintén részt vettek a versenyen, igen szép eredményekkel, Norbi ráadásul duplázva a távot. :-) Remélem, sok hasonló élményünk lesz a jövőben.

Ahogy azt kell!

2014.04.25. 13:46

A múltkori bejegyzésemben már megírtam, hogy bénázzunk el brutál módon egy maratont. Szerencsére, 4 hét elteltével beszámolhatok arról is, hogyan kell a hibát kijavítani.

Már a mentális felkészülésben is látszottak a különbségek. Erre a versenyre nem izgultam rá, nem változtattam a kajálási szokásaimon és nem rendeltem el kéthetes sörtilalmat. :-) Úgy voltam vele, hogy nincs veszteni valóm, a múltkori után bármilyen idővel is ha lefutom, már nyertem. A rajtnál sokan kérdezték, mi a célidőm - itt kezdett először kitörni rajtam a versenyláz, de végül is ez már normális. Mivel válaszolnom kellett, azt mondtam, 3:40-en belül szeretném, mert úgy gondoltam, ha normálisan futok, ez abszolút nem irrelális.

Négy különböző távot futók rajtoltak egyszerre (6,5 km, 10,5 km, félmaraton és maraton). Az elején sokan előzgettek, de én csak mosolyogtam abban a boldog tudatban, hogy ezek vagy kisebb távot futnak, vagy nagyon megbánják a végén. Eőzőleg beállítottam az órámat, hogy csipogjon, ha a 4:50-5:10 perc/km sebesség tartományból kilépek, ezzel biztosítva, hogy nem futom el az elejét. Hamarosan beértem DKöcsög Gergőt és Krisztiánt, az utóbbi el is húzott tőlünk (amit meg is bánt a végén, mert jóval később ért be :-)), az előbbi viszont óramű pontossággal tartotta az 5 perces km-eket. Rátapadtam, és mindössze annyi volt a feladatom, hogy ne előzzem meg. Néha még a szélárnyékát is próbáltam kiélvezni, de futásnál az nem annyira eredményes, mint bringázásnál. :-)

 2014_0006_04_0767_18.jpg

Az első fele fejben nehezebb volt (ez már tapasztalat, hogy azok a maratonok mennek jól, ahol az első felét nehéznek érzem). Szerencsére minden rendben ment, és amikor belekezdtünk a második felébe, még bőven volt bennem energia. Ekkorra a rövidebb távot futók már végeztek, a félmaratonisták közül még sokan küzdöttek, de ők is közeledtek a vége felé, nekünk meg akkor kezdődött csak igazából a verseny. 30 km környékén is minden teljesen rendben volt, sőt, egyre jobban szabadult fel az endorfin. Nagyon jó érzés volt a 32-ik km-nél visszaemlékezni, hogy a múltkor itt álltam ki, most meg még mosolyogva tudtam tartani a tempót. 34-nél már biztos voltam a sikerben, és itt úgy döntöttem, nem kell Gergő mögött maradnom, hanem jöhet a hajrá.

2014_0006_04_1554_18.jpg

Igazából csak a 36-ik km-től éreztem, hogy kezdenek ólmosodni a lábaim, és már nem esik olyan jól a futás, de tudtam, hogy 6 km-t már pókjárásban is, fókamászásban is... De nem kellett ezek közül egyikre se váltanom, vittek tovább a lábaim nagyjából ugyanúgy, 5 perc/km-es sebességgel, mint az elején, csak ekkor már jóval nehezebbnek éreztem. De nem lehetetlennek! Amikor megláttam a célt, nagyon messzinek tűnt, pedig szerintem már 1 km-re se lehettem tőle. Leküzdöttem a nehézséget, és nagy energiával bezúztam a célba! :-) (Gergő kb. két perccel később érkezett, neki is nagy gratula!)

3:31! Igen, ez pont 5 perces ezreket jelent átlagban. És ezt a sebességet tartottam az elejétől a végéig, vagyis nem lassultam. Boldog euforia-mámorba kerültem azzal a megnyugtató érzéssel, hogy ezt pontosan úgy csináltam, ahogy kell. Ezzel az erdeménnyel a női mezőny 2-ik helyezettje lettem, és egy nagyon jó napszemüveget nyertem. Életem második legjobb maratoni idejét futottam meg, ami ugyan nagyon le van maradva az elsőtől, és alig jobb a harmadiknál és a negyediknél, de akkor is! Örülök neki, és végre egy jól elvégzett munka boldog alkotójának érzem magam. Köszönet Gergőnek a nyulazásért, és Balunak a remek edzéstervért.

2-ik_hely.jpg

A férjem pedig, aki a félmaratoni távon indult, 2 órán belül lefutotta, és kedvet kapott belekezdeni egy maratoni felkészülésbe. A futás a családban is fertőz, de nem félünk tőle. :-)

Hogyan csesszük el?

2014.03.23. 21:32

A felkészülés egészen rendben van. Hosszú futásokból van egy 33 és két 38 km-es, ebből az egyik 5:06-os átlaggal. Jól megy a többi edzés is, panaszra nem érzek okot. Ott vagyok a versenypályán, várva a rajtot.

elcseszett_maraton.jpg

Balu szavain már ezerszer átrágtam magam: kezdjem 5-ösnél lassabb tempóban, akármennyire is vánszorgásnak érzem az adott pillanatban. Majd a végén, 30 fölött belehúzhatok. Persze, így fogom tenni - gondolom akkor. Többeknek jelzem is a rajtpisztoly eldördülése után, hogy nyugodtan menjenek, én lassan kezdek. Tényleg? Első pár km 4:40 körüli tempóval sikeredik. Látom az órán a számot, de nem érzékeli a testem. Úgy érzem, tele vagyok tartalékkal. 3:30 a célidő. Ha most kicsit gyorsabb vagyok, azzal egyrészt megengedhetek a végén egy lassabb tempót, másrészt lehet, hogy tényleg tudok 5 percesnél jobbat is. És a megismételhetetlennek tűnő, két évvel ezelőtti 3:21-es maratonom jár a fejemben, ahogy a dobogó felső fokáról csodáltam a világot. Elkap a hév és a vágy. Tudom, hogy kb. három csaj van előttem. Persze, jó lenne megelőzni őket, de még fogalmam sincs, mire lesznek képesek.

 

14 km környékén figyelmeztet először a testem, hogy hogy futok. Ez nem jó jel. Eddig mintha lebegtem volna, olyan könnyen ment minden. Jól tudom, a figyelmeztető érzés csak súlyosbodni fog, és még csak a táv harmadánál tartok. Egy csajt talán már meg is előztem, a másik kettő még előttem, de a távolság folyamatosan csökken. Sokáig nem is töröm magam, hogy utolérjem őket, úgyis tudom, hogy be fog következni. Eljön az előzés pillanata. Vezető pozíciót szerzek. Picit feldob az érzés, megy még a tempó. Igen, féltávig még minden rendben. 25-nél már annyira nem esik jól a futás, de még kicsit bízom benne, hogy megtartom a vezető pozíciót. 28-nál fogyok el, 30-nál sétálok. Basszus!!! Érzem, ahogy vész el minden. Lőttek a 3:30-as célidőnek, és a csajok is be fognak érni. Nagyon fogyok el. Gél, magnézium... jól tudom, hogy ezek placebók, igazából semmi sem rajtuk múlik. Séta. 32 km: feladom!

 

Így ért véget idei első maratonom, amire nagy erőkkel készültem, és jónak éreztem az esélyeimet. A mérhetetlen dicsőség vágy megbosszulta magát. Csak magamat hibáztathatom. Balu elmondta a taktikát és nem fogadtam szót. A futás élvezete helyett csak a célidő és a győzelem lehetőségének a stressze ült rajtam. A végén pedig néztem a 4 óra fölött befutókat, és irígységet éreztem a boldog tekintetek láttán. Ők nem az időért és a győzelemért jöttek, csak futni egy jót. Persze, ők is a határaikat feszegették, néha talán bele is sétáltak, de megcsinálták, ezért ők mind győztesek. Megérdemlik az érmet, és további sok jó futást. Én vesztes vagyok, mert feladtam. A feladás oka pedig nem valami rajtam kívül álló dolog, mint pl. sérülés vagy betegség, csupán a magam hatalmas baromsága.

 fucked_it_up.jpg

Itt akár le is zárnám ezt a bejegyzést, hiszen tök felesleges ígéreteket tenni, hogy a jövőben majd így megy úgy. Ha majd bizonyítok, beszélhetünk róla, de egyelőre jobban teszem, ha befogom, és beismerem, hogy versenyzésre alkalmatlan, béna futó vagyok. De azért hátha talán legközelebb mégis... Nem, nem megyek Dunának (esetleg majd az augusztusi triatlon rendezvényen) de nem is beszélek a terveimről, mert nem lenne létjogosultsága. Ha sikerül legközelebb nem elbénáznom valamit, akkor majd boldogan beszámolok róla.

A 2013-as futószezon

2013.11.18. 22:56

És végre vége, elvileg eljött a szabadság. 17 versenyem volt az idén, nagy részük nyár végén és ősszel, így az utóbbi időben szinte minden hétvégén versenyeztem. Ezzel párhuzamosan a melóban is folyamatosan nőtt a feladatok száma, és a hetek múltával egyre közeledett a határidő. Én a két fronton párhuzamosan próbáltam mindenben maximálisan megfelelni és kihozni a lehető legjobb eredményt. Ezzel még nem is lenne baj, sőt, mondhatni, ez az ideális. Csak ott csesztem el, hogy ha bármikor úgy nézett ki, hogy valami nem fog menni úgy, ahogy szeretném, akkor eljön a világ vége. Az ilyen gondolatok pedig elég nagy nyomást gyakorolnak az emberre. Talán emiatt történt, hogy ma, amikor végre minden letudva - igen jó eredményekkel! - egyszer csak majdnem elájultam, és egy melótársnak kellett kocsival hazahoznia, mert máshogy nem ment. Szerencsére most, pár óra elteltével lényegesen jobban vagyok, és talán megúsztam különösebb károsodás nélkül, de elég kemény figyelmeztetésként élem meg a dolgot.

Most jöjjön egy kis áttekintés. A futásom tavaly ősztől idén nyárig mondhatni: gyatra volt. Na jó, a 3:32-es Maratonfüred megmagyarázhatatlan kakukktojásként kiemelkedik ebből a béna sorozatból, de se előtte, se utána semmi értékelhetőt nem produkáltam. Áprilisban és júniusban két maraton 3:47 és 3:45-ös időkkel, az első esetben majdnem meghalva. Májusban egy 1:45-ös és egy 1:50-es félmaraton. Csak az UB és a K&H mentett meg az összeomlástól, ahol csapatban futottam, és a csapatért sikerült a szokásosnál jobban teljesítenem. Mégis értetlenül álltam a romlás előtt, hiszen edzés mennyiség megvolt, betegség és sérülés nem figyelt be.

csapat.JPG

Ekkor jött be a képbe Balázs, mint edző, akivel azóta is megy a közös munka, és már igen sokat felépítettünk. A sivár futóvilágomba belevarázsoltuk a triatlont, és teljesen újdonságként jött júliusban a szombathelyi Vasi Vasember, ahol olimpiai távon úszás+bringa+futás volt a megmérettetés tárgya. Ahhoz képest, hogy első ilyen versenyem, igen jó eredménnyel végeztem, ettől aztán megnyílt a világ. Augusztusban Szálkán letoltam a fél ironman távot (1,9+90+21), ahol a korcsoportomat megnyertem, abszolút nőiben 4-ik lettem. Persze, a futásomat 5:22-es átlaggal toltam, és igazából az úszás meg a bringa se volt túl gyors, de legalább az egész ment folyamatosan, nem volt semmi bajom, és nem készültem ki a végére se, pedig se a domborzat, se az időjárás nem volt túl kíméletes.

Ettől kezdve a Spar maraton került fókuszba, de Balázs ösztönzésére a Nike félmaratonon is indultam, amihez pedig semmi kedvem nem volt, mert még a tavaszi kudarcok jártak a fejemben. A Nike-n 1:41-et futottam, ami jónak ugyan nem nevezhető, de kis javulást jelentett a tavasziakhoz képest, amitől aztán vérszemet kaptam. Szeptemberben 3 órát futottam az Almádi 12 órás OB-n, ahol csak kicsit csúsztam ki az 5 perces átlagból. Októberben a Sparon nagyjából teljesítettem a tervet. Balázs nyulazott nekem 21 km-ig, így nem engedte elfutni az elejét. Szinte pontosan 5 perces átlaggal haladtunk, és ez volt a terv a második 21 km-re is. Az utolsó 5 km-ig nem is volt baj, ott viszont sajnos belassultam, és így 3:32 lett a vége a kívánt 3:30 helyett. Sebaj, ennek ellenére boldog voltam, és kezdtem újra futónak érezni magam. Ezútán verseny verseny hátán: Budakeszi FM 1:40, Velencén a 6 órás OB-n 3-3 órát futottunk a párommal (Rékával), és én pöccre 36 km-t szedtem össze még úgy is, hogy az utolsó fél órában alapos zuhé nehezítette a dolgunkat. (Réka majdnem ugyanennyit.) Aztán jött a Tudás Útja FM 1:39, tehát minden FM 1 perccel jobb lett az előzőnél.

velence.JPG

Mire időben Siófokhoz értünk, hulla voltam. A sok verseny stressze is felgyülemlett, de ahogy korábban említettem, a melóban a határidős feladatok is pont akkora értek véget, vagyis a siófoki versenyig fizikailag és szellemileg egyaránt maxon járattam magam. Kedvem se volt már versenyezni, de mire odaértünk, már jól éreztem magam, és újra elkapott a szokásos versenyláz. Gyorsan kezdtem, mivel Évivel párban is indultam, így fejben két részre osztottam a távot: az elsőt felét a párosért, a második felét magamért. Komolyan mondom: állat volt! Kellemes pálya, tökéletes futóidő (10 fok körül), a Balaton-parton (15-17-ik km tájékán) szinte euforikus hangulatba kerültem. Az utolsó 3 km már nem hiányzott annyira, de becsülettel letoltam őket, és igy 1:37:18 lett a vége, vagyis a múlt hetihez képest is 2 percet javítottam! Ezzel pedig már csak 2 perccel vagyok elmaradva a PB-mtől. Vagyis: újra az vagyok, aki valaha voltam, és látom értelmét annak, amit csinálok!

siofok.jpg

Ezután eljött a mai nap, amikor délelőtt még a versenynek örültem, délben meg majdnem ájultan és remegve az orvosi szobában kötöttem ki, majd itthon az ágyban. Na jó, túléltem, és már jobban vagyok, de úgy látom, oda kell figyelnem egy kicsit!

A következő 8 hónapban minden edzés a nagyatádi ironman felé kell, hogy vezessen. Igyekszem mégjobban betartani Balázs edzéstervét. Amikor lassú futást ír elő, akkor tényleg lassan, és _olyan_ lassan menni, ahogy ő mondja. Az úszást és bringát szintén ennek megfelelően. Amikor meg pihenést javasol, akkor nem menni. Sokszor elmondta, hogy az edzés legfontosabb része a pihenés, és aki nem fogadja meg, az úgy jár, mint én, vagy még úgyabbul. Szeretnék még sokáig sportolni, közben egészséges maradni, és emellett jó eredményeket elérni, de nem azzal a hozzáállással, hogy ha mégse sikerül a kitűzött célidő, akkor összedől a világ, főleg nem az edzéseken! Ha nem tartom be, seggbe rúgatom magam! :-)

Spar Budapest Maraton, 2013

2013.10.27. 10:45

Kicsit hosszú átfutási idővel, de csak sikerült összekaparnom valami bejegyzést a két héttel ezelőtti nagy eseményről. A Spar Budapest Maraton nagy felmérőt jelentett számomra. 2011-ben elég jó futó voltam, 2012 első félévében voltam a csúcson, aztán jött a lejtő, mindenféle magyarázható ok nélkül. Idén tavaszra már árnyéka se voltam önmagamnak, hiába nyomtam le a havi 250+ km-t a számtalan kiegészítő sport mellett. Így történt, hogy Balázst felfogadtam edzőmnek, és igyekeztem jó tanítványa lenni. Közben a futás mellett átnyergeltünk a triatlonra, így nem tudtam folyamatosan teljes mértékben a futásra fókuszálni, de azért nem is hanyagoltuk a témát.

Szokásomhoz híven jól ráparáztam a versenyre. Az utolsó héten minden gondolatom akörül forgott. Nem fogyasztottam sört (ami nálam nagy szó :-)), odafigyeltem a kajára, próbáltam eleget aludni, és még a céges bulira se mentem el. Mindent a maratonért! Csak az foglalkoztatott, hogy fogok-e tudni 5 perces ezrekkel 42 km-t futni. A formám ugyan sokat javult tavasz óta, de ilyen tesztem még nem volt, mivel a hosszú futásokat mindig lassabb tempóban nyomtam, a résztávozás eredményei meg nem mérvadóak.

Eljött a vasárnap reggel, és természetesen a legkisebb kedvet se éreztem a korán keléshez, a futást meg egyenesen baromságnak tartottam. De ezt az érzést is jól ismertem már, tudtam, hogy nem kell komolyan venni. Már a villamoson éreztem, hogy ezerrel dobog a szívem, aztán a helyszínen a DK sátorhoz érve nyugodtam le. Jó volt látni a sok kedves, ismerős arcot. Cuccleadás a PeCsában (akkor még nem tűnt fel, milyen messze van a versenyközponttól), majd Balázs is megérkezik. Innentől teljes biztonságban éreztem magam.

Hogy hogy zajlott a verseny, azt Balázs írása teljes mértékben tartalmazza. Sok mindennel nem is tudnám kiegészíteni, annyira jól megfogalmazott mindent. Érdekességként éltem meg, hogy míg az ötperces tempó edzéseken (főleg hosszabb távon) néha azért megerőltető, addig a maraton első felében sétaként éltem meg. Sőt, úgy 35 km-ig nem éreztem fárasztónak ezt a sebességet, kivéve a szigeti kijárónál, ami akkor egy hegynek tűnt. De utána még visszatért az erőm, és igazából csak 37 km-től éreztem a "kalapácsos embert", ahogy Ancsur mondja. Igen, az utolsó 5 km-en elhagyott az erőm, és sajnos kicsit lelassultam. Így történt, hogy 3:32:30 alatt sikerült csak beérnem, de igazából teljesen elégedett vagyok.

futas_1.jpg

Minimális mértékben estem ki az ötpercesből, de ettől még eszembe se jutott zsilettpengével közelíteni az ereim felé, sőt! Boldogan kortyolgattuk végre a jól megérdemelt sört Szigeti Veszedelmes társaimmal. :-) Az euforia-mámor még másnap is teljesen a hatalmába kerített. Életem 2-ik legjobb maratonját toltam (bár még így is 11 perccel le vagyok maradva a legjobbtól, viszont 13 ill. 15 percet javítottam a legutóbbi kettőhöz képest).

woodstock.jpg

Lesz még jobb is, ebben szinte biztos vagyok! Hogy mikor? Vagy márciusban a MaratonFüreden, vagy jövőre ugyanitt. Mostantól ugyanis az ironman van a fókuszban, és ezzel egyidejűleg nem lehet maratoni egyéni csúcsra is gyúrni, mert különböző felkészülést igényel a kettő. Nyilván nem fogok 3:30-as maratont futni 3,8 km úszás és 180 km bringázás után, viszont nagyon szeretném teljesíteni a versenyt és nem feladni. Utána újra cél lehet valami 3:30-on belüli maraton.

Gondolatok az úszásról

2013.09.28. 21:45

A triatlonosoknak bizony az úszás is életük részét képezi. Úgy hallottam, néhányukat közülük ez nem motivál különösebben, sőt, csak valami szükséges rossznak élik meg a bringázás és futás mellett. Én vajon hogy állok ezzel?

561506_10151583519203519_914736863_n.jpg
A vízilabdás múlttal rendelkező apa, a Kőrös partján felnövő anya, valamint a rendszeres balatoni nyaralások következményeként igen fiatalon megtanultam úszni, a víz szeretete pedig a génjeimbe van kódolva. Általános iskolás éveim egy részét jellemezte a rendszeres úszás, több edző is kezelésbe vett és mindig pozitívan álltam a dologhoz. A versenyúszók edzése viszont lenyűgözött, és egyszercsak szóltam, hogy én is oda szeretnék járni. Igen nagy törést okozott 12 évesen, amikor mondták, hogy kiöregedtem már a versenyúszásból, és semmi esélyem. Ekkor tudatosult, hogy az én edzéseim csak bohóckodás, a "nagyokhoz" meg soha nem fogok tartozni.

Az úszás és a víz szeretete megmaradt, de az uszodáért már nem annyira rajongtam, inkább a nyílt víz vonzott. Az átlagnál sokkal jobban bírtam a hideg vizet, így nálam a balatoni fürdő szezon februártól novemberig tartott.

1044625_10151508211773519_588599048_n.jpg Szerettem a tavakat, folyókat és a tengert, a nagy hullámok csak még vonzóbbá tették a dolgot. 6-szor úsztam át a Balatont, és a 4 Brazíliában töltött évben is annyit úsztam a tengerben, amennyit csak bírtam. Legjobban azt szerettem, amikor egy-két caipirinhát (koktélt) is megittam, és úgy dobáltak a hullámok. A dupla szédítő hatástól szabadult csak fel igazán az endorfin! :-) De mindez továbbra is csak bohóckodás volt, jó úszóvá továbbra sem váltam.


380572_10150918488443519_767702960_n.jpg
Brazília, a lehtőségek országa (legalábbis számomra azt jelentette a 4 év) megnyitotta az utat, hogy újra edzőnél próbálkozzak az úszással. Sok dícséretet kaptam, mert minden edzésen leúsztam legalább 3 km-t, és sose álltam le a falnál dumálni, csak arra az időre, amíg az edzői instrukciók elhangzottak. Mivel ekkor már futottam egy ideje, az edzőm elküldött egy aquatlon versenyre (1 km úszás + 6 km futás volt az adag). Itt kóstoltam bele először a verseny ízébe. Akkor még nem tudtam, mi vár rám a következő években... :-)

A futást 8 éve tolom elég keményen, mellette mindig űztem más sportokat is, leginkább az aerobik különböző fajtái kerültek képbe.

523520_10150905196283519_1182867326_n.jpg

A triatlon gondolata 2011 óta foglalkoztat, de csak az idén vágtam bele valóban. Igaz, azóta is a futásnak van a legnagyobb prioritása, de bizony itt van mellette a rendszeres bringázás és úszás is. És rájöttem: úszni JÓ!!! Igaz, jó úszó azóta se vagyok (és feltehetőleg soha nem is leszek). 24 perc/km sebességet tudok stabilan tartani gyorsúszásban, de ez legalább megy a végtelenségig. És közben jól érzem magam a vízben, nem is várom az edzés végét (ami pl. a futásokról kevésbé mondható el). Tehát úszásra fel, mert igenis, ez nekem való. (Már csak az a kérdés: hogyan lehet valakiből jó úszó?)

994765_10151488027463519_374446340_n.jpg

A nagy szembesülés

2013.09.09. 22:45

Annyira nem volt kedvem Nike félmaratonra menni, hogy szinte fel se merült bennem a lehetősége. A hivatalos válaszom a "miért"-re olyasmiből állt, hogy budapesti rendezvény, és én csak a bivalybasznádiakat szeretem, illetve, hogy túl sokan vannak és drága a nevezés. Az őszinte válasz viszont a félelemben keresendő. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudok olyan sebességgel futni, mint tavaly vagy tavalyelőtt, és ez kellően frusztrál. A bénaságom tudatában sem akartam szembesülni a versenyen egy konkrét, szar eredménnyel.

Másfél héttel a verseny előtt egy DK-edzésen könnyelműen kimondtam, hogy nem futok a Nike-n, mire Balázs, az edzőm szinte szemrehányóan nézett rám. Próbáltam magyarázni az érveimet, de nem nem volt kegyelem, neveznem kellett. Még jó, hogy Zolitól, aki meggondolta magát, meg tudtam venni a nevezését, így nem kellett kifizetnem a csillagászati összeget, ami abban a fázisban hivatalos árként szerepelt.

1262584_555868154462658_631793353_o.jpg

Balázs kiadta feladatnak, hogy Attilával fussak, mert nagyjából egyforma a tempónk, de ő be tudja osztani az erejét és nem futja el az elejét. Ettől kicsit megkönnyebbültem, mert elég volt vele lépést tartanom, és nem kellett azon stresszelnem, hogy nem nyomok minden ezrest 4:30-ban. 5 perces km-eket terveztünk a táv első felére, és úgy gondoltuk, hogy ha megy, akkor a második felét megnyomhatjuk kicsit jobban. A valóságban már az elején is gyorsabbak voltunk ennél, de mindketten egyértelműen éreztük, hogy bírjuk, és még van bennünk bőven tartalék. Közben folyamatosan beszélgettünk, ami azt jelezte, hogy a pulzusunk is rendben van (ami Attilának 150 körüli, nekem 170 :-)).

Eljutottunk a feléig, minden oké. A 12-ik km után már elment a beszélgethetnékem, de továbbra sem volt gond. A 16-ik km-től kaptunk szabad utat, ahol már mindenki megy, ahogy tud. Attila nekiiramodott, és szépen le is hagyott, de ettől még nem került elő a zsilettpenge. :-) Nekem is mentek még a 4:40 körüli ezrek, és ezzel meg tudtam békélni. A 19-ik km-nél megláttam Andrást, aki korábban jóval előttem volt. Gondoltam, szegény biztos lesérült. Valamit odakiabáltam neki és húztam is el. Hamarosan azonban utolért, és mondta, hogy nyulaz nekem. Kiderült, hogy csak hánynia kellett egyet, mert másnaposan jött a versenyre, de amúgy minden rendben. Még ezek után is olyan tempót nyulazott, hogy mondtam, hogy én ezt nem bírom. Ilyet tud az öreg RÓKA. :-D

Az utolsó 2 km igazából már nem esett olyan jól, nyilván olyankor már nagyon a célban akarja látni magát az ember. És csodák csodájára, kevesebb, mint 10 percen belül valóban a célban láttam magam (vagyis inkább engem mások, mivel tükör nem volt, és a lelkem se hagyta el a testemet :-)). A netto időm 1:41:xx. Teljesen őszintén örültem neki.

ppic_nike2013_befuto_4035.jpg

Igen-igen, tavaly ilyenkor 1:35-ös félmaratonokat futottam, és a maratonom átlaga volt olyan, mint ezé a felesé. Innen nézve béna vagyok, és futócipőt se kéne többé húznom, nemhogy versenyre neveznem. Ráadásul a formahanyattlást nem tudom megindokolni, hiszen nem voltam se beteg, se sérült, és igen szorgalmasan edzek azóta is, szakadatlanul. Ez a rejtély sok álmatlan éjszakát okozott, de a stresszre pazarolt energiát inkább okosabb edzésekbe érdemes fektetni. Balázzsal pedig ezen vagyunk.
Igazából tavasszal ennél is szarabb félmaratonokat futottam, tehát ahhoz képest fejlődtem. Megtanultam beosztani az erőmet, és életemben először a verseny második fele gyorsabb lett az elsőnél. Szerintem lehet ebből még valamit kihozni, de most más van a fókuszban. Az előző posztban olvasható, hogy megszállt a triatlon szelleme, idén nyomtam egy féltávot, jövőre pedig beneveztem a nagyatádi ironman-re. Ez meghatározza az előttem álló szűk 1 év felkészülési tervét, és ezzel párhuzamosan nem tudok félmaraton PB-re hajtani. De azért, ha ennek ellenére úgy gondoljátok, hogy nekem már nincs mit keresnem a sport mezején, mert egyre csak bénázok, nyugodtan küldjetek nyugdíjba, és meglátjuk, hogy megfogadom-e. :-)

Szálka triatlon XL

2013.08.20. 22:11

Ha korábban olvastátok a blogomat, talán azt hiszitek, már nem is futok. Nos, akkor tévedtek! Tavaly nyár végén valóban volt egy holtpont, de szerencsére nem tartott sokáig, októbertől ismét a sportnak szentelem életem jelentős részét, abból is elsősorban a futásnak. De nem csak...

Futásilag a km-hiányról nem számolhatok be, nagyon szép távokat nyomok, de a tavalyihoz hasonló eredményeket az idén még nem sikerült produkálnom. Emiatt edzőhöz fordultam, akivel egy új úton is elindultunk, méghozzá a triatlonén. Tavasz vége felé megvettem a bringát, amiről két éve álmodoztam, így minden akadály elhárult a felkészülés útjából. Ironman féltávot tűztem ki célul, és erre az augusztus 17-i Szálka triatlont találtam a legmegfelelőbbnek. Ez 1,9 km úszást, 90 km bringát és 21 km futást foglal magában.

Az edzésekről röviden csak annyit, hogy sok melót fektettem bele, gyakran napi kétfélét is toltam, voltak hajnali kesések és éjszakába nyúló szaladgálások, és sok hétvége is az edzések áldozatául esett. Nem akartam a véletlenre bízni a dolgot. Nem arról van szó, hogy ne tudnék úszni akármeddig, vagy ne tudnám tekerni a bringát, a futásról nem is beszélve. De egész más dolog ezt a három sportot külön-külön űzni, mint egy versenyre besűríteni őket, ráadásul nem is rövid távon. (Aki még nem próbálta, bringázzon egy hosszabbat, majd váltson át futásra. Rá fog jönni, hogy nem olyan érzés, amit versenyen kéne először megtapasztalni.)

Júliusban a Balaton-átúszás halasztgatása miatt lehetőségem nyílt az utolsó pillanatban benevezni a szombathelyi Vasi Vasember olimpiai távú triatlon rendezvényre, ahol rövidebb távon kipróbálhattam az úszás-bringa-futás sorozatot, verseny körülmények között. Nem kis meglepetésemre 3-ik helyet értem el a kategóriámban, tehát életem első triatlon versenyén dobogóra állhattam. Az 1,5 km úszást, 40 km bringát és 10 km futást 2 óra 42 perc alatt teljesítettem.

Egy hónappal később pedig eljött a hatalmas pillanat, amire hónapok óta készültem. Ott álltam a szálkai strandon, izgatottan. Tudtam, hogy a felkészültségi szintem megfelelő, de mégis... Annyi mindent el lehet bénázni! Egy futóversenyen az ember elrajtol, fut, aztán célba ér. Itt viszont depózni kell, ami alapos átgondolást igényel, főleg a kevésbé rutinos versenyzőktől. Vajon minden cuccomat kikészítettem a depóba? Melyik bólyákat is kell megkerülni az úszásnál? Basszus, azt mondják, a bringa pálya tele van úthibákkal, tavaly még baleset is történt. Ha vége a bringának (bár tartanék már ott!), le kell futni vele a depóba, ott futócipő fel, depóból ki, és csak onnan indul a hivatalos futás. Minden eszembe fog jutni a kellő időben, és jól fogom csinálni? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem.

Végre elrajtoltunk. Tudtam, hogy az úszás nem az erősségem, és nem lepett meg, hogy a mezőny nagy része röviddel az elején elhúzott. Vígasztalt, hogy mögöttem is voltak bőven. Meg aztán jó volt, hogy csak mentem a tömeg után, és nem is kellett néznem a bólyákat. Igazából kellemesen telt az 1,9 km (amiről utólag kiderült, hogy több száz méterrel is hosszabb volt). Vízből ki, órára pillant: 49 perc. Basszus, ez rohadt sok! Na sebaj. (Akkor még nem tudtam, hogy hosszabb volt a táv.) Bringához oda. Karesz adta a telefont, karra rögzíthető tartóban, minden mást gyorsan elő a depóból. Alig több, mint 2 perc alatt már a bringán ültem. A 4 körös pályán az első kör volt igazán para, tényleg sok úthiba, lefelé a száguldás helyett a féket nyomtam. Később javult az út minősége. Két baromi meredek emelkedő volt, ahol sok versenytársam tolta a járgányt. Szerencsére én erre nem kényszerültem rá, ami növelte az önbizalmamat. Ahogy várható volt, bringázás alatt megelőztem sok nálam gyorsabban úszót, de azért engem is előztek páran. Sebaj. Az első két körön még alig néztem az órát, csak utána kezdtem el számolgatni, hogy hol is járok, és ez mit is jelent a tervezett időhöz képest. Megnyugodtam, mert láttam, hogy ha így folytatom, minden a legnagyobb rendben. Tehát így folytattam, és rendben is volt minden, kb. 3:20 lett a bringa. (Azért "kb", mert még nem látom a hivatalos eredményeket.)

1000238_10151601085113519_253995464_n.jpg

Szerencsére ismét nem bénáztam semmit a depónál, bringát gyorsan le, futócipő fel, garmin óra és pulzusmérő szintén (ezeket a bringázásra nem vittem, mert az aksi nem bírta volna a teljes távot, és a futásnál fontosabbnak tartottam, hogy lássam a pulzust, mint a bringánál). Bringa-futás váltás már ismerős érzés, semmi ijedelem. Elindulok kicsit gyorsan, de ott áll Balázs, az edzőm, és figyelmeztet a pulzusra. Tényleg, megbeszéltük, hogy az első 5 km-t nagyon óvatosan! Rendben, visszaveszek. Egész jól érzem magam. 5 km után minden rendben. Második kör indul. A tűző napon kívül semmi probléma, de útközben rengeteg a frissítés, slaug, zuhany, így a meleget is ki lehet bírni. Harmadik körön még mindig jól vagyok, kicsit belehúzok. Negyedik körön is nyomom még, kissé fáradtan, de mámorosan, hiszen már tudom biztosan, hogy megvan.

1175490_10151601085103519_2049700232_n.jpg

És tényleg!!! A célbaérést nem tudom elmondani, hirtelen minden értelmet nyert. 100% euforia! Karesz várt a célban. Sokmindent el kellett szenvednie az edzéseim során, a versenyhez is asszisztálnia kellett, de ebben a pillanatban őszinte örömöt láttam az arcán. (Csak nem büszke volt a feleségére? :-)) Balázs szintén ott volt a befutómnál, és majdnem úgy örült, mint én. Még jó, hiszen a felkészítésben rengeteg melója volt, ami most meghozta gyümölcsét. A tervezett időmnél 19 percet jobbat mentem, azaz 6 óra 11 perc alatt célba értem. Akkor csak a mámort éreztem, a gondolataim nem jutottak túl messzire. Karesszal és két haverjával leültünk, és nyomtam két meggyes sört, miközben a verseny minden apró részletét átbszéltük. Egyszercsak jön Balázs, és mondja, hogy nemsokára lesz eredményhirdetés, ki ne hagyjuk. Kérdeztem, hogy érdemes-e lemennem, mire a válasz: "erősen gondolom". ;-) Pár perc múlva Béci jött a hírrel, hogy a kategóriámban első lettem. Hát, ilyen érzést csak a heroin injekció okozhat még, de ez kicsit talán egészségesebb, ráadásul a jövőben is emlékezni fogok rá. :-) És tényleg, bemondják a nevemet, és ott állok a dobogó tetején. Persze, ez csak korosztályos. Maratonon és félmaratonon volt már abszolút győzelmem is a női mezőnyben, de a triatlont 4 hónapja kezdtem el, és ahogy írtam, kimondottan gyenge úszó vagyok. Ezért én ezt most abszolút jó eredménynek élem meg. A helyezés persze mezőny függő, az időeredmény viszont önmagáért beszél.

1173699_10151601088378519_1789102393_n.jpg

Köszönöm Balázsnak a felkészítést, Karesznak a háttérmunkát, és mindenkinek, aki lehetővé tette a felkészülésemet (pl. a munkahelyemnek, hogy nem túlóráztat :-)). Az élet persze nem ért véget, és a sportkarrier se (remélhetőleg). Tervek vannak még, de erről majd a maga idejében.

Visszanézve a legutóbbi bejegyzésemet úgy tűnik, hogy a Borvidék Félmaratonnál állt meg a blogos életem. Azóta se álltam le a sporttal, bár történtek változások. Essünk túl gyorsan a számokon, itt vannak tehát a Szekszárd utáni versenyeim:

05.19    Káli futónap, félmaraton - 1:35
05.27    Keszthelyi Kilométerek félmaraton - 1:35
06.10    K&H Maratonváltó 2*7 km - nem emlékszem, mennyi :-)
06.30    UB 5 fős csapatban - 17:54
07.07    Balaton-átúszás - 2:15 (ez nem futás, de mégis valahogy hasonló :-))
07.14    Délibáb félmaraton - 1:54
08.12    Csopaki futás 10 km - 0:41, de rövidebb volt a táv 10 km-nél

keszthelyi_futas.jpg

Látható, hogy nagyjából június végéig vettem komolyan a futást, azóta csak "elvagyok". Hogy ez mit takar? Őszintén szólva kicsit elvesztettem a motivációmat. Márciusban futottam egy remek 3:21-es maratont, félmaratonból 1:35-re telt, ami szintén nem rossz, ez alá viszont nem sikerült bevinnem. Úgy éreztem, ez szép volt, viszont meguntam a mazochizmust, illetve más dolgokkal is akartam foglalkozni a futáson kívül. Nem is beszélve arról, hogy a gyors tempótól néha megfájdult a hasam (ez történt a hortobágyi versenyen is, amiatt lett olyan gyatra az eredmény), valamint a lábam is több hétig sérült volt, és még most is hajlamos tökéletlenkedni.

A félév végére teljesítettem a tervezett 1500 km-t, majd boldogan vetettem bele magam az egyéb sportokba, lelkiismeret-furdalás nélkül. Elfogadtam, hogy nem kötelességem állandóan a km-számokat növelni, hanem olyan sportot űzök, ami jól esik. Így aztán átadtam magam az edzőtermi óráknak, mint a zumba, capoeira aerobic és hasburning. Korábban is űztem ezeket, csak kisebb mennyiségben, mert a futás miatt nem engedhettem meg magamnak többet, most viszont belevágtam még hetente 2-szer a hot iron-ba is. A nyárból 3 hetet végigtúráztam, amikor futás egyáltalán nem volt, és őszintén szólva abszolút nem is hiányzott. Sőt, megállípítottam, milyen gyönyörű az erdő, és boldogan nézegettem az állatokat és növényeket, amíg kedvem tartotta, hiszen nem kellett azonnal továbbfutnom. :-)

kali_futas.jpg

Hogy most hogy állok a futással? Igazából szeretném folytatni, és szeptember elejétől újra napirenden is van, csak másképp. Heti 3-4 alkalommal próbálkozom meg vele, de a veresenyre való készülések helyett próbálok hobbifutó lenni. Ez azt jelenti, hogy elkezdtem használni a pulzusmérőt, nagyjából kiszámoltam a zónáimat, és az anaerob zónába csak nagyon ritkán térek át, amúgy maradok egy igen kényelmes, végtelenségig is fenntartható tempónál. Ez nagyjából km-enként 1 perccel lassabb, mint a korábbi edzéseim, de nem hiszem, hogy problémáznom kéne rajta. Régebben a versenyek megszállottja voltam, ezért nem engedhettem meg magamnak semmiféle kényelmes futást, aminek totál motivációvesztés és sérülés lett a vége. Most csak azt szeretném, hogy visszanyerjem a futókedvemet, és nem is gondolok versenyzésre, vagy ha igen, azt futóeseménynek fogom fel, nem versenynek.

rezsiklo.jpg

Azért nyilván örülnék, ha az új módszeremmel is fejlődhetnék, de mind a DK-sok, mind a szakirodalom azt mondja, hogy a pulzuskontrollos módszerhez csak türelem kell, de hosszútávon az vezet igazán a fejlődéshez. Kapóra jött a Lőrincz Olivér-féle terheléses állapotfelmérés, ami egy hét múlva lesz esedékes, és talán tőle pontosabb infókat kapok arról, milyen pulzusszónában mennyit érdemes és milyen fejlődés várható. Kreáltam magamnak egy edzésterv-szerűt, remélem, ő majd segít pontosítani.

teknos.jpg

Addig pedig olvasgatom néha a DK-sok fórumát, nehogy a jelenlegi motivációmat is elveszítsem. :-) Szombaton pedig részt veszek a következő futóeseményen (és NEM versenyen!) : http://5mp.eu/web.php?a=balatonfelvidek Nagyon ajánlom mindenkinek, aki futás közben szeret gyönyörködni a tájban és kedveli a családias hangulatot. Nem utolsó sorban meg lehet még ejteni egy balatoni fürdést, aminek így, utószezonban egészen különleges hangulata van. Ha jól tévedek, a futók nem olyan nyápicok, hogy egy kis hideg víz eltántoríthassa őket. Szóval bátran! :-)

Jó bloggoló továbbra se vagyok és jó eséllyel nem is leszek. De ez legyen a legrosszabb tulajdonságom! :-) Április 22-én az óbudai Hajógyári szigeten látogattunk el egy futóeseményre. Nem terveztük be ezt a versenyt, de amikor megláttam, hogy nincs nevezési dij és délben van a rajt, úgy gondoltam, ott a helyünk. Karesznak se volt ellenvetése, igy lenyomtunk mindketten egy-egy félmaratont.

6 kör a Hajógyári szigeten nem a legfelemelőbb futó útvonal, de próbáltam túltenni magam ezen az apróságon. Nem is részletezném, csak annyi, hogy Attila jó nyúlnak bizonyult. Mondta, hogy ő úgyse tudna most PB-t futni, ezért bevállalta nekem az iramfutó szerepét. Azt mondta, berángat a női mezőny első helyezetjeként a célba. Igy is lett!! Az első két körön még Mira vezetett, de mivel ő előző héten futott egy nem akármilyen maratont (3:10!!), valószinűleg még fáradt volt, igy történhetett meg az, hogy végül én nyertem. Igaz, az utolsó két körön már nagyon lestrapáltnak éreztem magam, de Attila nem hagyta annyiban a dolgot és a dobogó felső fokára nyulazott engem. :-) Ezúttal is köszönöm. A fotón ugyan a korosztályos első három helyezet látható, de aki nem hiszi, járjon utána, hogy a női abszolútot is én nyertem. :-)

Eredményem 1:35, a másodpercet most lusta vagyok megnézni. Lehetett volna PB, de a pálya kb. 400 méterrel hosszabb volt a normál félmaratonnál, igy csak arra volt elég, hogy megfussam a harmadik 1:35-ös félmaratonomat. (Vajon sikerül egyszer alá mennem?) Karesz is nagyon szépen teljesitett: 1:49 alatt lenyomta. Ő tényleg csak hobbifutó, ráadásul a térdével is sokáig bajok voltak, igy szerintem nagyon szép teljesitmény tőle.

Két héttel később a szekszárdi Borvidék Félmaraton következett. Ezen a versenyen tavaly is futottam, akkor 1:54-gyel sikerült célba érnem. Mivel itt kb. 600 méter szint van és nagyon meredek hegyekre kell felfutni, sokkal erőpróbálóbb, mint egy sikvidéki verseny. Emlékszem, hogy tavaly is nehéz volt, de hogy ennyire, azt már valahogy elfelejtettem. Igaz, nem pont ugyanaz volt a pálya, de nehézségi fokozatában hasonló. Négy hegyet kellett megmászni, ahonnan a lefelé menet se volt könnyű a meredekség miatt. Ja, és ne felejtsem el, hogy sérülten indultam neki. Egy korábban belilult köröm környéke elkezdett fájni, és járni is szinte csak sántitva tudtam. A verseny első 2 km-én úgy éreztem, ki kell(ene) állnom, mert a fájdalom úgy eluralkodott, de aztán valahogy megtanultam ignorálni ezt az érzést, és csak mentem. Ennek ellenére valahogy végig szenvedős volt. Kicsit gyorsan kezdtem neki, pedig az igazi emelkedők csak 11 km-nél kezdődtek. Az elején megelőztem Tündét, aki a harmadik lett női abszolútban, később azonban visszaelőzött, sőt, még két másik lány is megelőzött (az egyik Mira volt). Mi négyünknek lett volna esélye a 3-ik helyre, mert az első kettő egyértelműen elhúzott, de végül én csak 6-iknak értem be. Ennek ellenére nemhogy csalódott nem voltam, de nagyon is boldog. 1:47 lett az eredményem, ami 7 perc javulás a tavalyihoz képest, pedig a pálya inkább nehezebb volt, mint könnyebb! És mindenek előtt boldog voltam, hogy túléltem, és nem adtam fel. :-)

Kicsit aggódtam Karesz miatt, mert nemcsak nehéz volt a pálya, de a Nap is tűzött rendesen, és tudom, hogy ezek a dolgok őt megviselik. Mondtam neki a verseny előtt, hogy ha kell, nyugodtan sétáljon bele az emelkedőkön, csak ne adja fel. Hát, menet közben én éreztem úgy, hogy a feladás határán vagyok, de szerencsére végül mindketten célba értünk, és Karesznek is alig több mint 2 óra lett, pedig a végén a hasa is megfájdult. Nagyon gratulálok neki.

Ezzel az idén már 4 versenyen vagyok túl, és július közepéig még 5-öt tervezek. Utána nem tudom, hogyan tovább. Rájöttem, hogy nem akarom erőltetni a futást. Kicsit elegem van belőle, és már igy is iszonyatosan sok időt elvett az életemből. Űzök egyéb sportokat is. A zumba és a capoeira aerobic már megy egy ideje, most viszont elkezdtem a rendes capoeirát is, és egyelőre nagyon tetszik! Szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni ezekre a sportokra, viszont úgy nem megy, ha ennyit futok mellette. Mostanában többnyire két sport jut egy napra, mert csak igy tudom hozni az eltervezett km-számot a futásban plusz még nyomni a többi sportot is, de valahogy érzem, hogy nem igazán jó. A zumbára sokszor futva szoktam menni, amit meg lehet ugyan csinálni, de nem tudok utána úgy koncentrálni, mintha friss lennék. Próbáltam erőltetni egy kicsit a reggeli futást, de nem megy. :-( Szóval munka után kell mindig beiktatni minden sportot, és érzem, hogy sok. Nem lehetetlen, csak értelmetlen. A tervem az, hogy a jövőben a többi sport kap nagyobb szerepet, és a futás prioritását fogom csökkenteni.

Vivicittá félmaraton

2012.04.09. 21:51

Egy héttel a debreceni maraton után újabb versenynek néztünk elébe, ezúttal a Vivicittá következett. Korábban csak 12 km-t lehetett futni ezen a versenyen, az elmúlt két évben azonban félmaratonra is lehetőséget kaptak a versenyzők. Nem terveztem semmi extrát, csupán a teljesités volt a cél. Éreztem, hogy még nem regenerálódtam a maraton óta, valamint az idő is rendkivül szeles volt, ezért úgy álltam neki, hogy még az 1:45-tel is elégedett lennék. Amúgy a verseny annyiból volt jelentős számomra, hogy három évvel ezelőtt, a 12 km-es Vivicittá volt versenyzői pályafutásom első állomása.

Bringával indultam a starthoz, a Margitszigetre. A budai rakparton haladtam délről északra, igy már volt szerencsém teljes mértékben megtapasztalni, mit művel a szerencsétlen földi halandóval a szél. Útközben összefutottam Miklóssal és Ferivel, akik a Suhanj! szineiben igyekeztek a versenyre. Ők futottak, igy nem fáztak, én viszont lelassitva a bringával az ő tempójukra, totál átfagytam, mire a helyszinre értünk. Ennek ellenére megérte együtt menni, mert remek társaság voltak.

A rajtnál elintéztem a szokásos processzt: rajtcsomagátvétel, chip, aztán a cuccot kellett volna leadni, amivel az utolsó pillanatig vártam, hogy addig is rajtam lehessen a meleg ruha. Addig odamentem a Suhanj! sátorhoz beszélni pár szót az emberkékkel, illetve egy pólót is vásároltam, amit az alatta levő, szintén Suhanj!-os pólóra húztam rá.

Közben azon gondolkoztam, a Suhanj!-osok mennyivel nagyobb dolgot tesznek annál, mint aki simán, a saját teljesitményére összpontositva teljesiti a versenyt. Nagyon tisztelem mind a kerekesszékes sportolókat, mind az őket támogatókat.

Az indulásnál mindenki csak a saját rajtzónájába állhatott. Én a 2-es rajtzónába nyomultam, vagyis az 1:30-1:45 közötti eredményt becélzók táborába. Vajda Zsuzsi és Illyés Bogi tervezték a 4:30-as átlagtempót, ami nekem is szimpatikusnak tűnt, bár nem voltam benne biztos, hogy a maraton utáni héten ez menni fog nekem. Velük indultam, és már az elején elég fáradtnak éreztem magam, nem tudtam, mennyi energia marad a végére. Szerencsére pár km után azért sikerült felvennem a ritmust, és onnantól egészen a 13-ik km-ig élveztem a futást. Ott jött egy forditó, ahonnan 5 km-t folyamatosan széllel szemben kellett tolni. Itt le is maradtam kicsit Zsuzsiéktól, de azért nem vészesen. Az egy kicsit jobban zavart, hogy három lány folyamatosan pár méterrel haladt előttem, és éreztem, hogy nem birom megelőzni őket. De mivel úgyse volt ez nekem célverseny, olyan nagyon nem érdekelt, csak vártam, hogy jussunk el a 18-ik km-ig, ahol megszűnik a szembeszél. Végül ez is eljött, és már csak 3 km várt rám a célig. Igyekeztem meghúzni egy kicsit, mert itt már láttam, hogy nem is állok olyan rosszul. A cél áthaladásánál 1:35:32-t mutatott az órám, vagyis ennyi lett a nettó időm, aminek a 4:28-as átlagtempó felel meg.

Hogy elégedett vagyok-e? Igazából teljesen. Igaz, pár másodperccel maradtam le a PB-mről, valamint, ha 33 másodperccel gyorsabban érek célba, akkor a második szilveszteri fogadalmamat is meg tudtam volna valósitani. De hosszú még az év, lesz alkalom jobbat is összehozni. Igazából nem gondolom, hogy az 1:35 rossz félmaratoni eredmény lenne. 727 női versenyzőból a 11-ik helyet sikerült igy megcsipnem. Egy héttel egy maratoni győzelem után igazán nem gondolom, hogy elégedetlenkednem kéne. 

A befutócsomag átvétele után megpillantottam Kareszt és nagyon megörültem. Mivel kicsit beteg volt, nem gondoltam, hogy kijön elém, de megtette. Ezúttal is köszönöm és már várom a keszthelyi versenyt, ahol mindketten részt fogunk venni. Attilával gratuláltunk egymásnak, aki úgy egy perccel futott jobbat nálam, viszont a debreceni maratont 3:16 alatt nyomta le! Sajnos nem tudtam sok emberrel beszélni, mert nagyon fáztam, igy kénytelenek voltunk elindulni hazafelé, mielőtt bevárhattam volna az ismerőseim nagy részét. De ezúttal is gratulálok minden teljesitőnek, külön kiemelve Dagadt Köcsögöt, aki ilyen brutál időjárási viszonyok metteltt futott PB-t.

Nem vagyok egy túl gyors blogoló, általában jóval az események után szokott időm jutni az írásra. Jelenleg hat nappal vagyunk a debreceni Rotary Futófesztivál után, így remélhetőleg még van, akit érdekel a téma, így a Vivicittá előtt közvetlenül. Hát akkor nézzük!

Öt hónapot pihentem a futóversenyek tekintetében. Lehet azt mondani, hogy ellustultam? Na, azért nem erről van szó, az edzéseket továbbra is szorgalmasan nyomtam. Tempóilag ugyan lassultam november óta, az állóképességemben azonban nem látok hibát. A téli hónapokat is mind 250 km fölött teljesítettem, miközben az egyéb sportok területén is kihoztam magamból, amit csak lehetett. Ennek ellenére, ahogy közeledett a maraton, úgy paráztam egyre inkább. Igazából nem is Debrecenben készültem maratont futni, hanem egy héttel előbb a Balatonnál, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy minden szempontból célszerűbb volt a debreceni lehetőséget választani. Egyetlen hátránya a szombati munkanap volt, mert így nem lehetett előtte rendesen pihenni, de mivel home office-oltam, még ez se volt olyan vészes. Szegény Karesznak viszont bent kellett húznia az igát, majd rohanni haza, két perc alatt összepakolni és elindulni, hogy még emberi időben leérjünk Debrecenbe és aludni is tudjunk valamit. Szerencsére sikeresen végrehajtottuk a feladatot, és vasárnap reggel arra ébredtünk, hogy vár minket a futóverseny.

A készülődéssel nem volt gond, időben keltünk, simán elkészültünk, szóval stresszmentesen zajlottak a dolgok. A gyönyörű tavaszi napsütés igazán pozitív oldaláról mutatta be az életet, ami a futóversenylázat is inkább kellemes izgalommá tette. Nagyon örültem, hogy Karesz is ott van velem, aki hosszú térdsérülés miatt tavaly június óta nem vett részt egy versenyen se, és az edzésben is jelentős időt ki kellett hagynia. Mostanra felépült és a formája is visszajött annyira, hogy a félmaratoni távot már nem érezte leküzdhetetlen akadálynak. Rám pedig ennek a kétszerese várt.



Eldördült a rajtpisztoly. Viszonylag elöl álltam, így kb. fél perc alatt értem a starthoz és a nagy tumultus sem zavart, hiszen az emberek nagy része mögöttem volt. Mivel viszonylag gyors futó vagyok, úgy gondoltam, ezt megengedhetem magamnak. Csodálatos lendület szállt belém, vittek a lábaim olyan tempóban, hogy én csodálkoztam magamon leginkább. Az első 3-4 kör meg se kottyant, végig 4:huszon és 4:harmincvalahányas ezreket sikerült teljesítenem. Gondolkoztam, hogy visszafogjam-e magam, hiszen még sokáig kell az energia, de úgy éreztem (akkor még), hogy nem vesz ki belőlem a gyors tempó, és az így szerzett előnyömet majd fel tudom használni, ha bajok lesznek a végén. 3:30-as szintidőt tűztem ki célul, ami pontosan 5 perces ezrekkel teljesíthető. 1:36-nál jártam a 4-ik kör végén, vagyis a felénél, tehát itt már 9 perc előnyt szereztem magammal szemben. Az is igaz, hogy ekkor kezdtem érezni, hogy fáradok, tehát feltételeztem, hogy szükségem is lesz a megspórolt időre.

Ahogy letudtam a táv felét, úgy tört rám az érzés, hogy igazából csak most kezdődik a verseny. Míg az első fele kellemesen és lendületesen telt, addig a második felénél éreztem, hogy minden km-nél egyre fáradtabb vagyok. Innentől már 4:40-4:50 valahányas ezrek következtek, és paráztam folyamatosan, hogy nemsokára már az 5 percesek se fognak menni. Reálisan nézve a dolgot attól nem kellett félnem, hogy a tervezett 3:30-s időt ne tudnám hozni, de akkor komolyan nem voltam biztos magamban, és mindent megpróbáltam megtenni, hogy 5 perc fölé ne lassuljak. Ahogy teltek a km-ek, egyre keservesebb volt a dolog. Itt említeném meg (bár korábban is megtehettem volna), hogy kedves futóklubos barátaim ezerrel szurkoltak nekem, és ez rengeteget segített. Sokan közülük kisebb távot futottak, tehát ők már végeztek az adagjukkal, mikor én a maraton végén küzdöttem. Ennek ellenére nem mentek el, nem is ültek le magukkal foglalkozni, hanem minden körön biztattak, kiabálták a nevemet, sőt, még a hangosbemondóba is bemondatták, hogy egy egész stadion értem szurkol. Baromi jól esett és rengeteget segített átlendülni a holtpontokon. Ezúttal is köszönöm Fruzsi, DK, Enci, Dvorcsák Laci, Lívi, Ulrik, Fejes Laci, Ricsi, Edit, Borbély Jani és a többiek! Istent is szeretném megemlíteni, mert Ő nagyon ott volt velem. Az utlsó körön minden lépésnél legszívesebben feladtam volna, és teljes bizalommal fordultam Istenhez segítségért, hogy adjon annyi erőt, hogy eljussak a célig. Nélküle garantáltan nem ment volna. Anniyra éreztem a jelenlétét és a szeretetét! Hogy miért adta meg, hogy sikerüljön, nem tudom pontosan, hiszen nem érdemeltem meg, de biztos volt rá valami oka. Nagyon köszönöm.

Az utolsó kör végén, ahogy beértem a stadionba, el sem hittem, hogy van ilyen. Áthaladtam a célon és ezzel teljesítettem a maratont. Az óra 3:21-et mutatott!! Ekkor egy rendező rám szólt, hogy rossz oldalról futottam be, és menjek vissza, hogy befuthassak a jó oldalról. Nem tudtam, melyik időm lesz regisztrálva, de nem gondolkodtam sokat, szót fogadtam neki és a második befutásomnál 3:22-nél jártunk. Később megtudtam, hogy 3:21:02-vel lettem regisztrálva, tehát nem szórakoztak azzal a kis galibával a végén, de ez nekem szinte mindegy volt. Bőven a szintidőmön belül teljesítettem és a női abszolútban megnyertem a versenyt!!!! Hihetetlen, még most is kiráz a hideg, ahogy visszagondolok rá. Iszonyat nagy küzdelem volt, ami teljes mértékben elnyerte a jutalmát.



Hogy milyen érzés a dobogó felső fokán? Nehéz elmondani. Az ember hirtelen úgy érzi, hogy csomó év rendíthetetlen fáradalma, aminek az értelmét az idők során annyiszor megkérdőjelezte, hirtelen értelmet nyert. Ulrikék közben a nevemet kiabálták én meg úsztam a boldogságban. Fantasztikus élmény volt. A kedvesem is ott állt és nézett rám büszkén, én meg úgy éreztem, hogy annyi köszönettel tartozom neki. Rengeteg támogatást adott a futásaimhoz. Sose várta el, hogy otthon takarítsak vagy főzzek az edzések helyett, és velem együtt örült minden egyes sikernek. És ő is nagyon jót futott! A félmaratoni távot 1:51 alatt nyomta le anélkül, hogy túl sok jelentőséget tulajdonítana a versenyeknek úgy általában. Neki ez csak úgy jön. :-) Gratulálok, Karesz. És szeretném megemliteni Schwarz-Nagy Attila nevét is, aki élete első maratonját 3:16 alatt teljesitette.

Az első dijért járó jutalomcsomagba belekerült egy képes földrajzi világatlasz, aminél kevés jobb ajándékot tudok elképzelni. Mintha direkt nekem találták volna ki!

Nagyon boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Az utolsó 9 km-en persze úgy gondoltam, soha többet ilyet, ez mazochizmus, teljesíthetetlen, stb, de baromira hajtott az a gondolat, hogy ha feladom, megszabadítom magam ugyan egy kb. háromnegyed órás szenvedéstől, de egész életemben ott marad egy sötét folt. Ha viszont szenvedek még egy kicsit mind állat, akkor életre szóló élményben fogok részesülni. Sikerült az első verzión felülkerekedni és a másodikat valóra váltani! :-)

Ludwigshafen, Mannheim

2012.03.04. 22:00

Egy hete tartózkodom Ludwigshafenben. Mivel itt még nem találtam edzőtermet (igaz, nem is kerestem), mostanában a futás az egyetlen sport, amit űzök. Ez meg is látszik a km-ek számán: 95,13 km lett ez a hét. Igazából nem is tudom, futottam-e már ennyit valaha is egy héten. Ez öt edzésből jött össze, mert hétfőn a főnököm elvitt megmutatni a várost, szombaton meg fáradt voltam és inkább kirándultam. A többi napot viszont nem lazsáltam el.

Tehát megint új város, és megint csak a garmin órám mutatja az utat. Futás szempontjából nem olyan rossz hely ez a Ludwigshafen, mert itt semmi nincs, ebből következően senki sincs. Vagyis keresztül lehet futni a városon anélkül, hogy bárki feltartana, és még a piros lámpáknál se kell többnyire megállni, mert az autós forgalom is minimális. (Ha akartok abszolút unalmas helyet látni, gyertek csak bátran!) A futás szempontjából itt szerencsésebbnek érzem magam, mint Dublinban, de amúgy ez az egyetlen pozitívuma a városnak. Van neki egy kis parkja, ami jó futóhely, ott néha még más futó is előfordul. De azért, miután négy egymást követő nap ott futottam, kicsit meguntam. Vasárnapra terveztem egy hosszabbat, amihez új útvonalat néztem ki.

A Rajna túlpartján terül el Mannheim, amit szebbnek mondanak Ludwigshafennél, és tényleg itt van a szomszédban, így adta magát, hogy arrafelé tervezzek valamit. A Rajna és a Neckar tűnik jó tájékozódási pontnak, a kettő találkozásánál pedig egy nagy parkot mutat a térkép. Gondoltam, elmegyek oda. Terveztem egy útvonalat, ami elvisz a parkba, ott tesz egy kört, majd visszahoz. Ezt összesen 32 km-nek mértem.

Első problémám az volt, hogy nem hoztam magammal a kulacsövet és a kulacsokat, így a kezemben vittem egy 3 decis multivitaminos italt. Próbáltam előtte sokat inni, de éreztem, hogy ez akkor is nagyon kevés lesz ilyen távra, ráadásul elég zavaró kézben vinni. Na mindegy, nekiindultam, és rábíztam magam Istenre. Amikor az ember ilyen nagy távolságot megy egy tökidegen helyen, az nem olyan, mint pl. a szigeten kőrözni. Itt nem adhatom fel pl. 15 km után, mert ott vagyok a semmi közepén (egyetlen fillér nélkül, mert nem jutott eszembe pénzt vinni magammal), így egyetlen megoldás, hogy lefutom a tervezett adagot. Azt hittem, a folyók mellett szép lesz, de rám jellemző módon sikerült Mannheimnak is kifognni a gyártelepét, és rengeteg km-t bazi nagy, ronda, elhagyatott épületek között megtenni. :-)

Itt is az volt az egyetlen pozitívum, hogy senki nem járt arra, tehát nem volt olyan bajom, hogy túl sok gyalogost kellett volna kerülgetni, vagy az autósokkal vigyázni. Viszont nem mindig találtam meg a hidakra a feljárókat, és ilyenkor bénáztam egy kicsit, ami persze az időm rovására ment. Amikor beértem a parkba, megörültem, hogy vége a gyártelepnek, de igazából a park is hasonlóan elhagyatott volt. Sebaj, itt már szép volt a természet. Egyszercsak olyan "úton" akart vinni a garmin, ahol nincs ösvény, és elég sűrű aljnövényzeten kellett átgázolni, és állandóan fák állták az utamat. Vicces volt, de amikor megláttam egy ösvényt kicsivel jobbra, inkább azon folytattam az utamat. Hirtelen megláttam egy őzet, ami nagyon boldoggá tett. Ilyen még nem történt velem futás közben.

Süppedős szántóföldön, az erdőszélen vezetett tovább az út. Tudtam, hogy valahol majd végetér, ahol ellipszis alakban kell majd visszafelé haladni a park bejárata felé. Ez még elég sokat váratott magára, de igazából jól éreztem magam, és örültem, hogy az órám nem hagy eltévedni. Egyedül az innivaló gyors fogyása töltött el aggodalommal, de próbáltam elterelni a gondolataimat a szomjúságról. Azért örültem, mikor végeztem a parkban kijelölt úttal. Visszakerültem a csodálatos gyártelepre, de legalább már ismerős volt. :-) Megláttam egy kis büfé szerű valamit, és be akartam menni vízért, de zárva volt. Csak a cigi automata lett volna használható, ha van nálam aprópénz. :-) Így tovább futottam. A gyártelep után láttam nagyon picit Mannheim normális részéből is, és itt volt egy kocsma nyitva. Gondolkodás nélkül berohantam. Csupa részeg pasi játszott valami szerencsejátékot, de a kiszolgáló nagyon kedvesen megtöltötte vízzel az üvegemet, más meg nem érdekelt. Innentől tudtam, hogy minden rendben.

Nemsokára eljött a Ludwigshafenbe vezető híd, itt már nagyon boldog voltam. Igazából nem éreztem fáradtnak magam (relatíve), inkább annak örültem, hogy eltévedés nélkül megjártam ezt az utat a gyárteleppel, az elhagyatott erdővel és szántóföldekkel együtt és még szomjan se haltam. Úgy éreztem, sok szempontból nagy teljesítmény volt. :-)

32,68 km-t mutatott a végén az óra. Az átlagtempó ezúttal 5:03-ra jött ki, de ebben benne voltak bénázások, amikor nem tudtam pontosan, merre kell menni. Nyilván a szigeten kőrözgetve lényegesen gyorsabb lett volna. De kevésbé izgalmas. :-)

Csodálatos Garmin 305

2012.02.27. 17:56

Szerda estétől szombat délutánig tartott a dublini kiküldésem, ebbe két futás fért bele (csütörtök, péntek). A szombat délelőttöt már kimondottan városnézésre szántam (rohanás nélkül). Egy hozzám hasonló tájékozódó zseninek igen nagy kihívás egy idegen városban egyedül futni, de a googlemaps, gpsies és a garmin segítségével az agyam különösebb használata nélkül is sikerült megoldanom a problémát. :-)

Az első futás útvonala véletlenszerű volt. A hotelból indulva terveztem egy kb. 12 km-es távot, minél több víz erintésével. Útbaejtettem egy kikötőt is, amiről azt képzeltem, biztos szép lehet. A berajzolt útvonalat feltöltöttem az órámra, és neki is indultam. Az elején kissé zsúfolt helyeken jártam, ahol sok volt az útkereszteződés, de hamar megtanultam a helyi gyalogosoktól, hogy nem kell megvárni a zöldet. Sokszor azt se tudtam, melyik lámpa szól a gyalogosoknak, és a baloldali közlekedés is kicsit bekavart, így nagyjából akkor mentem át az úttesten, amikor úgy láttam, hogy nincs féktávolságon belül autó. Ezután kicsit nyugodtabb részre értem, ahol olyan tipikus, filmbeli sorházak álltak. Hogy mennyire enyhe volt az idő, azt a virágzó fák is jelezték. Hihetetlen , hogy február végén már itt tartanak az írek. Hiába, sokmindenben le vagyunk maradva. :-) Idővel elérkeztem ahhoz a bizonyos kikötőhöz, ami azonban a teherhajóknak épült, így nemcsak hogy szép nem volt, de kimondottan ronda. :-) Igazából nem volt ott semmi, csak mindenféle rakodásra használt eszközök. Néha még a járda is megszűnt, így egy kicsit módosítanom kellett az útvonalon, ami nem jelentett túlzott biztosítékot arra, hogy nem fogok eltévedni, de zseniális módon megoldottam ezt is. Átmentem egy hídon, majd a canal mellett haladtam egy ideig, a belváros irányába. Itt megint baromi sok volt a gyalogos, és nem mindig volt könnyű átgázolni rajtuk. De mindent lehet, csak akarni kell. :-) A végén visszafordultam dél felé, eljutottam egy másik "canal"-hoz (ezt magyarul hogy hívjuk?). Azt is kereszteztem, kicsit futotam a másik oldalán, majd visszatértem a hotelhez.

A következő nap szerettem volna valami futóbarátabb helyre eljutni, így megkérdeztem az oktatáson résztvevő társaimat, hogy mit ajánlanak. A Phoenix parkot javasolták, és egy buszt is mondtak, ami odavisz. Nekem viszont semmi kedvem nem volt tömegközlekeséi eszközökkel szórakozni, így az útvonalat megint a szállodától terveztem. Mindössze 4 km-re volt a park bejárata, így könnyű volt a feladat. A parkon belül egy 5 km-es kört gondoltam ki, így összesen 13 km lett volna. Szerencsésen odataláltam (helyesebben odavezetett az óra), és elindultam a körön.

Az állatkert mellett indult az út, és eléggé sajnáltam, hogy nem lesz annyi időm a városban, hogy meglátogassam az állatokat. A park viszont tényleg futóparadicsom! (Ha Dublinban jártok, ki ne hagyjátok!) Az írek nagyon kemények, ők ilyenkor már (tizenegy-két fokban) rövidujjúban és rövidnadrágban nyomják. Nekem azért nem esett rosszul egy vékony réteg a karomon. A kör végén az út letért az ösvényekről, és bevitt a mezőre a fűbe. Kicsit csodálkoztam, de végülis úgy terveztem meg az útvonalat, hogy gyalogutakat kövessen, és gyalog simán át lehet vágni a mezőn, tehát nincs mit csodálkozni. Amikor a végére értem, olyan jól éreztem magam, hogy nekiláttam még egy ilyen körnek. Szerencsére nem sötétedett be közben, mert úgy azért nehéz lett volna a mezőn, világítás nélkül követni az utat. A vége így majdnem 18 km lett.

Visszatérve a hotelbe nagy kedvem támadt kipróbálni a medencét. Igaz, csak 16 méteres, de baromi jól esett az úszó mozdulat. 40 hosszt nyomtam így le, amit sportnak azért nem minősítek, de tényleg olyan jó volt, hogy meglepődtem, hogy nem gyakorolom ezt a sportot rendszeresebben. (Persze, időhiány a magyarázat, de nem lenne szabad, hogy így legyen, inkább az alvásból kell elvenni egy kis időt a jövőben.) A szaunákat is kipróbáltam, és a gőz annyira bejött, hogy alig bírtam kijönni belőle. Az amazoniai kirándulásomat juttata eszembe, amikor olyan párás és forró volt a levegő, hogy eső nélkül is éreztem a meleg vízcseppeket a bőrömön.

Összességében nagyon jó volt ez a dublini kiruccanás. Igaz, meló ügyben voltam kint, de arról a részéről nem írok, mert ez itt nem a munkablog. :-) Érdekes, ha idegen helyen fut az ember, nem is érzi a távolságot, annyira azzal van elfoglalva, hogy merre menjen, illetve hogyan kerülje ki az akadályokat. A garmin térkép funkciója meg csodálatos! Emlékszem, amikor Darmstadtban futogattam egy kis erdőben, hány milliószor tévedtem el, meg persze csomó más helyen is. (Kizárólag a tengerparti és folyóparti futásaim voltak biztosak, ahol a víz mellett haladva véletlenül se lehet eltéveszteni az utat. :-)) Most pedig ismét repülőn ülök Frankfurtba tartva, de Ludwigshafen a végcél. Itt egy kicsit tovább maradok, így több futóútvonalat lehet majd felfedezni. Szerencsére a város a Rajna partján van, ami elősegíti a tájékozódást. :-) A folyó túloldalán található Mannheim, ezt mondják szebbnek, tehát valószínűleg ott érdemes próbálkozni.

A két utazás között kevesebb, mint 24 órát töltöttem otthon, amibe egy futást azért bezsúfoltam. Nem terveztem semmi extrát, de a szokásos 13,8 km-emet lenyomtam 4:38-as átlaggal.

Két jó futás

2012.02.24. 20:12

Mostanában nagyon beleszerettem az edzőtermi órákba, főleg a zumbába. Őszintén szólva a sok-sok mínuszban a futási motivációm eléggé lecsökkent. Ettől persze azért eljártam futni is, de inkább csak a lelkiismeretem megnyugtatása volt a cél. Az eredményeim is igen gyatrák lettek a tavaly novemberiekhez képest, amikor csúcsformában voltam. Persze, lehet, hogy csak az volt a baj, hogy a szervezet túl sok energiát használt fel a hőháztartás épen tartásához, és ennyivel kevesebb maradt a futásra. Többnyire már az indulás is agyrém volt, mire összeszedtem és magamra vettem mindent, ami szükséges: 1 rövidujjú, 2 hosszúujjú, 1 polár felső, 1 rövidnadrág, 1 hosszúnadrág, zokni, cipő, lábszárvédő, sapka, fejpánt, kesztyű, csuklópánt zsebkendővel, karpánt asztma spray-vel, csuklóvédő, garmin óra, mp3 lejátszó. Hihetetlen volt, hogy mire mindezt magamra aggattam, akkor kellett még elindulni futni! Ha nem lenne a futás 7 éve az életem része, bizonyára eszembe se jutott volna ilyesmivel szadizni magam. :-)

Nagy megváltásnak éreztem az idő enyhülését. A múlt vasárnapi futásomon a fent említett ruhadarabok egy részét már mellőzni tudtam, és valahogy a kedvem is jobb volt. Éreztem, hogy sikerülni fog a tervem, ami 7 szigetkört írt elő. Hogy miért kőrözgettem egy emberi útvonal helyett? Fel akartam mérni, hogy mit tudok valójában hosszútávon, és nem akartam, hogy útkereszteződések, piros lámpák, gyalogosok, bringások stb zavarjanak be. A szigeti körözgetés egyetlen előnye, hogy nem kell megállni. Tökre örültem, hogy szinte végig jól éreztem magam. Az elején persze fura volt, hogy már annyit futottam, és még sehol se tartok, meg amikor már a félmaratonon túl voltam, és még mindig csomó volt hátra, de éreztem, hogy bennem van a szükséges energia. Tudtam, hogy menni fog, és így is lett. Időtervem elvileg nem volt, gyakorlatilag nagyon szerettem volna 5 perces átlagon belül futni az ezreket, és ez sikerült is. A 37 km-t 3 óra 1 perc alatt teljesítettem, ami 4"55-ös átlagot jelent. Szerintem baró. :-)

Nem titkoltan a március 17-i MaratonFüred versenyre készülök. Tudom persze, hogy ez nem rekordjavítós cucc lesz, mert elég szintes a terep (Badacsonytomaj-Balatonfüred bringaút), de sebaj. Szintben viszonylag edzett vagyok, mert januárban és február elején sokat futottam hegyen (SZESZ, Gellérthegy, egyéb), távban viszont régen mentem ilyen nagyot. Eddig kételyeim voltak, hogy sikerülni fog-e a MaratonFüred, most viszont már érzem, hogy rendben vagyok.

Ezen a héten tovább enyhült az idő. Tegnap már olyan kellemes volt a délután, hogy ennek bedőlve az esti futáshoz felülre csak 1 rövidujjú, 1 hosszúujjú, meg még1 rövidujjú póló került, ami azért hidegnek bizonyult. 13,8 km volt a táv, és már a 4-ik km-nél éreztem, hogy alulöltöztem. Gyorsan megtaláltam a megoldást: jobban kell nyomni! Így aztán ennek megfelelően ment a folytatás, és így sikerült 4:37-es átlagot hoznom. Pár hónapja persze futottam ennél sokkal jobbakat is, de a mostani formámhoz képest ennek is nagyon örültem. Kezd visszatérni a futásba vetett hitem. :-)

Most egyébként utazgatások várnak rám, jelenleg Dublinba tartok, jövő héten Ludwigshafen következik. Sajnos ez egy-két napot elvesz a futástól is, az edzőteremnek meg végképp betesz. De azért igyekszem kihasználni a lehetőségeket, és meló után futva próbálom majd felfedezni a városokat.

===========

UPDATE: Az eddigieket tegnapelőtt este írtam a repülőn, csak aztán elfelejtettem kipostolni. Szóval azóta a dublini futások is megtörténtek, de arról majd külön írok (ha lesz hozzá elég időm és motivációm.)

IM? Talán mégsem!

2012.02.11. 17:22

Végül nem fizettem be az ironman nevezési díjat, így törlődtem a nevezési listáról is. Nem feledékenységből és nem is anyagi megfontolásból lett így. Valahogy úgy érzem, mégse...

Nem arról van szó, hogy lusta vagyok edzeni, de annyi mindennel szeretnék foglalkozni. Az IM-re való készülés az agyamat is lefoglalja. Még akkor is ezen jár az eszem, amikor tök mást csinálok. Pedig még olyan messze van. Azt hiszem, ha beneveztem volna, minden lelki és fizikai energiámat csak arra irányítanám, pedig annyi más feladatom is van.

Most váltottam munkahelyet. Szeretnék agyilag is ott lenni a melóban, nem pedig az IM részletein gondolkozni közben. Rengeteget kell tanulnom és már a belépésem napján két külföldi utat terveztek be nekem az elkövetkezendő hetekre. Szeretnék jó munkásasszonyhoz híven helytállni. És sokminden más is van, amire szeretném felhasználni a kapacitásomat. Ha most mennék ezerrel az IM felé, annyi mindent kizárnék az életemből.

Lehet persze, hogy még meggondolom magam. Egyelőre messze van. Talán, ha kicsit közelebb érünk az időponthoz, reálisabban el tudom dönteni. Tudom, sokan már most kezdenek edzeni rá, és valószínűleg, aki nagyon rá van kattanva, az jól is teszi, de ez nem az én esetem. Szerintem én fizikailag képes lennék teljesíteni akár most is (ha léket vágnának az úszáshoz :-)). Ha áprilisban döntök úgy, hogy mégis menni akarok, még fel fogok tudni készülni. Most viszont mások a feladataim!


A mai nap pozitívuma, hogy hosszú idő után először sikerült világosban futnom, és megláttam a Kopaszi gáton a Duna jegét. Nagyon hangulatos volt. Mostanában elég motiválatlannak érzem magam a futáshoz (az edzőtermi sportok jobban bejönnek), de ez a mai nagyon állat volt. A sebességemmel nem dicsekszem, már épphogycsak 5 percen belül futom a km-eket. De nem érdekel! Örülök, hogy legalább ennyire futja. :-)

Terep ill. hosszú

2012.01.28. 21:29

Az utóbbi időben változtattam korábbi futási szokásaimon. Írtam, hogy nem bírom már a monoton körözgetéseket, és többen ajánlottátok a terepfutást. Én pedig kaptam az ötleten. Korábban is vonzott a terep, de viszonylag kevéssé gyakoroltam, mivel nem erdő mellett lakom, és mindig felesleges időkidobásnak éreztem, ha az ember nem a házból kilépve kezdi a futást, hanem még elmegy egy helyre (pl. kocsival), hogy majd onnan fusson. Most viszont úgy gondolom, hogy ha fizikailag belefér az időmbe, akkor érdemes kicsit többet rászánni, hogy változatos helyeken, jófej emberekkel futhassak. Azért sem árt, ha mások társaságában nyomhatom a terepfutást, mert a "remek" tájékozódóképességemnek köszönhetően szerintem napokig nem találnék ki az erdőből. :-)

A fentiek alapján elkezdtem szeszelni. Na, nem az alkoholisták táborát növelve, hanem a SZerda Esti SZeánsz nevű futásnak az életembe történő beitkatásával. Ez kb. 20 km-es táv minden szerda este 8-tól a Fenyőgyöngyétől indulva. Eddig kétszer voltam, és nagyon állat volt. Az elsőnél brutál sáros terepen mentünk, a fejlámpám alig világított, a cipőm talpa meg mintha korcsolyáznék! Így aztán a lefelé menetekkel megküzdöttem rendesen és kemény volt az egész, de nagyon jól éreztem magam tőle. A másodikra már vettem normális lámpát és terepfutócipőt. Ekkor ugyan le volt fagyva a talaj, és viszonylag kevés helyen volt jeges, így ilyen szempontból könnyebb volt a dolog, de azért éreztem, mennyire jól kapaszkodik a terepcipő! Ezenkívül két hétvégén nappal is terepfutottam néhány társammal, Bitliszbá mindkettőre betársult. :-) Az elsőn a BÚÉK 20 útvonalát futottuk meg. A másodikon olvadt hóléban tettük meg a távot, ami baromira csúszott és sokszor bokáig vízben kellett nyomnunk, amitől nem volt melege a lábunknak. Ez tényleg embert próbáló vállalkozás volt, de végül mindannyian megúsztuk bokatörés és egyéb hasonló kellemetlenség nélkül. A sebességből poroszkálásból is látszik, hogy ez majdnem gyalogló tempó, de azon időjársi körülmények között a hegyekben ennyire tellett. Köszönöm Bitliszbá, András és Zsolt, hogy velem tartottatok. Nekem baromi nagy élmény volt, pont a nehézségi foka miatt (főleg a végén, amikor már látszott, hogy épségben megúsztuk. :-)) Ja, és itt még nem volt terepcipőm!

Eljött a mostani hétvége, amire kivételesen nem terveztem hegyi futást. Na jó, a Gellérthegy azért benne volt, ezért inkább úgy mondom: terepfutás nélküli. 7 héttel vagyunk a MaratonFüred előtt, tehát ideje egy kicsit edzeni rá. Ennek jegyében indultam ma egy 32 km-es távra. Hát, már az elején éreztem, hogy fejben nagyon össze vagyok esve, és ez a későbbiekben sem változott. A Gellérthegy már rögtön az elején bejött a képbe, és ott sajnáltam magam, hogy küzdöm felfelé magam a hegyre, miközben még eszméletlen sok futás vár rám. Végre felértem a Citadellához, majd picit megkönnyebbülve indultam lefelé a másik oldalon, majd jött a budai rakpart és a Margitsziget. Valahogy még itt se nagyon sikerült magamhoz térni. Talán a szigetkör végétől lett egy nagyon picit jobb, de akkor is olyan hosszúnak tűnt az út már a Lágymányosi hídig is, és az még messze nem a vége volt. Mentem még egy Kopaszi kört, majd itt a bringaúton egy kicsit még kifelé és a Fehérvárin vissza. 32 km volt a cél, ennyit sikerült is pontosan, de úgy éreztem, egy méterrel se menne több. Az időm se lett olyan fényes, 4:54-es átlaggal nyomtam le, amit nem foghatok a Gellérthegyre, mert az igen csekély része volt a megtett km-eknek. Még foghatnám a tegnap esti capoeira aerobicra, ami még nagyon itt van bennem és tele vagyok tőle izomlázzal, de igazából ennek sem kéne bezavarnia.

Igazából az volt a baj, hogy elszoktam a hosszú futásoktól. Az, hogy nyomom a terep félmaratonokat a cammogós tereptempóban, az egész más dolog, ettől a maraton még nem fog menni. Igenis, kell hosszúakat edzeni rendszeresebben. Talán segített volna, ha valakivel együtt futok, és akkor agyilag talán mással lettem volna elfoglalva. Na mindegy, nem vagyok azért elégedetlen, csak néhány tanulságot le kell vonni és a maratont komolyan kell venni. Szerencsére Zsuzsi hétfőn küld nekem edzéstervet, az talán majd segíteni fog (bár jövő hétvégén kirándulunk, úgyhogy valószínűleg nem fog beleférni a hosszúfutás, de utána még lesz elég hétvége).

IM vagy sem?

2012.01.21. 22:00

Tíz napom van eldönteni, hogy részt kívánok-e venni az idei nagyatádi Ironman rendezvényen, vagy sem, mert addig "csak" 32.000 Ft a nevezési díj. Sajnos még mindig nagyon döntésképtelennek érzem magam. Valószínűleg benevezek, mert június 30-ig visszamondható a dolog, és ebben az esetben csak 3.000 Ft kezelési költséget számítanak fel. Valamiért azonban úgy gondolom, hogy ha egyszer benevezek, akkor ahhoz fogom tartani magam, és attól kezdve mindent megteszek a siker érdekében.

Nézzük, mivel is járna a dolog. 3,8 km-t bármikor leúszom, ezzel nincs probléma. Mégis, ha szeretném a legjobbat kihozni magamból, erre is edzenem kell, tehát minimum hetente egyszer irány az uszoda! Ez még bőven belefér, idáig semmi gond. 180 km letekerésében már nem vagyok olyan gyakorlott. Tavaly ugyan körbetekertem a Balatont, de éreztem is rendesen, hogy nem vagyok egy gyakorlott bringás. Az, hogy bicóval járok dolgozni, az tök más dolog, a közlekedésből történő bringázásnak köze nincs a versenyzéshez. Problémás az is, hogy nincs még versenybringám, illetve, hogy nem is ismerem az utakat, hogy egyáltalán merre érdemes edzeni, és még eltévedős is vagyok baromira. De úgy néz ki, ezeken is lehet segíteni. Regő haverom, aki több triatlon versenyen részt vett már, és idén ő is megy az IM-re, azt a tippet adta, hogy itt csináltassak egy bringát: http://matuzmaster.hu/ Van bp-i telephelyük is, és állítólag olcsóbban összeraknak egyet a saját igényeimnek megfelelően, mintha boltban venném. Mari Suarez futótársam, aki gyakorlott bringás, felajánlotta, hogy edz velem. Ő tud jó helyeket és nem téved el. Ez nagyon nagy segítség nekem. Szóval, akármennyire is bonyolultnak látszik a dolog, mégis úgy néz ki, mindenre van megoldás.

Ezután már "csak" azt a maratoni távot kell lefutni. A három sport közül a futásban vagyok lényegesen a leggyakorlottabb. Futottam már több maratont, sőt, hosszabb távokat is, és a futás állandóan és folyamatosan terítéken van az életemben. Ennek ellenére mind a mai napig nehéz lefutnom egy maratont, és egy "sima" maratonra is becsületesen fel kell készülnöm. (Első idei ilyen megmérettetésem 8 hét múlva a Balatonnál lesz, jelenleg erre gyúrok.) Milyen lesz azonban úgy futni azt a maratont, hogy közvetlenül a 180 km-es tekerséből indulok neki? Át fognak egyáltalán váltani a lábaim tekerésből futásba? Azt hiszem, erre a részére kell rengeteget edzenem. Kell hosszútávokat bringáznom, majd egyből nekiindulni egy szép kis futásnak.

Mindezt mikor fogom csinálni? Van egy kedvesem, akitől nem szeretném elvenni az időt, mert nagyon-nagyon szeretem. Hamarosan munkahelyet váltok, és felelősségteljes melóm lesz, amit szintén nem lehet félvállról venni. Az eddig említett sportok mellett edzőterembe is járok, amiről a továbbiakban se szeretnék lemondani, mert a zumba és a capoeira aerobic és a hasburning szintén nélkülözhetetlen dolgok. :-) Ja igen, és szeretnék hittanra is járni, ennek is már megvan az időpontja.

Azt mondják, az embernek mindenre van ideje, amire akarja. Ezt kell tehát szem előtt tartani, és jó szervezéssel biztos meg lehet oldani. A reggeli lustaságomról kell mindenek előtt lemondani. Nem lesz szombaton 10-ig alvás, és hétköznap is elő fog fordulni, hogy munka előtt megyek sportolni (az uszoda tipikusan ilyen dolog). Megpróbálom a lehető legoptimálisabban beosztani az időmet, amúgy meg Istenre bízom a dolgot.

Idei tervek

2012.01.14. 15:56

Nézegetem a futónaptárat, és nem kevés azon események száma, amin igencsak kedvem lenne részt venni. Néhányat kiválasztottam, de valahogy még így is soknak tűnik. Valószínűleg képes lennék mind megcsinálni, csak kérdés, hogy ennyi verseny plusz a rájuk való edzés mennyi egyéb tevékenységtől foszt meg.

Első körben ezeket a versenyeket jelöltem ki:

03.17.    MaratonFüred              42 km
03.25.    Rotary Félmaraton        21 km
04.01.    Vivicittá Félmaraton      21 km
04.15.    Bécs Maraton              42 km
05.06.    Borvidék Félmaraton      21 km
05.27.    Keszthelyi kilométerek    21 km
06.09.    Bükki Hegyi Maraton      42 km
06.30.    UB                             sok km
07.14.    Délibáb Félmaraton        21 km
07.22.    Győr-Lipót Futóverseny  27 km

És a nem(csak) futó események:

07.07.    Balaton-átúszás
???        Öbölátúszás
07.28     Ironman ???

Uh, mennyi mindent tervez az ember! Nem akarok görcsösen ragaszkodni az itt leírt összes eseményhez. Olyan messze vannak, még az elsőig is két hónap van. Hogy aztán tényleg mit tudok a fentiekből megvalósítani, Istenre bízom.   

2011-2012

2012.01.13. 19:25

Egyhetes kényszerpihin vagyok - ez be volt kalkulálva, mégis, már két nap után nehezen viselem a sportnélküliséget. Sebaj, legalább most van időm blogolni egyet. Úgyse írtam még összefoglalót 2011-ről, most végre itt az ideje. 

Nézzük akkor: futás: 3160 km, edzőtermi sportok: 156 óra. Úszásról és bringázásról nem készült számadat. A következő futóversenyeken vettem részt: 

Rotary Félmaraton, Debrecen   21 km   1:40
Oxygén Nagyerdei Maraton, Debrecen   42 km   3:35 (női 3-ik hely)
Borvidék Félmaraton, Szekszárd   21 km   1:54 (hegyi terep)
K&H maraton váltó (félmaraton), Budapest   21 km   1:35 (női 3-ik hely)
Keszthelyi kilométerek, Keszthely   21 km   1:40 (kicsit emelkedős)
Ultrabalaton, Balatonaliga-Tihany   54 km   4:51 (kis eltévedéssel a végén)
Bükki Hegyi Maraton   46 km   4:34 (női 3-ik hely; hegyen, esőben, sárban)
Győr-Lipót   27 km   2:05
Csopaki félmaraton   21 km   1:38   (női 1. hely)
Velencei tófutás   29 km   2:17   (női 2-ik hely)
Budapest Maraton   42 km   3:40

Lényeges esemény volt még a Balaton körbebringázása, amit mintegy 12 óra alatt sikerült megtennem (persze, nem a saját lepukkant montimmal), a Balaton-átúszás 5,2 km-ét 2:18 alatt teljesítettem, a tihanyi öbölátúszás 3,6 km-e pedig 1:29 lett. 

Év vége felé már kicsit untam a futást. Éreztem, hogy valamit újítani kéne. Elkezdtem útvonalat változtatni, így ismét gyakori helyszínné vált a Gellérthegy.

Aztán hallottam a SZESZ-futásról, és éreztem, hogy ott a helyem. Nagy élmény volt sötétben az erdőben, fejlámpával nyomni egy félmaratoni távot. A lámpám sajnos nem ment át a teszten, így másikat kell venni, de a maga a futás rendkívüli élmény volt. Pár nappal később panoráma-kört terveztem, végül Borbély Janival és Bitliszbával futottuk le a BÚÉK 20 útvonalát. Távban és helyszínben mind hasonlított a SZESZ-re, csak ezúttal világosban. Most ott tartok, hogy a terepfutás vonalát szeretném kicsit nyomatni. Persze, a síkfutást se hanyagolom. Jó sok versenytervem van az idei évre is, talán kicsit túlságosan is. Lehet, hogy szelektálni kell belőle. És itt van gondolkodási szinten az ironman, de ennek ügyében még mindig nem tudok dönteni. A mellette és ellene szóló érvek nagyjából kiegyenlítik egymást, így nem tudom, mi lesz a vége. Annyi biztos: idén is megteszem a tőlem telhetőt. 

3000+

2011.12.25. 21:21

Futogatok továbbra is, szó sincs itt leállásról, pihenésről vagy lazsálásról. Igaz, mostanában nem nyomok már havi 300 km-eket, de azért a 200-at még jócskán meg szoktam haladni (+ heti 4 óra egyéb sport). A gondolataimat már kevésbé tölti ki a futás, mint régebben, a testem azonban kívánja a kilometereket. Egyszercsak azt vettem észre, hogy 3000-re emelkedett az idén lefutott km-ek száma.

Na jó, azt azért nem mondom, hogy ez meglepetésként ért. Tudtam jól, hogy mi az ábra, és mikor elindultam arra a futásra, amelyiknél tudtam, hogy eljön ez a bűvös szám, kimondottan néztem az órámon a km-jelzőt. Érdekes módon pont a munkahelyem épületénél jártam, amikor beháromezresedett. Ettől most már mindenképpen kedvelnem kell azt a környéket. :-) Ha jól emlékszem, ekkor írtunk december 11-ét.

Most már karácsonynál járunk, azóta már megfutottam legalább még egy százast, de nem minden tökéletes. Az a probléma, hogy koncepció nélkül nyomom mostanában. A hiúságom nem bírja elviselni az 5 perc/km-nél lassabb tempót, vagyis igazából 4:50 alatt "kell" tartanom még a legjelentéktelenebb edzést is. Több életszakaszban is megállapítottam már, hogy ez az állandó verseny az idővel nem célravezető. Az is meglátszik, hogy az elmúlt egy hónapban is lényegesen romlott a teljesítményem. November 20-án, a siófoki verseny napján még bírtam egy 4:22-es átlagú félmaratont nyomni, mostanában meg kb. 4:45-ösek a futásaim, pedig úgy érzem, ugyanúgy kihajtom magam. Csütörtökön voltam végre Ulrikékkal egy közös futáson a Gellérthegyen, ahol belekóstoltam a lassú tempó gyönyörébe.

Akkor csak az járt a fejemben, hogy ilyen kényelmesen is lehet nyomatni, és én ezt képtelen vagyok magamnak megengedni! Bemelegíteni ugyan szoktam pár perces gimnasztikával, de amint elindul a futás, követelem magamtól a gyors tempót. Vajon ezzel összefügg a lábszárfeszülős problémám? Ez hol jobban, hol kevésbé jön elő, de mostanában visszatérő zavaró tényező. Így aztán mostanában nem azért futok, mert jól esik, hanem mert megszoktam, hogy ez az élet rendje, követeli a szervezetem, de a futások elején szenved a lábam és a boldogság hormonok is csak a futás befejeztével jelentkeznek.

A jó hír az, hogy Karesz, a kedvesem egész jól felépült a térdsérüléséből és már javában futogat. Ennek ellenére nem szoktam vele futni, mert amikor megpróbáltam, úgy éreztem, túl lassú nekem még az ő tempója. Mostanra viszont már ő is gyorsult, nekem meg kéne néhány lazább futás, úgyhogy szerintem tökéletes páros leszünk (ezen a téren is). Meg vissza kéne térnem a résztávozáshoz is, mert az is változatossá teszi a futásokat, és eredményes is. De mivel még kb. három verseny nélküli hónap áll előttem, először kéne kicsit lenyugodnom, aztán összeszedni magam. Még nem késtem le semmiről.

Most kapott a futás!

2011.12.05. 15:58

Az utóbbi időben éreztem, hogy valahogy a futás már nem adja azt, amit régen. Gondoltam arra is, hogy talán már túl régóta csinálom, és a szervezetem valami újdonságra van kiéhezve. Ugyanakkor mégse szűnt meg a futáshoz való kötődésem. Jött a nagy ötlet: változtassunk futóterepet! Egy ideje ugyanis az időspórolás és autómentesség érdekében mindig a Kopaszi gátra jártam, illetve a Budai rakpart - Margitsziget útvonalat futottam be. Most azonban megint előtört bennem a hegyi futás vágya. Mivel a Gellérthegy van legközelebb, pár futás alkalmával a Citadellát másztam meg, majd a hegy másik oldalán jöttem le és úgy haza a Duna-parton. Ettől úgy éreztem, visszaszállt belém a motiváció és ismét csodákat művel velem a futás. 

Párszor megjártam ezt az útvonalat, miközben vágytam egy kis Normafás cuccra is. Így pénteken megnéztem a térképen, hogy lehet egy futásba befoglalni a Gellérthegyet és a Normafát, és szombaton neki is indultam. Ez lett belőle: http://connect.garmin.com/activity/132369516 Hatalmas élmény volt! Két éve a fogas Svábhegy nevű megállójánál laktunk, de akkor nem szerettük a hegyi futást és lejártunk a Kopaszi gátra. Mégis, mindig amikor felmentünk az Istenhegyi úton kocsival, és láttam néhány elvetemült futót, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy egyszer én is megmászom! A gondolatot most követte tett. Hát, nem mondom, hogy nem éreztem meredeknek a terepet! Nemcsak meredek, de baromi hosszú is. Én azonban nem vagyok az a puhány, feladós típus, így belesétálásról szó sem volt. Ahogy egyre feljebb értem, egyre nagyobb volt a köd, a fákat pedig belepte a zúzmara. Mikor végre felküzdöttem magam a Normafáig, mindent felülmúló látvány fogadott, így ahelyett, hogy egyből visszafordultam volna, még nyomtam pár száz métert az erdőben. Csodálatosan éreztem magam.

Mikor kicsodálkoztam magam, eszembe jutott, hogy még haza is kéne érni valahogy, ami bizony nincs közel. Felszállhattam volna a 212-es buszra, de igazából fel se merült bennem, hogy ne a lábaim segítségével jussak el az otthonomig. Így végül 30 km-t tudhattam aznap magam mögött, nem kevés szintkülönbséggel.

Másnap a SUHANJ!-os futásra ígérkeztem el. Az oda- és visszautat kocsival is megtehettem volna, de mivel úgyse lehet behajtani a szigetre, valamennyit mindenképpen kellett volna futni. Akkor meg miért ne fussak inkább otthonról? Végülis csak egy szűk 9 km a Hajós Alfréd Uszoda, a találkozó helyszíne. Már odafelé éreztem a lábaimban az előző napi hegyi túrát, amitől a tempóm is kicsit lassúbb volt a szokásosnál. Még így is bőven időben odaértem, és megismerkedtem egy újabb suhanccal, Patics Ferivel. Összességében elég kevesen voltunk, ha jól számolok, 6-an futottunk, de annál kellemesebb és családiasabb volt a légkör.

Feri nem nagyon hagyta, hogy toljuk, csak néha egy-egy percre fogadott el segítséget, különben magát hajtotta eszméletlen karizmokkal. A mozdulatait elnézve úgy éreztem, hogy száz métertől is meghaltam volna, ő pedig nagyon keményen lenyomott három szigetkört!!! Micsoda kitartás és akaraterő, nem beszélve a fizikai edzettségről. Gratulálok Feri, csak így tovább! Sajnáltam, hogy Marietta nem volt ott, szívesen beszélgettem volna vele. A múltkori SUHANJ!-os program óta rendszeresen eszembe jut az a sok pozitív erő, ami sugárzik belőle. 

Én ezúttal csak két körig tartottam a társasággal, mert őszintén szólva elfáradtam. Na jó, szerettem volna már látni a kedvesemet is, akit betegen hagytam otthon. A nyúlcipő még rajtam volt, és utolsó energiáimat megfeszítve nekiindultam az utolsó 9 km-nek, ami hazáig kellett. Mikor megláttam a Batthyányn a villamost, nagy kísértés volt, hogy felszálljak-e rá, de szerencsére ezúttal se adtam ilyen könnyen a dolgot és győztek a lábaim. A 30 km-es szombat után egy 27 km-es vasárnapot sikerült a magaménak tudni. 

Azt hiszem, újra jóban vagyok a futással és az idei évet sikerülni fog az áhított km-számmal zárni. Azt azért őszintén bevallom, hogy nem bánom, hogy ma nem kell futócipőt húznom, csak hasizmozgatni meg zumbázgatni az edzőteremben. :-)

süti beállítások módosítása