A 2013-as futószezon

2013.11.18. 22:56

És végre vége, elvileg eljött a szabadság. 17 versenyem volt az idén, nagy részük nyár végén és ősszel, így az utóbbi időben szinte minden hétvégén versenyeztem. Ezzel párhuzamosan a melóban is folyamatosan nőtt a feladatok száma, és a hetek múltával egyre közeledett a határidő. Én a két fronton párhuzamosan próbáltam mindenben maximálisan megfelelni és kihozni a lehető legjobb eredményt. Ezzel még nem is lenne baj, sőt, mondhatni, ez az ideális. Csak ott csesztem el, hogy ha bármikor úgy nézett ki, hogy valami nem fog menni úgy, ahogy szeretném, akkor eljön a világ vége. Az ilyen gondolatok pedig elég nagy nyomást gyakorolnak az emberre. Talán emiatt történt, hogy ma, amikor végre minden letudva - igen jó eredményekkel! - egyszer csak majdnem elájultam, és egy melótársnak kellett kocsival hazahoznia, mert máshogy nem ment. Szerencsére most, pár óra elteltével lényegesen jobban vagyok, és talán megúsztam különösebb károsodás nélkül, de elég kemény figyelmeztetésként élem meg a dolgot.

Most jöjjön egy kis áttekintés. A futásom tavaly ősztől idén nyárig mondhatni: gyatra volt. Na jó, a 3:32-es Maratonfüred megmagyarázhatatlan kakukktojásként kiemelkedik ebből a béna sorozatból, de se előtte, se utána semmi értékelhetőt nem produkáltam. Áprilisban és júniusban két maraton 3:47 és 3:45-ös időkkel, az első esetben majdnem meghalva. Májusban egy 1:45-ös és egy 1:50-es félmaraton. Csak az UB és a K&H mentett meg az összeomlástól, ahol csapatban futottam, és a csapatért sikerült a szokásosnál jobban teljesítenem. Mégis értetlenül álltam a romlás előtt, hiszen edzés mennyiség megvolt, betegség és sérülés nem figyelt be.

csapat.JPG

Ekkor jött be a képbe Balázs, mint edző, akivel azóta is megy a közös munka, és már igen sokat felépítettünk. A sivár futóvilágomba belevarázsoltuk a triatlont, és teljesen újdonságként jött júliusban a szombathelyi Vasi Vasember, ahol olimpiai távon úszás+bringa+futás volt a megmérettetés tárgya. Ahhoz képest, hogy első ilyen versenyem, igen jó eredménnyel végeztem, ettől aztán megnyílt a világ. Augusztusban Szálkán letoltam a fél ironman távot (1,9+90+21), ahol a korcsoportomat megnyertem, abszolút nőiben 4-ik lettem. Persze, a futásomat 5:22-es átlaggal toltam, és igazából az úszás meg a bringa se volt túl gyors, de legalább az egész ment folyamatosan, nem volt semmi bajom, és nem készültem ki a végére se, pedig se a domborzat, se az időjárás nem volt túl kíméletes.

Ettől kezdve a Spar maraton került fókuszba, de Balázs ösztönzésére a Nike félmaratonon is indultam, amihez pedig semmi kedvem nem volt, mert még a tavaszi kudarcok jártak a fejemben. A Nike-n 1:41-et futottam, ami jónak ugyan nem nevezhető, de kis javulást jelentett a tavasziakhoz képest, amitől aztán vérszemet kaptam. Szeptemberben 3 órát futottam az Almádi 12 órás OB-n, ahol csak kicsit csúsztam ki az 5 perces átlagból. Októberben a Sparon nagyjából teljesítettem a tervet. Balázs nyulazott nekem 21 km-ig, így nem engedte elfutni az elejét. Szinte pontosan 5 perces átlaggal haladtunk, és ez volt a terv a második 21 km-re is. Az utolsó 5 km-ig nem is volt baj, ott viszont sajnos belassultam, és így 3:32 lett a vége a kívánt 3:30 helyett. Sebaj, ennek ellenére boldog voltam, és kezdtem újra futónak érezni magam. Ezútán verseny verseny hátán: Budakeszi FM 1:40, Velencén a 6 órás OB-n 3-3 órát futottunk a párommal (Rékával), és én pöccre 36 km-t szedtem össze még úgy is, hogy az utolsó fél órában alapos zuhé nehezítette a dolgunkat. (Réka majdnem ugyanennyit.) Aztán jött a Tudás Útja FM 1:39, tehát minden FM 1 perccel jobb lett az előzőnél.

velence.JPG

Mire időben Siófokhoz értünk, hulla voltam. A sok verseny stressze is felgyülemlett, de ahogy korábban említettem, a melóban a határidős feladatok is pont akkora értek véget, vagyis a siófoki versenyig fizikailag és szellemileg egyaránt maxon járattam magam. Kedvem se volt már versenyezni, de mire odaértünk, már jól éreztem magam, és újra elkapott a szokásos versenyláz. Gyorsan kezdtem, mivel Évivel párban is indultam, így fejben két részre osztottam a távot: az elsőt felét a párosért, a második felét magamért. Komolyan mondom: állat volt! Kellemes pálya, tökéletes futóidő (10 fok körül), a Balaton-parton (15-17-ik km tájékán) szinte euforikus hangulatba kerültem. Az utolsó 3 km már nem hiányzott annyira, de becsülettel letoltam őket, és igy 1:37:18 lett a vége, vagyis a múlt hetihez képest is 2 percet javítottam! Ezzel pedig már csak 2 perccel vagyok elmaradva a PB-mtől. Vagyis: újra az vagyok, aki valaha voltam, és látom értelmét annak, amit csinálok!

siofok.jpg

Ezután eljött a mai nap, amikor délelőtt még a versenynek örültem, délben meg majdnem ájultan és remegve az orvosi szobában kötöttem ki, majd itthon az ágyban. Na jó, túléltem, és már jobban vagyok, de úgy látom, oda kell figyelnem egy kicsit!

A következő 8 hónapban minden edzés a nagyatádi ironman felé kell, hogy vezessen. Igyekszem mégjobban betartani Balázs edzéstervét. Amikor lassú futást ír elő, akkor tényleg lassan, és _olyan_ lassan menni, ahogy ő mondja. Az úszást és bringát szintén ennek megfelelően. Amikor meg pihenést javasol, akkor nem menni. Sokszor elmondta, hogy az edzés legfontosabb része a pihenés, és aki nem fogadja meg, az úgy jár, mint én, vagy még úgyabbul. Szeretnék még sokáig sportolni, közben egészséges maradni, és emellett jó eredményeket elérni, de nem azzal a hozzáállással, hogy ha mégse sikerül a kitűzött célidő, akkor összedől a világ, főleg nem az edzéseken! Ha nem tartom be, seggbe rúgatom magam! :-)

Spar Budapest Maraton, 2013

2013.10.27. 10:45

Kicsit hosszú átfutási idővel, de csak sikerült összekaparnom valami bejegyzést a két héttel ezelőtti nagy eseményről. A Spar Budapest Maraton nagy felmérőt jelentett számomra. 2011-ben elég jó futó voltam, 2012 első félévében voltam a csúcson, aztán jött a lejtő, mindenféle magyarázható ok nélkül. Idén tavaszra már árnyéka se voltam önmagamnak, hiába nyomtam le a havi 250+ km-t a számtalan kiegészítő sport mellett. Így történt, hogy Balázst felfogadtam edzőmnek, és igyekeztem jó tanítványa lenni. Közben a futás mellett átnyergeltünk a triatlonra, így nem tudtam folyamatosan teljes mértékben a futásra fókuszálni, de azért nem is hanyagoltuk a témát.

Szokásomhoz híven jól ráparáztam a versenyre. Az utolsó héten minden gondolatom akörül forgott. Nem fogyasztottam sört (ami nálam nagy szó :-)), odafigyeltem a kajára, próbáltam eleget aludni, és még a céges bulira se mentem el. Mindent a maratonért! Csak az foglalkoztatott, hogy fogok-e tudni 5 perces ezrekkel 42 km-t futni. A formám ugyan sokat javult tavasz óta, de ilyen tesztem még nem volt, mivel a hosszú futásokat mindig lassabb tempóban nyomtam, a résztávozás eredményei meg nem mérvadóak.

Eljött a vasárnap reggel, és természetesen a legkisebb kedvet se éreztem a korán keléshez, a futást meg egyenesen baromságnak tartottam. De ezt az érzést is jól ismertem már, tudtam, hogy nem kell komolyan venni. Már a villamoson éreztem, hogy ezerrel dobog a szívem, aztán a helyszínen a DK sátorhoz érve nyugodtam le. Jó volt látni a sok kedves, ismerős arcot. Cuccleadás a PeCsában (akkor még nem tűnt fel, milyen messze van a versenyközponttól), majd Balázs is megérkezik. Innentől teljes biztonságban éreztem magam.

Hogy hogy zajlott a verseny, azt Balázs írása teljes mértékben tartalmazza. Sok mindennel nem is tudnám kiegészíteni, annyira jól megfogalmazott mindent. Érdekességként éltem meg, hogy míg az ötperces tempó edzéseken (főleg hosszabb távon) néha azért megerőltető, addig a maraton első felében sétaként éltem meg. Sőt, úgy 35 km-ig nem éreztem fárasztónak ezt a sebességet, kivéve a szigeti kijárónál, ami akkor egy hegynek tűnt. De utána még visszatért az erőm, és igazából csak 37 km-től éreztem a "kalapácsos embert", ahogy Ancsur mondja. Igen, az utolsó 5 km-en elhagyott az erőm, és sajnos kicsit lelassultam. Így történt, hogy 3:32:30 alatt sikerült csak beérnem, de igazából teljesen elégedett vagyok.

futas_1.jpg

Minimális mértékben estem ki az ötpercesből, de ettől még eszembe se jutott zsilettpengével közelíteni az ereim felé, sőt! Boldogan kortyolgattuk végre a jól megérdemelt sört Szigeti Veszedelmes társaimmal. :-) Az euforia-mámor még másnap is teljesen a hatalmába kerített. Életem 2-ik legjobb maratonját toltam (bár még így is 11 perccel le vagyok maradva a legjobbtól, viszont 13 ill. 15 percet javítottam a legutóbbi kettőhöz képest).

woodstock.jpg

Lesz még jobb is, ebben szinte biztos vagyok! Hogy mikor? Vagy márciusban a MaratonFüreden, vagy jövőre ugyanitt. Mostantól ugyanis az ironman van a fókuszban, és ezzel egyidejűleg nem lehet maratoni egyéni csúcsra is gyúrni, mert különböző felkészülést igényel a kettő. Nyilván nem fogok 3:30-as maratont futni 3,8 km úszás és 180 km bringázás után, viszont nagyon szeretném teljesíteni a versenyt és nem feladni. Utána újra cél lehet valami 3:30-on belüli maraton.

Gondolatok az úszásról

2013.09.28. 21:45

A triatlonosoknak bizony az úszás is életük részét képezi. Úgy hallottam, néhányukat közülük ez nem motivál különösebben, sőt, csak valami szükséges rossznak élik meg a bringázás és futás mellett. Én vajon hogy állok ezzel?

561506_10151583519203519_914736863_n.jpg
A vízilabdás múlttal rendelkező apa, a Kőrös partján felnövő anya, valamint a rendszeres balatoni nyaralások következményeként igen fiatalon megtanultam úszni, a víz szeretete pedig a génjeimbe van kódolva. Általános iskolás éveim egy részét jellemezte a rendszeres úszás, több edző is kezelésbe vett és mindig pozitívan álltam a dologhoz. A versenyúszók edzése viszont lenyűgözött, és egyszercsak szóltam, hogy én is oda szeretnék járni. Igen nagy törést okozott 12 évesen, amikor mondták, hogy kiöregedtem már a versenyúszásból, és semmi esélyem. Ekkor tudatosult, hogy az én edzéseim csak bohóckodás, a "nagyokhoz" meg soha nem fogok tartozni.

Az úszás és a víz szeretete megmaradt, de az uszodáért már nem annyira rajongtam, inkább a nyílt víz vonzott. Az átlagnál sokkal jobban bírtam a hideg vizet, így nálam a balatoni fürdő szezon februártól novemberig tartott.

1044625_10151508211773519_588599048_n.jpg Szerettem a tavakat, folyókat és a tengert, a nagy hullámok csak még vonzóbbá tették a dolgot. 6-szor úsztam át a Balatont, és a 4 Brazíliában töltött évben is annyit úsztam a tengerben, amennyit csak bírtam. Legjobban azt szerettem, amikor egy-két caipirinhát (koktélt) is megittam, és úgy dobáltak a hullámok. A dupla szédítő hatástól szabadult csak fel igazán az endorfin! :-) De mindez továbbra is csak bohóckodás volt, jó úszóvá továbbra sem váltam.


380572_10150918488443519_767702960_n.jpg
Brazília, a lehtőségek országa (legalábbis számomra azt jelentette a 4 év) megnyitotta az utat, hogy újra edzőnél próbálkozzak az úszással. Sok dícséretet kaptam, mert minden edzésen leúsztam legalább 3 km-t, és sose álltam le a falnál dumálni, csak arra az időre, amíg az edzői instrukciók elhangzottak. Mivel ekkor már futottam egy ideje, az edzőm elküldött egy aquatlon versenyre (1 km úszás + 6 km futás volt az adag). Itt kóstoltam bele először a verseny ízébe. Akkor még nem tudtam, mi vár rám a következő években... :-)

A futást 8 éve tolom elég keményen, mellette mindig űztem más sportokat is, leginkább az aerobik különböző fajtái kerültek képbe.

523520_10150905196283519_1182867326_n.jpg

A triatlon gondolata 2011 óta foglalkoztat, de csak az idén vágtam bele valóban. Igaz, azóta is a futásnak van a legnagyobb prioritása, de bizony itt van mellette a rendszeres bringázás és úszás is. És rájöttem: úszni JÓ!!! Igaz, jó úszó azóta se vagyok (és feltehetőleg soha nem is leszek). 24 perc/km sebességet tudok stabilan tartani gyorsúszásban, de ez legalább megy a végtelenségig. És közben jól érzem magam a vízben, nem is várom az edzés végét (ami pl. a futásokról kevésbé mondható el). Tehát úszásra fel, mert igenis, ez nekem való. (Már csak az a kérdés: hogyan lehet valakiből jó úszó?)

994765_10151488027463519_374446340_n.jpg

A nagy szembesülés

2013.09.09. 22:45

Annyira nem volt kedvem Nike félmaratonra menni, hogy szinte fel se merült bennem a lehetősége. A hivatalos válaszom a "miért"-re olyasmiből állt, hogy budapesti rendezvény, és én csak a bivalybasznádiakat szeretem, illetve, hogy túl sokan vannak és drága a nevezés. Az őszinte válasz viszont a félelemben keresendő. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudok olyan sebességgel futni, mint tavaly vagy tavalyelőtt, és ez kellően frusztrál. A bénaságom tudatában sem akartam szembesülni a versenyen egy konkrét, szar eredménnyel.

Másfél héttel a verseny előtt egy DK-edzésen könnyelműen kimondtam, hogy nem futok a Nike-n, mire Balázs, az edzőm szinte szemrehányóan nézett rám. Próbáltam magyarázni az érveimet, de nem nem volt kegyelem, neveznem kellett. Még jó, hogy Zolitól, aki meggondolta magát, meg tudtam venni a nevezését, így nem kellett kifizetnem a csillagászati összeget, ami abban a fázisban hivatalos árként szerepelt.

1262584_555868154462658_631793353_o.jpg

Balázs kiadta feladatnak, hogy Attilával fussak, mert nagyjából egyforma a tempónk, de ő be tudja osztani az erejét és nem futja el az elejét. Ettől kicsit megkönnyebbültem, mert elég volt vele lépést tartanom, és nem kellett azon stresszelnem, hogy nem nyomok minden ezrest 4:30-ban. 5 perces km-eket terveztünk a táv első felére, és úgy gondoltuk, hogy ha megy, akkor a második felét megnyomhatjuk kicsit jobban. A valóságban már az elején is gyorsabbak voltunk ennél, de mindketten egyértelműen éreztük, hogy bírjuk, és még van bennünk bőven tartalék. Közben folyamatosan beszélgettünk, ami azt jelezte, hogy a pulzusunk is rendben van (ami Attilának 150 körüli, nekem 170 :-)).

Eljutottunk a feléig, minden oké. A 12-ik km után már elment a beszélgethetnékem, de továbbra sem volt gond. A 16-ik km-től kaptunk szabad utat, ahol már mindenki megy, ahogy tud. Attila nekiiramodott, és szépen le is hagyott, de ettől még nem került elő a zsilettpenge. :-) Nekem is mentek még a 4:40 körüli ezrek, és ezzel meg tudtam békélni. A 19-ik km-nél megláttam Andrást, aki korábban jóval előttem volt. Gondoltam, szegény biztos lesérült. Valamit odakiabáltam neki és húztam is el. Hamarosan azonban utolért, és mondta, hogy nyulaz nekem. Kiderült, hogy csak hánynia kellett egyet, mert másnaposan jött a versenyre, de amúgy minden rendben. Még ezek után is olyan tempót nyulazott, hogy mondtam, hogy én ezt nem bírom. Ilyet tud az öreg RÓKA. :-D

Az utolsó 2 km igazából már nem esett olyan jól, nyilván olyankor már nagyon a célban akarja látni magát az ember. És csodák csodájára, kevesebb, mint 10 percen belül valóban a célban láttam magam (vagyis inkább engem mások, mivel tükör nem volt, és a lelkem se hagyta el a testemet :-)). A netto időm 1:41:xx. Teljesen őszintén örültem neki.

ppic_nike2013_befuto_4035.jpg

Igen-igen, tavaly ilyenkor 1:35-ös félmaratonokat futottam, és a maratonom átlaga volt olyan, mint ezé a felesé. Innen nézve béna vagyok, és futócipőt se kéne többé húznom, nemhogy versenyre neveznem. Ráadásul a formahanyattlást nem tudom megindokolni, hiszen nem voltam se beteg, se sérült, és igen szorgalmasan edzek azóta is, szakadatlanul. Ez a rejtély sok álmatlan éjszakát okozott, de a stresszre pazarolt energiát inkább okosabb edzésekbe érdemes fektetni. Balázzsal pedig ezen vagyunk.
Igazából tavasszal ennél is szarabb félmaratonokat futottam, tehát ahhoz képest fejlődtem. Megtanultam beosztani az erőmet, és életemben először a verseny második fele gyorsabb lett az elsőnél. Szerintem lehet ebből még valamit kihozni, de most más van a fókuszban. Az előző posztban olvasható, hogy megszállt a triatlon szelleme, idén nyomtam egy féltávot, jövőre pedig beneveztem a nagyatádi ironman-re. Ez meghatározza az előttem álló szűk 1 év felkészülési tervét, és ezzel párhuzamosan nem tudok félmaraton PB-re hajtani. De azért, ha ennek ellenére úgy gondoljátok, hogy nekem már nincs mit keresnem a sport mezején, mert egyre csak bénázok, nyugodtan küldjetek nyugdíjba, és meglátjuk, hogy megfogadom-e. :-)

Szálka triatlon XL

2013.08.20. 22:11

Ha korábban olvastátok a blogomat, talán azt hiszitek, már nem is futok. Nos, akkor tévedtek! Tavaly nyár végén valóban volt egy holtpont, de szerencsére nem tartott sokáig, októbertől ismét a sportnak szentelem életem jelentős részét, abból is elsősorban a futásnak. De nem csak...

Futásilag a km-hiányról nem számolhatok be, nagyon szép távokat nyomok, de a tavalyihoz hasonló eredményeket az idén még nem sikerült produkálnom. Emiatt edzőhöz fordultam, akivel egy új úton is elindultunk, méghozzá a triatlonén. Tavasz vége felé megvettem a bringát, amiről két éve álmodoztam, így minden akadály elhárult a felkészülés útjából. Ironman féltávot tűztem ki célul, és erre az augusztus 17-i Szálka triatlont találtam a legmegfelelőbbnek. Ez 1,9 km úszást, 90 km bringát és 21 km futást foglal magában.

Az edzésekről röviden csak annyit, hogy sok melót fektettem bele, gyakran napi kétfélét is toltam, voltak hajnali kesések és éjszakába nyúló szaladgálások, és sok hétvége is az edzések áldozatául esett. Nem akartam a véletlenre bízni a dolgot. Nem arról van szó, hogy ne tudnék úszni akármeddig, vagy ne tudnám tekerni a bringát, a futásról nem is beszélve. De egész más dolog ezt a három sportot külön-külön űzni, mint egy versenyre besűríteni őket, ráadásul nem is rövid távon. (Aki még nem próbálta, bringázzon egy hosszabbat, majd váltson át futásra. Rá fog jönni, hogy nem olyan érzés, amit versenyen kéne először megtapasztalni.)

Júliusban a Balaton-átúszás halasztgatása miatt lehetőségem nyílt az utolsó pillanatban benevezni a szombathelyi Vasi Vasember olimpiai távú triatlon rendezvényre, ahol rövidebb távon kipróbálhattam az úszás-bringa-futás sorozatot, verseny körülmények között. Nem kis meglepetésemre 3-ik helyet értem el a kategóriámban, tehát életem első triatlon versenyén dobogóra állhattam. Az 1,5 km úszást, 40 km bringát és 10 km futást 2 óra 42 perc alatt teljesítettem.

Egy hónappal később pedig eljött a hatalmas pillanat, amire hónapok óta készültem. Ott álltam a szálkai strandon, izgatottan. Tudtam, hogy a felkészültségi szintem megfelelő, de mégis... Annyi mindent el lehet bénázni! Egy futóversenyen az ember elrajtol, fut, aztán célba ér. Itt viszont depózni kell, ami alapos átgondolást igényel, főleg a kevésbé rutinos versenyzőktől. Vajon minden cuccomat kikészítettem a depóba? Melyik bólyákat is kell megkerülni az úszásnál? Basszus, azt mondják, a bringa pálya tele van úthibákkal, tavaly még baleset is történt. Ha vége a bringának (bár tartanék már ott!), le kell futni vele a depóba, ott futócipő fel, depóból ki, és csak onnan indul a hivatalos futás. Minden eszembe fog jutni a kellő időben, és jól fogom csinálni? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem.

Végre elrajtoltunk. Tudtam, hogy az úszás nem az erősségem, és nem lepett meg, hogy a mezőny nagy része röviddel az elején elhúzott. Vígasztalt, hogy mögöttem is voltak bőven. Meg aztán jó volt, hogy csak mentem a tömeg után, és nem is kellett néznem a bólyákat. Igazából kellemesen telt az 1,9 km (amiről utólag kiderült, hogy több száz méterrel is hosszabb volt). Vízből ki, órára pillant: 49 perc. Basszus, ez rohadt sok! Na sebaj. (Akkor még nem tudtam, hogy hosszabb volt a táv.) Bringához oda. Karesz adta a telefont, karra rögzíthető tartóban, minden mást gyorsan elő a depóból. Alig több, mint 2 perc alatt már a bringán ültem. A 4 körös pályán az első kör volt igazán para, tényleg sok úthiba, lefelé a száguldás helyett a féket nyomtam. Később javult az út minősége. Két baromi meredek emelkedő volt, ahol sok versenytársam tolta a járgányt. Szerencsére én erre nem kényszerültem rá, ami növelte az önbizalmamat. Ahogy várható volt, bringázás alatt megelőztem sok nálam gyorsabban úszót, de azért engem is előztek páran. Sebaj. Az első két körön még alig néztem az órát, csak utána kezdtem el számolgatni, hogy hol is járok, és ez mit is jelent a tervezett időhöz képest. Megnyugodtam, mert láttam, hogy ha így folytatom, minden a legnagyobb rendben. Tehát így folytattam, és rendben is volt minden, kb. 3:20 lett a bringa. (Azért "kb", mert még nem látom a hivatalos eredményeket.)

1000238_10151601085113519_253995464_n.jpg

Szerencsére ismét nem bénáztam semmit a depónál, bringát gyorsan le, futócipő fel, garmin óra és pulzusmérő szintén (ezeket a bringázásra nem vittem, mert az aksi nem bírta volna a teljes távot, és a futásnál fontosabbnak tartottam, hogy lássam a pulzust, mint a bringánál). Bringa-futás váltás már ismerős érzés, semmi ijedelem. Elindulok kicsit gyorsan, de ott áll Balázs, az edzőm, és figyelmeztet a pulzusra. Tényleg, megbeszéltük, hogy az első 5 km-t nagyon óvatosan! Rendben, visszaveszek. Egész jól érzem magam. 5 km után minden rendben. Második kör indul. A tűző napon kívül semmi probléma, de útközben rengeteg a frissítés, slaug, zuhany, így a meleget is ki lehet bírni. Harmadik körön még mindig jól vagyok, kicsit belehúzok. Negyedik körön is nyomom még, kissé fáradtan, de mámorosan, hiszen már tudom biztosan, hogy megvan.

1175490_10151601085103519_2049700232_n.jpg

És tényleg!!! A célbaérést nem tudom elmondani, hirtelen minden értelmet nyert. 100% euforia! Karesz várt a célban. Sokmindent el kellett szenvednie az edzéseim során, a versenyhez is asszisztálnia kellett, de ebben a pillanatban őszinte örömöt láttam az arcán. (Csak nem büszke volt a feleségére? :-)) Balázs szintén ott volt a befutómnál, és majdnem úgy örült, mint én. Még jó, hiszen a felkészítésben rengeteg melója volt, ami most meghozta gyümölcsét. A tervezett időmnél 19 percet jobbat mentem, azaz 6 óra 11 perc alatt célba értem. Akkor csak a mámort éreztem, a gondolataim nem jutottak túl messzire. Karesszal és két haverjával leültünk, és nyomtam két meggyes sört, miközben a verseny minden apró részletét átbszéltük. Egyszercsak jön Balázs, és mondja, hogy nemsokára lesz eredményhirdetés, ki ne hagyjuk. Kérdeztem, hogy érdemes-e lemennem, mire a válasz: "erősen gondolom". ;-) Pár perc múlva Béci jött a hírrel, hogy a kategóriámban első lettem. Hát, ilyen érzést csak a heroin injekció okozhat még, de ez kicsit talán egészségesebb, ráadásul a jövőben is emlékezni fogok rá. :-) És tényleg, bemondják a nevemet, és ott állok a dobogó tetején. Persze, ez csak korosztályos. Maratonon és félmaratonon volt már abszolút győzelmem is a női mezőnyben, de a triatlont 4 hónapja kezdtem el, és ahogy írtam, kimondottan gyenge úszó vagyok. Ezért én ezt most abszolút jó eredménynek élem meg. A helyezés persze mezőny függő, az időeredmény viszont önmagáért beszél.

1173699_10151601088378519_1789102393_n.jpg

Köszönöm Balázsnak a felkészítést, Karesznak a háttérmunkát, és mindenkinek, aki lehetővé tette a felkészülésemet (pl. a munkahelyemnek, hogy nem túlóráztat :-)). Az élet persze nem ért véget, és a sportkarrier se (remélhetőleg). Tervek vannak még, de erről majd a maga idejében.

Visszanézve a legutóbbi bejegyzésemet úgy tűnik, hogy a Borvidék Félmaratonnál állt meg a blogos életem. Azóta se álltam le a sporttal, bár történtek változások. Essünk túl gyorsan a számokon, itt vannak tehát a Szekszárd utáni versenyeim:

05.19    Káli futónap, félmaraton - 1:35
05.27    Keszthelyi Kilométerek félmaraton - 1:35
06.10    K&H Maratonváltó 2*7 km - nem emlékszem, mennyi :-)
06.30    UB 5 fős csapatban - 17:54
07.07    Balaton-átúszás - 2:15 (ez nem futás, de mégis valahogy hasonló :-))
07.14    Délibáb félmaraton - 1:54
08.12    Csopaki futás 10 km - 0:41, de rövidebb volt a táv 10 km-nél

keszthelyi_futas.jpg

Látható, hogy nagyjából június végéig vettem komolyan a futást, azóta csak "elvagyok". Hogy ez mit takar? Őszintén szólva kicsit elvesztettem a motivációmat. Márciusban futottam egy remek 3:21-es maratont, félmaratonból 1:35-re telt, ami szintén nem rossz, ez alá viszont nem sikerült bevinnem. Úgy éreztem, ez szép volt, viszont meguntam a mazochizmust, illetve más dolgokkal is akartam foglalkozni a futáson kívül. Nem is beszélve arról, hogy a gyors tempótól néha megfájdult a hasam (ez történt a hortobágyi versenyen is, amiatt lett olyan gyatra az eredmény), valamint a lábam is több hétig sérült volt, és még most is hajlamos tökéletlenkedni.

A félév végére teljesítettem a tervezett 1500 km-t, majd boldogan vetettem bele magam az egyéb sportokba, lelkiismeret-furdalás nélkül. Elfogadtam, hogy nem kötelességem állandóan a km-számokat növelni, hanem olyan sportot űzök, ami jól esik. Így aztán átadtam magam az edzőtermi óráknak, mint a zumba, capoeira aerobic és hasburning. Korábban is űztem ezeket, csak kisebb mennyiségben, mert a futás miatt nem engedhettem meg magamnak többet, most viszont belevágtam még hetente 2-szer a hot iron-ba is. A nyárból 3 hetet végigtúráztam, amikor futás egyáltalán nem volt, és őszintén szólva abszolút nem is hiányzott. Sőt, megállípítottam, milyen gyönyörű az erdő, és boldogan nézegettem az állatokat és növényeket, amíg kedvem tartotta, hiszen nem kellett azonnal továbbfutnom. :-)

kali_futas.jpg

Hogy most hogy állok a futással? Igazából szeretném folytatni, és szeptember elejétől újra napirenden is van, csak másképp. Heti 3-4 alkalommal próbálkozom meg vele, de a veresenyre való készülések helyett próbálok hobbifutó lenni. Ez azt jelenti, hogy elkezdtem használni a pulzusmérőt, nagyjából kiszámoltam a zónáimat, és az anaerob zónába csak nagyon ritkán térek át, amúgy maradok egy igen kényelmes, végtelenségig is fenntartható tempónál. Ez nagyjából km-enként 1 perccel lassabb, mint a korábbi edzéseim, de nem hiszem, hogy problémáznom kéne rajta. Régebben a versenyek megszállottja voltam, ezért nem engedhettem meg magamnak semmiféle kényelmes futást, aminek totál motivációvesztés és sérülés lett a vége. Most csak azt szeretném, hogy visszanyerjem a futókedvemet, és nem is gondolok versenyzésre, vagy ha igen, azt futóeseménynek fogom fel, nem versenynek.

rezsiklo.jpg

Azért nyilván örülnék, ha az új módszeremmel is fejlődhetnék, de mind a DK-sok, mind a szakirodalom azt mondja, hogy a pulzuskontrollos módszerhez csak türelem kell, de hosszútávon az vezet igazán a fejlődéshez. Kapóra jött a Lőrincz Olivér-féle terheléses állapotfelmérés, ami egy hét múlva lesz esedékes, és talán tőle pontosabb infókat kapok arról, milyen pulzusszónában mennyit érdemes és milyen fejlődés várható. Kreáltam magamnak egy edzésterv-szerűt, remélem, ő majd segít pontosítani.

teknos.jpg

Addig pedig olvasgatom néha a DK-sok fórumát, nehogy a jelenlegi motivációmat is elveszítsem. :-) Szombaton pedig részt veszek a következő futóeseményen (és NEM versenyen!) : http://5mp.eu/web.php?a=balatonfelvidek Nagyon ajánlom mindenkinek, aki futás közben szeret gyönyörködni a tájban és kedveli a családias hangulatot. Nem utolsó sorban meg lehet még ejteni egy balatoni fürdést, aminek így, utószezonban egészen különleges hangulata van. Ha jól tévedek, a futók nem olyan nyápicok, hogy egy kis hideg víz eltántoríthassa őket. Szóval bátran! :-)

Jó bloggoló továbbra se vagyok és jó eséllyel nem is leszek. De ez legyen a legrosszabb tulajdonságom! :-) Április 22-én az óbudai Hajógyári szigeten látogattunk el egy futóeseményre. Nem terveztük be ezt a versenyt, de amikor megláttam, hogy nincs nevezési dij és délben van a rajt, úgy gondoltam, ott a helyünk. Karesznak se volt ellenvetése, igy lenyomtunk mindketten egy-egy félmaratont.

6 kör a Hajógyári szigeten nem a legfelemelőbb futó útvonal, de próbáltam túltenni magam ezen az apróságon. Nem is részletezném, csak annyi, hogy Attila jó nyúlnak bizonyult. Mondta, hogy ő úgyse tudna most PB-t futni, ezért bevállalta nekem az iramfutó szerepét. Azt mondta, berángat a női mezőny első helyezetjeként a célba. Igy is lett!! Az első két körön még Mira vezetett, de mivel ő előző héten futott egy nem akármilyen maratont (3:10!!), valószinűleg még fáradt volt, igy történhetett meg az, hogy végül én nyertem. Igaz, az utolsó két körön már nagyon lestrapáltnak éreztem magam, de Attila nem hagyta annyiban a dolgot és a dobogó felső fokára nyulazott engem. :-) Ezúttal is köszönöm. A fotón ugyan a korosztályos első három helyezet látható, de aki nem hiszi, járjon utána, hogy a női abszolútot is én nyertem. :-)

Eredményem 1:35, a másodpercet most lusta vagyok megnézni. Lehetett volna PB, de a pálya kb. 400 méterrel hosszabb volt a normál félmaratonnál, igy csak arra volt elég, hogy megfussam a harmadik 1:35-ös félmaratonomat. (Vajon sikerül egyszer alá mennem?) Karesz is nagyon szépen teljesitett: 1:49 alatt lenyomta. Ő tényleg csak hobbifutó, ráadásul a térdével is sokáig bajok voltak, igy szerintem nagyon szép teljesitmény tőle.

Két héttel később a szekszárdi Borvidék Félmaraton következett. Ezen a versenyen tavaly is futottam, akkor 1:54-gyel sikerült célba érnem. Mivel itt kb. 600 méter szint van és nagyon meredek hegyekre kell felfutni, sokkal erőpróbálóbb, mint egy sikvidéki verseny. Emlékszem, hogy tavaly is nehéz volt, de hogy ennyire, azt már valahogy elfelejtettem. Igaz, nem pont ugyanaz volt a pálya, de nehézségi fokozatában hasonló. Négy hegyet kellett megmászni, ahonnan a lefelé menet se volt könnyű a meredekség miatt. Ja, és ne felejtsem el, hogy sérülten indultam neki. Egy korábban belilult köröm környéke elkezdett fájni, és járni is szinte csak sántitva tudtam. A verseny első 2 km-én úgy éreztem, ki kell(ene) állnom, mert a fájdalom úgy eluralkodott, de aztán valahogy megtanultam ignorálni ezt az érzést, és csak mentem. Ennek ellenére valahogy végig szenvedős volt. Kicsit gyorsan kezdtem neki, pedig az igazi emelkedők csak 11 km-nél kezdődtek. Az elején megelőztem Tündét, aki a harmadik lett női abszolútban, később azonban visszaelőzött, sőt, még két másik lány is megelőzött (az egyik Mira volt). Mi négyünknek lett volna esélye a 3-ik helyre, mert az első kettő egyértelműen elhúzott, de végül én csak 6-iknak értem be. Ennek ellenére nemhogy csalódott nem voltam, de nagyon is boldog. 1:47 lett az eredményem, ami 7 perc javulás a tavalyihoz képest, pedig a pálya inkább nehezebb volt, mint könnyebb! És mindenek előtt boldog voltam, hogy túléltem, és nem adtam fel. :-)

Kicsit aggódtam Karesz miatt, mert nemcsak nehéz volt a pálya, de a Nap is tűzött rendesen, és tudom, hogy ezek a dolgok őt megviselik. Mondtam neki a verseny előtt, hogy ha kell, nyugodtan sétáljon bele az emelkedőkön, csak ne adja fel. Hát, menet közben én éreztem úgy, hogy a feladás határán vagyok, de szerencsére végül mindketten célba értünk, és Karesznek is alig több mint 2 óra lett, pedig a végén a hasa is megfájdult. Nagyon gratulálok neki.

Ezzel az idén már 4 versenyen vagyok túl, és július közepéig még 5-öt tervezek. Utána nem tudom, hogyan tovább. Rájöttem, hogy nem akarom erőltetni a futást. Kicsit elegem van belőle, és már igy is iszonyatosan sok időt elvett az életemből. Űzök egyéb sportokat is. A zumba és a capoeira aerobic már megy egy ideje, most viszont elkezdtem a rendes capoeirát is, és egyelőre nagyon tetszik! Szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni ezekre a sportokra, viszont úgy nem megy, ha ennyit futok mellette. Mostanában többnyire két sport jut egy napra, mert csak igy tudom hozni az eltervezett km-számot a futásban plusz még nyomni a többi sportot is, de valahogy érzem, hogy nem igazán jó. A zumbára sokszor futva szoktam menni, amit meg lehet ugyan csinálni, de nem tudok utána úgy koncentrálni, mintha friss lennék. Próbáltam erőltetni egy kicsit a reggeli futást, de nem megy. :-( Szóval munka után kell mindig beiktatni minden sportot, és érzem, hogy sok. Nem lehetetlen, csak értelmetlen. A tervem az, hogy a jövőben a többi sport kap nagyobb szerepet, és a futás prioritását fogom csökkenteni.

Vivicittá félmaraton

2012.04.09. 21:51

Egy héttel a debreceni maraton után újabb versenynek néztünk elébe, ezúttal a Vivicittá következett. Korábban csak 12 km-t lehetett futni ezen a versenyen, az elmúlt két évben azonban félmaratonra is lehetőséget kaptak a versenyzők. Nem terveztem semmi extrát, csupán a teljesités volt a cél. Éreztem, hogy még nem regenerálódtam a maraton óta, valamint az idő is rendkivül szeles volt, ezért úgy álltam neki, hogy még az 1:45-tel is elégedett lennék. Amúgy a verseny annyiból volt jelentős számomra, hogy három évvel ezelőtt, a 12 km-es Vivicittá volt versenyzői pályafutásom első állomása.

Bringával indultam a starthoz, a Margitszigetre. A budai rakparton haladtam délről északra, igy már volt szerencsém teljes mértékben megtapasztalni, mit művel a szerencsétlen földi halandóval a szél. Útközben összefutottam Miklóssal és Ferivel, akik a Suhanj! szineiben igyekeztek a versenyre. Ők futottak, igy nem fáztak, én viszont lelassitva a bringával az ő tempójukra, totál átfagytam, mire a helyszinre értünk. Ennek ellenére megérte együtt menni, mert remek társaság voltak.

A rajtnál elintéztem a szokásos processzt: rajtcsomagátvétel, chip, aztán a cuccot kellett volna leadni, amivel az utolsó pillanatig vártam, hogy addig is rajtam lehessen a meleg ruha. Addig odamentem a Suhanj! sátorhoz beszélni pár szót az emberkékkel, illetve egy pólót is vásároltam, amit az alatta levő, szintén Suhanj!-os pólóra húztam rá.

Közben azon gondolkoztam, a Suhanj!-osok mennyivel nagyobb dolgot tesznek annál, mint aki simán, a saját teljesitményére összpontositva teljesiti a versenyt. Nagyon tisztelem mind a kerekesszékes sportolókat, mind az őket támogatókat.

Az indulásnál mindenki csak a saját rajtzónájába állhatott. Én a 2-es rajtzónába nyomultam, vagyis az 1:30-1:45 közötti eredményt becélzók táborába. Vajda Zsuzsi és Illyés Bogi tervezték a 4:30-as átlagtempót, ami nekem is szimpatikusnak tűnt, bár nem voltam benne biztos, hogy a maraton utáni héten ez menni fog nekem. Velük indultam, és már az elején elég fáradtnak éreztem magam, nem tudtam, mennyi energia marad a végére. Szerencsére pár km után azért sikerült felvennem a ritmust, és onnantól egészen a 13-ik km-ig élveztem a futást. Ott jött egy forditó, ahonnan 5 km-t folyamatosan széllel szemben kellett tolni. Itt le is maradtam kicsit Zsuzsiéktól, de azért nem vészesen. Az egy kicsit jobban zavart, hogy három lány folyamatosan pár méterrel haladt előttem, és éreztem, hogy nem birom megelőzni őket. De mivel úgyse volt ez nekem célverseny, olyan nagyon nem érdekelt, csak vártam, hogy jussunk el a 18-ik km-ig, ahol megszűnik a szembeszél. Végül ez is eljött, és már csak 3 km várt rám a célig. Igyekeztem meghúzni egy kicsit, mert itt már láttam, hogy nem is állok olyan rosszul. A cél áthaladásánál 1:35:32-t mutatott az órám, vagyis ennyi lett a nettó időm, aminek a 4:28-as átlagtempó felel meg.

Hogy elégedett vagyok-e? Igazából teljesen. Igaz, pár másodperccel maradtam le a PB-mről, valamint, ha 33 másodperccel gyorsabban érek célba, akkor a második szilveszteri fogadalmamat is meg tudtam volna valósitani. De hosszú még az év, lesz alkalom jobbat is összehozni. Igazából nem gondolom, hogy az 1:35 rossz félmaratoni eredmény lenne. 727 női versenyzőból a 11-ik helyet sikerült igy megcsipnem. Egy héttel egy maratoni győzelem után igazán nem gondolom, hogy elégedetlenkednem kéne. 

A befutócsomag átvétele után megpillantottam Kareszt és nagyon megörültem. Mivel kicsit beteg volt, nem gondoltam, hogy kijön elém, de megtette. Ezúttal is köszönöm és már várom a keszthelyi versenyt, ahol mindketten részt fogunk venni. Attilával gratuláltunk egymásnak, aki úgy egy perccel futott jobbat nálam, viszont a debreceni maratont 3:16 alatt nyomta le! Sajnos nem tudtam sok emberrel beszélni, mert nagyon fáztam, igy kénytelenek voltunk elindulni hazafelé, mielőtt bevárhattam volna az ismerőseim nagy részét. De ezúttal is gratulálok minden teljesitőnek, külön kiemelve Dagadt Köcsögöt, aki ilyen brutál időjárási viszonyok metteltt futott PB-t.

Szerző: azilinha

1 komment

Nem vagyok egy túl gyors blogoló, általában jóval az események után szokott időm jutni az írásra. Jelenleg hat nappal vagyunk a debreceni Rotary Futófesztivál után, így remélhetőleg még van, akit érdekel a téma, így a Vivicittá előtt közvetlenül. Hát akkor nézzük!

Öt hónapot pihentem a futóversenyek tekintetében. Lehet azt mondani, hogy ellustultam? Na, azért nem erről van szó, az edzéseket továbbra is szorgalmasan nyomtam. Tempóilag ugyan lassultam november óta, az állóképességemben azonban nem látok hibát. A téli hónapokat is mind 250 km fölött teljesítettem, miközben az egyéb sportok területén is kihoztam magamból, amit csak lehetett. Ennek ellenére, ahogy közeledett a maraton, úgy paráztam egyre inkább. Igazából nem is Debrecenben készültem maratont futni, hanem egy héttel előbb a Balatonnál, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy minden szempontból célszerűbb volt a debreceni lehetőséget választani. Egyetlen hátránya a szombati munkanap volt, mert így nem lehetett előtte rendesen pihenni, de mivel home office-oltam, még ez se volt olyan vészes. Szegény Karesznak viszont bent kellett húznia az igát, majd rohanni haza, két perc alatt összepakolni és elindulni, hogy még emberi időben leérjünk Debrecenbe és aludni is tudjunk valamit. Szerencsére sikeresen végrehajtottuk a feladatot, és vasárnap reggel arra ébredtünk, hogy vár minket a futóverseny.

A készülődéssel nem volt gond, időben keltünk, simán elkészültünk, szóval stresszmentesen zajlottak a dolgok. A gyönyörű tavaszi napsütés igazán pozitív oldaláról mutatta be az életet, ami a futóversenylázat is inkább kellemes izgalommá tette. Nagyon örültem, hogy Karesz is ott van velem, aki hosszú térdsérülés miatt tavaly június óta nem vett részt egy versenyen se, és az edzésben is jelentős időt ki kellett hagynia. Mostanra felépült és a formája is visszajött annyira, hogy a félmaratoni távot már nem érezte leküzdhetetlen akadálynak. Rám pedig ennek a kétszerese várt.



Eldördült a rajtpisztoly. Viszonylag elöl álltam, így kb. fél perc alatt értem a starthoz és a nagy tumultus sem zavart, hiszen az emberek nagy része mögöttem volt. Mivel viszonylag gyors futó vagyok, úgy gondoltam, ezt megengedhetem magamnak. Csodálatos lendület szállt belém, vittek a lábaim olyan tempóban, hogy én csodálkoztam magamon leginkább. Az első 3-4 kör meg se kottyant, végig 4:huszon és 4:harmincvalahányas ezreket sikerült teljesítenem. Gondolkoztam, hogy visszafogjam-e magam, hiszen még sokáig kell az energia, de úgy éreztem (akkor még), hogy nem vesz ki belőlem a gyors tempó, és az így szerzett előnyömet majd fel tudom használni, ha bajok lesznek a végén. 3:30-as szintidőt tűztem ki célul, ami pontosan 5 perces ezrekkel teljesíthető. 1:36-nál jártam a 4-ik kör végén, vagyis a felénél, tehát itt már 9 perc előnyt szereztem magammal szemben. Az is igaz, hogy ekkor kezdtem érezni, hogy fáradok, tehát feltételeztem, hogy szükségem is lesz a megspórolt időre.

Ahogy letudtam a táv felét, úgy tört rám az érzés, hogy igazából csak most kezdődik a verseny. Míg az első fele kellemesen és lendületesen telt, addig a második felénél éreztem, hogy minden km-nél egyre fáradtabb vagyok. Innentől már 4:40-4:50 valahányas ezrek következtek, és paráztam folyamatosan, hogy nemsokára már az 5 percesek se fognak menni. Reálisan nézve a dolgot attól nem kellett félnem, hogy a tervezett 3:30-s időt ne tudnám hozni, de akkor komolyan nem voltam biztos magamban, és mindent megpróbáltam megtenni, hogy 5 perc fölé ne lassuljak. Ahogy teltek a km-ek, egyre keservesebb volt a dolog. Itt említeném meg (bár korábban is megtehettem volna), hogy kedves futóklubos barátaim ezerrel szurkoltak nekem, és ez rengeteget segített. Sokan közülük kisebb távot futottak, tehát ők már végeztek az adagjukkal, mikor én a maraton végén küzdöttem. Ennek ellenére nem mentek el, nem is ültek le magukkal foglalkozni, hanem minden körön biztattak, kiabálták a nevemet, sőt, még a hangosbemondóba is bemondatták, hogy egy egész stadion értem szurkol. Baromi jól esett és rengeteget segített átlendülni a holtpontokon. Ezúttal is köszönöm Fruzsi, DK, Enci, Dvorcsák Laci, Lívi, Ulrik, Fejes Laci, Ricsi, Edit, Borbély Jani és a többiek! Istent is szeretném megemlíteni, mert Ő nagyon ott volt velem. Az utlsó körön minden lépésnél legszívesebben feladtam volna, és teljes bizalommal fordultam Istenhez segítségért, hogy adjon annyi erőt, hogy eljussak a célig. Nélküle garantáltan nem ment volna. Anniyra éreztem a jelenlétét és a szeretetét! Hogy miért adta meg, hogy sikerüljön, nem tudom pontosan, hiszen nem érdemeltem meg, de biztos volt rá valami oka. Nagyon köszönöm.

Az utolsó kör végén, ahogy beértem a stadionba, el sem hittem, hogy van ilyen. Áthaladtam a célon és ezzel teljesítettem a maratont. Az óra 3:21-et mutatott!! Ekkor egy rendező rám szólt, hogy rossz oldalról futottam be, és menjek vissza, hogy befuthassak a jó oldalról. Nem tudtam, melyik időm lesz regisztrálva, de nem gondolkodtam sokat, szót fogadtam neki és a második befutásomnál 3:22-nél jártunk. Később megtudtam, hogy 3:21:02-vel lettem regisztrálva, tehát nem szórakoztak azzal a kis galibával a végén, de ez nekem szinte mindegy volt. Bőven a szintidőmön belül teljesítettem és a női abszolútban megnyertem a versenyt!!!! Hihetetlen, még most is kiráz a hideg, ahogy visszagondolok rá. Iszonyat nagy küzdelem volt, ami teljes mértékben elnyerte a jutalmát.



Hogy milyen érzés a dobogó felső fokán? Nehéz elmondani. Az ember hirtelen úgy érzi, hogy csomó év rendíthetetlen fáradalma, aminek az értelmét az idők során annyiszor megkérdőjelezte, hirtelen értelmet nyert. Ulrikék közben a nevemet kiabálták én meg úsztam a boldogságban. Fantasztikus élmény volt. A kedvesem is ott állt és nézett rám büszkén, én meg úgy éreztem, hogy annyi köszönettel tartozom neki. Rengeteg támogatást adott a futásaimhoz. Sose várta el, hogy otthon takarítsak vagy főzzek az edzések helyett, és velem együtt örült minden egyes sikernek. És ő is nagyon jót futott! A félmaratoni távot 1:51 alatt nyomta le anélkül, hogy túl sok jelentőséget tulajdonítana a versenyeknek úgy általában. Neki ez csak úgy jön. :-) Gratulálok, Karesz. És szeretném megemliteni Schwarz-Nagy Attila nevét is, aki élete első maratonját 3:16 alatt teljesitette.

Az első dijért járó jutalomcsomagba belekerült egy képes földrajzi világatlasz, aminél kevés jobb ajándékot tudok elképzelni. Mintha direkt nekem találták volna ki!

Nagyon boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Az utolsó 9 km-en persze úgy gondoltam, soha többet ilyet, ez mazochizmus, teljesíthetetlen, stb, de baromira hajtott az a gondolat, hogy ha feladom, megszabadítom magam ugyan egy kb. háromnegyed órás szenvedéstől, de egész életemben ott marad egy sötét folt. Ha viszont szenvedek még egy kicsit mind állat, akkor életre szóló élményben fogok részesülni. Sikerült az első verzión felülkerekedni és a másodikat valóra váltani! :-)

Ludwigshafen, Mannheim

2012.03.04. 22:00

Egy hete tartózkodom Ludwigshafenben. Mivel itt még nem találtam edzőtermet (igaz, nem is kerestem), mostanában a futás az egyetlen sport, amit űzök. Ez meg is látszik a km-ek számán: 95,13 km lett ez a hét. Igazából nem is tudom, futottam-e már ennyit valaha is egy héten. Ez öt edzésből jött össze, mert hétfőn a főnököm elvitt megmutatni a várost, szombaton meg fáradt voltam és inkább kirándultam. A többi napot viszont nem lazsáltam el.

Tehát megint új város, és megint csak a garmin órám mutatja az utat. Futás szempontjából nem olyan rossz hely ez a Ludwigshafen, mert itt semmi nincs, ebből következően senki sincs. Vagyis keresztül lehet futni a városon anélkül, hogy bárki feltartana, és még a piros lámpáknál se kell többnyire megállni, mert az autós forgalom is minimális. (Ha akartok abszolút unalmas helyet látni, gyertek csak bátran!) A futás szempontjából itt szerencsésebbnek érzem magam, mint Dublinban, de amúgy ez az egyetlen pozitívuma a városnak. Van neki egy kis parkja, ami jó futóhely, ott néha még más futó is előfordul. De azért, miután négy egymást követő nap ott futottam, kicsit meguntam. Vasárnapra terveztem egy hosszabbat, amihez új útvonalat néztem ki.

A Rajna túlpartján terül el Mannheim, amit szebbnek mondanak Ludwigshafennél, és tényleg itt van a szomszédban, így adta magát, hogy arrafelé tervezzek valamit. A Rajna és a Neckar tűnik jó tájékozódási pontnak, a kettő találkozásánál pedig egy nagy parkot mutat a térkép. Gondoltam, elmegyek oda. Terveztem egy útvonalat, ami elvisz a parkba, ott tesz egy kört, majd visszahoz. Ezt összesen 32 km-nek mértem.

Első problémám az volt, hogy nem hoztam magammal a kulacsövet és a kulacsokat, így a kezemben vittem egy 3 decis multivitaminos italt. Próbáltam előtte sokat inni, de éreztem, hogy ez akkor is nagyon kevés lesz ilyen távra, ráadásul elég zavaró kézben vinni. Na mindegy, nekiindultam, és rábíztam magam Istenre. Amikor az ember ilyen nagy távolságot megy egy tökidegen helyen, az nem olyan, mint pl. a szigeten kőrözni. Itt nem adhatom fel pl. 15 km után, mert ott vagyok a semmi közepén (egyetlen fillér nélkül, mert nem jutott eszembe pénzt vinni magammal), így egyetlen megoldás, hogy lefutom a tervezett adagot. Azt hittem, a folyók mellett szép lesz, de rám jellemző módon sikerült Mannheimnak is kifognni a gyártelepét, és rengeteg km-t bazi nagy, ronda, elhagyatott épületek között megtenni. :-)

Itt is az volt az egyetlen pozitívum, hogy senki nem járt arra, tehát nem volt olyan bajom, hogy túl sok gyalogost kellett volna kerülgetni, vagy az autósokkal vigyázni. Viszont nem mindig találtam meg a hidakra a feljárókat, és ilyenkor bénáztam egy kicsit, ami persze az időm rovására ment. Amikor beértem a parkba, megörültem, hogy vége a gyártelepnek, de igazából a park is hasonlóan elhagyatott volt. Sebaj, itt már szép volt a természet. Egyszercsak olyan "úton" akart vinni a garmin, ahol nincs ösvény, és elég sűrű aljnövényzeten kellett átgázolni, és állandóan fák állták az utamat. Vicces volt, de amikor megláttam egy ösvényt kicsivel jobbra, inkább azon folytattam az utamat. Hirtelen megláttam egy őzet, ami nagyon boldoggá tett. Ilyen még nem történt velem futás közben.

Süppedős szántóföldön, az erdőszélen vezetett tovább az út. Tudtam, hogy valahol majd végetér, ahol ellipszis alakban kell majd visszafelé haladni a park bejárata felé. Ez még elég sokat váratott magára, de igazából jól éreztem magam, és örültem, hogy az órám nem hagy eltévedni. Egyedül az innivaló gyors fogyása töltött el aggodalommal, de próbáltam elterelni a gondolataimat a szomjúságról. Azért örültem, mikor végeztem a parkban kijelölt úttal. Visszakerültem a csodálatos gyártelepre, de legalább már ismerős volt. :-) Megláttam egy kis büfé szerű valamit, és be akartam menni vízért, de zárva volt. Csak a cigi automata lett volna használható, ha van nálam aprópénz. :-) Így tovább futottam. A gyártelep után láttam nagyon picit Mannheim normális részéből is, és itt volt egy kocsma nyitva. Gondolkodás nélkül berohantam. Csupa részeg pasi játszott valami szerencsejátékot, de a kiszolgáló nagyon kedvesen megtöltötte vízzel az üvegemet, más meg nem érdekelt. Innentől tudtam, hogy minden rendben.

Nemsokára eljött a Ludwigshafenbe vezető híd, itt már nagyon boldog voltam. Igazából nem éreztem fáradtnak magam (relatíve), inkább annak örültem, hogy eltévedés nélkül megjártam ezt az utat a gyárteleppel, az elhagyatott erdővel és szántóföldekkel együtt és még szomjan se haltam. Úgy éreztem, sok szempontból nagy teljesítmény volt. :-)

32,68 km-t mutatott a végén az óra. Az átlagtempó ezúttal 5:03-ra jött ki, de ebben benne voltak bénázások, amikor nem tudtam pontosan, merre kell menni. Nyilván a szigeten kőrözgetve lényegesen gyorsabb lett volna. De kevésbé izgalmas. :-)

Csodálatos Garmin 305

2012.02.27. 17:56

Szerda estétől szombat délutánig tartott a dublini kiküldésem, ebbe két futás fért bele (csütörtök, péntek). A szombat délelőttöt már kimondottan városnézésre szántam (rohanás nélkül). Egy hozzám hasonló tájékozódó zseninek igen nagy kihívás egy idegen városban egyedül futni, de a googlemaps, gpsies és a garmin segítségével az agyam különösebb használata nélkül is sikerült megoldanom a problémát. :-)

Az első futás útvonala véletlenszerű volt. A hotelból indulva terveztem egy kb. 12 km-es távot, minél több víz erintésével. Útbaejtettem egy kikötőt is, amiről azt képzeltem, biztos szép lehet. A berajzolt útvonalat feltöltöttem az órámra, és neki is indultam. Az elején kissé zsúfolt helyeken jártam, ahol sok volt az útkereszteződés, de hamar megtanultam a helyi gyalogosoktól, hogy nem kell megvárni a zöldet. Sokszor azt se tudtam, melyik lámpa szól a gyalogosoknak, és a baloldali közlekedés is kicsit bekavart, így nagyjából akkor mentem át az úttesten, amikor úgy láttam, hogy nincs féktávolságon belül autó. Ezután kicsit nyugodtabb részre értem, ahol olyan tipikus, filmbeli sorházak álltak. Hogy mennyire enyhe volt az idő, azt a virágzó fák is jelezték. Hihetetlen , hogy február végén már itt tartanak az írek. Hiába, sokmindenben le vagyunk maradva. :-) Idővel elérkeztem ahhoz a bizonyos kikötőhöz, ami azonban a teherhajóknak épült, így nemcsak hogy szép nem volt, de kimondottan ronda. :-) Igazából nem volt ott semmi, csak mindenféle rakodásra használt eszközök. Néha még a járda is megszűnt, így egy kicsit módosítanom kellett az útvonalon, ami nem jelentett túlzott biztosítékot arra, hogy nem fogok eltévedni, de zseniális módon megoldottam ezt is. Átmentem egy hídon, majd a canal mellett haladtam egy ideig, a belváros irányába. Itt megint baromi sok volt a gyalogos, és nem mindig volt könnyű átgázolni rajtuk. De mindent lehet, csak akarni kell. :-) A végén visszafordultam dél felé, eljutottam egy másik "canal"-hoz (ezt magyarul hogy hívjuk?). Azt is kereszteztem, kicsit futotam a másik oldalán, majd visszatértem a hotelhez.

A következő nap szerettem volna valami futóbarátabb helyre eljutni, így megkérdeztem az oktatáson résztvevő társaimat, hogy mit ajánlanak. A Phoenix parkot javasolták, és egy buszt is mondtak, ami odavisz. Nekem viszont semmi kedvem nem volt tömegközlekeséi eszközökkel szórakozni, így az útvonalat megint a szállodától terveztem. Mindössze 4 km-re volt a park bejárata, így könnyű volt a feladat. A parkon belül egy 5 km-es kört gondoltam ki, így összesen 13 km lett volna. Szerencsésen odataláltam (helyesebben odavezetett az óra), és elindultam a körön.

Az állatkert mellett indult az út, és eléggé sajnáltam, hogy nem lesz annyi időm a városban, hogy meglátogassam az állatokat. A park viszont tényleg futóparadicsom! (Ha Dublinban jártok, ki ne hagyjátok!) Az írek nagyon kemények, ők ilyenkor már (tizenegy-két fokban) rövidujjúban és rövidnadrágban nyomják. Nekem azért nem esett rosszul egy vékony réteg a karomon. A kör végén az út letért az ösvényekről, és bevitt a mezőre a fűbe. Kicsit csodálkoztam, de végülis úgy terveztem meg az útvonalat, hogy gyalogutakat kövessen, és gyalog simán át lehet vágni a mezőn, tehát nincs mit csodálkozni. Amikor a végére értem, olyan jól éreztem magam, hogy nekiláttam még egy ilyen körnek. Szerencsére nem sötétedett be közben, mert úgy azért nehéz lett volna a mezőn, világítás nélkül követni az utat. A vége így majdnem 18 km lett.

Visszatérve a hotelbe nagy kedvem támadt kipróbálni a medencét. Igaz, csak 16 méteres, de baromi jól esett az úszó mozdulat. 40 hosszt nyomtam így le, amit sportnak azért nem minősítek, de tényleg olyan jó volt, hogy meglepődtem, hogy nem gyakorolom ezt a sportot rendszeresebben. (Persze, időhiány a magyarázat, de nem lenne szabad, hogy így legyen, inkább az alvásból kell elvenni egy kis időt a jövőben.) A szaunákat is kipróbáltam, és a gőz annyira bejött, hogy alig bírtam kijönni belőle. Az amazoniai kirándulásomat juttata eszembe, amikor olyan párás és forró volt a levegő, hogy eső nélkül is éreztem a meleg vízcseppeket a bőrömön.

Összességében nagyon jó volt ez a dublini kiruccanás. Igaz, meló ügyben voltam kint, de arról a részéről nem írok, mert ez itt nem a munkablog. :-) Érdekes, ha idegen helyen fut az ember, nem is érzi a távolságot, annyira azzal van elfoglalva, hogy merre menjen, illetve hogyan kerülje ki az akadályokat. A garmin térkép funkciója meg csodálatos! Emlékszem, amikor Darmstadtban futogattam egy kis erdőben, hány milliószor tévedtem el, meg persze csomó más helyen is. (Kizárólag a tengerparti és folyóparti futásaim voltak biztosak, ahol a víz mellett haladva véletlenül se lehet eltéveszteni az utat. :-)) Most pedig ismét repülőn ülök Frankfurtba tartva, de Ludwigshafen a végcél. Itt egy kicsit tovább maradok, így több futóútvonalat lehet majd felfedezni. Szerencsére a város a Rajna partján van, ami elősegíti a tájékozódást. :-) A folyó túloldalán található Mannheim, ezt mondják szebbnek, tehát valószínűleg ott érdemes próbálkozni.

A két utazás között kevesebb, mint 24 órát töltöttem otthon, amibe egy futást azért bezsúfoltam. Nem terveztem semmi extrát, de a szokásos 13,8 km-emet lenyomtam 4:38-as átlaggal.

Szerző: azilinha

1 komment

Címkék: térkép dublin garmin

Két jó futás

2012.02.24. 20:12

Mostanában nagyon beleszerettem az edzőtermi órákba, főleg a zumbába. Őszintén szólva a sok-sok mínuszban a futási motivációm eléggé lecsökkent. Ettől persze azért eljártam futni is, de inkább csak a lelkiismeretem megnyugtatása volt a cél. Az eredményeim is igen gyatrák lettek a tavaly novemberiekhez képest, amikor csúcsformában voltam. Persze, lehet, hogy csak az volt a baj, hogy a szervezet túl sok energiát használt fel a hőháztartás épen tartásához, és ennyivel kevesebb maradt a futásra. Többnyire már az indulás is agyrém volt, mire összeszedtem és magamra vettem mindent, ami szükséges: 1 rövidujjú, 2 hosszúujjú, 1 polár felső, 1 rövidnadrág, 1 hosszúnadrág, zokni, cipő, lábszárvédő, sapka, fejpánt, kesztyű, csuklópánt zsebkendővel, karpánt asztma spray-vel, csuklóvédő, garmin óra, mp3 lejátszó. Hihetetlen volt, hogy mire mindezt magamra aggattam, akkor kellett még elindulni futni! Ha nem lenne a futás 7 éve az életem része, bizonyára eszembe se jutott volna ilyesmivel szadizni magam. :-)

Nagy megváltásnak éreztem az idő enyhülését. A múlt vasárnapi futásomon a fent említett ruhadarabok egy részét már mellőzni tudtam, és valahogy a kedvem is jobb volt. Éreztem, hogy sikerülni fog a tervem, ami 7 szigetkört írt elő. Hogy miért kőrözgettem egy emberi útvonal helyett? Fel akartam mérni, hogy mit tudok valójában hosszútávon, és nem akartam, hogy útkereszteződések, piros lámpák, gyalogosok, bringások stb zavarjanak be. A szigeti körözgetés egyetlen előnye, hogy nem kell megállni. Tökre örültem, hogy szinte végig jól éreztem magam. Az elején persze fura volt, hogy már annyit futottam, és még sehol se tartok, meg amikor már a félmaratonon túl voltam, és még mindig csomó volt hátra, de éreztem, hogy bennem van a szükséges energia. Tudtam, hogy menni fog, és így is lett. Időtervem elvileg nem volt, gyakorlatilag nagyon szerettem volna 5 perces átlagon belül futni az ezreket, és ez sikerült is. A 37 km-t 3 óra 1 perc alatt teljesítettem, ami 4"55-ös átlagot jelent. Szerintem baró. :-)

Nem titkoltan a március 17-i MaratonFüred versenyre készülök. Tudom persze, hogy ez nem rekordjavítós cucc lesz, mert elég szintes a terep (Badacsonytomaj-Balatonfüred bringaút), de sebaj. Szintben viszonylag edzett vagyok, mert januárban és február elején sokat futottam hegyen (SZESZ, Gellérthegy, egyéb), távban viszont régen mentem ilyen nagyot. Eddig kételyeim voltak, hogy sikerülni fog-e a MaratonFüred, most viszont már érzem, hogy rendben vagyok.

Ezen a héten tovább enyhült az idő. Tegnap már olyan kellemes volt a délután, hogy ennek bedőlve az esti futáshoz felülre csak 1 rövidujjú, 1 hosszúujjú, meg még1 rövidujjú póló került, ami azért hidegnek bizonyult. 13,8 km volt a táv, és már a 4-ik km-nél éreztem, hogy alulöltöztem. Gyorsan megtaláltam a megoldást: jobban kell nyomni! Így aztán ennek megfelelően ment a folytatás, és így sikerült 4:37-es átlagot hoznom. Pár hónapja persze futottam ennél sokkal jobbakat is, de a mostani formámhoz képest ennek is nagyon örültem. Kezd visszatérni a futásba vetett hitem. :-)

Most egyébként utazgatások várnak rám, jelenleg Dublinba tartok, jövő héten Ludwigshafen következik. Sajnos ez egy-két napot elvesz a futástól is, az edzőteremnek meg végképp betesz. De azért igyekszem kihasználni a lehetőségeket, és meló után futva próbálom majd felfedezni a városokat.

===========

UPDATE: Az eddigieket tegnapelőtt este írtam a repülőn, csak aztán elfelejtettem kipostolni. Szóval azóta a dublini futások is megtörténtek, de arról majd külön írok (ha lesz hozzá elég időm és motivációm.)

IM? Talán mégsem!

2012.02.11. 17:22

Végül nem fizettem be az ironman nevezési díjat, így törlődtem a nevezési listáról is. Nem feledékenységből és nem is anyagi megfontolásból lett így. Valahogy úgy érzem, mégse...

Nem arról van szó, hogy lusta vagyok edzeni, de annyi mindennel szeretnék foglalkozni. Az IM-re való készülés az agyamat is lefoglalja. Még akkor is ezen jár az eszem, amikor tök mást csinálok. Pedig még olyan messze van. Azt hiszem, ha beneveztem volna, minden lelki és fizikai energiámat csak arra irányítanám, pedig annyi más feladatom is van.

Most váltottam munkahelyet. Szeretnék agyilag is ott lenni a melóban, nem pedig az IM részletein gondolkozni közben. Rengeteget kell tanulnom és már a belépésem napján két külföldi utat terveztek be nekem az elkövetkezendő hetekre. Szeretnék jó munkásasszonyhoz híven helytállni. És sokminden más is van, amire szeretném felhasználni a kapacitásomat. Ha most mennék ezerrel az IM felé, annyi mindent kizárnék az életemből.

Lehet persze, hogy még meggondolom magam. Egyelőre messze van. Talán, ha kicsit közelebb érünk az időponthoz, reálisabban el tudom dönteni. Tudom, sokan már most kezdenek edzeni rá, és valószínűleg, aki nagyon rá van kattanva, az jól is teszi, de ez nem az én esetem. Szerintem én fizikailag képes lennék teljesíteni akár most is (ha léket vágnának az úszáshoz :-)). Ha áprilisban döntök úgy, hogy mégis menni akarok, még fel fogok tudni készülni. Most viszont mások a feladataim!


A mai nap pozitívuma, hogy hosszú idő után először sikerült világosban futnom, és megláttam a Kopaszi gáton a Duna jegét. Nagyon hangulatos volt. Mostanában elég motiválatlannak érzem magam a futáshoz (az edzőtermi sportok jobban bejönnek), de ez a mai nagyon állat volt. A sebességemmel nem dicsekszem, már épphogycsak 5 percen belül futom a km-eket. De nem érdekel! Örülök, hogy legalább ennyire futja. :-)

Szerző: azilinha

5 komment

Terep ill. hosszú

2012.01.28. 21:29

Az utóbbi időben változtattam korábbi futási szokásaimon. Írtam, hogy nem bírom már a monoton körözgetéseket, és többen ajánlottátok a terepfutást. Én pedig kaptam az ötleten. Korábban is vonzott a terep, de viszonylag kevéssé gyakoroltam, mivel nem erdő mellett lakom, és mindig felesleges időkidobásnak éreztem, ha az ember nem a házból kilépve kezdi a futást, hanem még elmegy egy helyre (pl. kocsival), hogy majd onnan fusson. Most viszont úgy gondolom, hogy ha fizikailag belefér az időmbe, akkor érdemes kicsit többet rászánni, hogy változatos helyeken, jófej emberekkel futhassak. Azért sem árt, ha mások társaságában nyomhatom a terepfutást, mert a "remek" tájékozódóképességemnek köszönhetően szerintem napokig nem találnék ki az erdőből. :-)

A fentiek alapján elkezdtem szeszelni. Na, nem az alkoholisták táborát növelve, hanem a SZerda Esti SZeánsz nevű futásnak az életembe történő beitkatásával. Ez kb. 20 km-es táv minden szerda este 8-tól a Fenyőgyöngyétől indulva. Eddig kétszer voltam, és nagyon állat volt. Az elsőnél brutál sáros terepen mentünk, a fejlámpám alig világított, a cipőm talpa meg mintha korcsolyáznék! Így aztán a lefelé menetekkel megküzdöttem rendesen és kemény volt az egész, de nagyon jól éreztem magam tőle. A másodikra már vettem normális lámpát és terepfutócipőt. Ekkor ugyan le volt fagyva a talaj, és viszonylag kevés helyen volt jeges, így ilyen szempontból könnyebb volt a dolog, de azért éreztem, mennyire jól kapaszkodik a terepcipő! Ezenkívül két hétvégén nappal is terepfutottam néhány társammal, Bitliszbá mindkettőre betársult. :-) Az elsőn a BÚÉK 20 útvonalát futottuk meg. A másodikon olvadt hóléban tettük meg a távot, ami baromira csúszott és sokszor bokáig vízben kellett nyomnunk, amitől nem volt melege a lábunknak. Ez tényleg embert próbáló vállalkozás volt, de végül mindannyian megúsztuk bokatörés és egyéb hasonló kellemetlenség nélkül. A sebességből poroszkálásból is látszik, hogy ez majdnem gyalogló tempó, de azon időjársi körülmények között a hegyekben ennyire tellett. Köszönöm Bitliszbá, András és Zsolt, hogy velem tartottatok. Nekem baromi nagy élmény volt, pont a nehézségi foka miatt (főleg a végén, amikor már látszott, hogy épségben megúsztuk. :-)) Ja, és itt még nem volt terepcipőm!

Eljött a mostani hétvége, amire kivételesen nem terveztem hegyi futást. Na jó, a Gellérthegy azért benne volt, ezért inkább úgy mondom: terepfutás nélküli. 7 héttel vagyunk a MaratonFüred előtt, tehát ideje egy kicsit edzeni rá. Ennek jegyében indultam ma egy 32 km-es távra. Hát, már az elején éreztem, hogy fejben nagyon össze vagyok esve, és ez a későbbiekben sem változott. A Gellérthegy már rögtön az elején bejött a képbe, és ott sajnáltam magam, hogy küzdöm felfelé magam a hegyre, miközben még eszméletlen sok futás vár rám. Végre felértem a Citadellához, majd picit megkönnyebbülve indultam lefelé a másik oldalon, majd jött a budai rakpart és a Margitsziget. Valahogy még itt se nagyon sikerült magamhoz térni. Talán a szigetkör végétől lett egy nagyon picit jobb, de akkor is olyan hosszúnak tűnt az út már a Lágymányosi hídig is, és az még messze nem a vége volt. Mentem még egy Kopaszi kört, majd itt a bringaúton egy kicsit még kifelé és a Fehérvárin vissza. 32 km volt a cél, ennyit sikerült is pontosan, de úgy éreztem, egy méterrel se menne több. Az időm se lett olyan fényes, 4:54-es átlaggal nyomtam le, amit nem foghatok a Gellérthegyre, mert az igen csekély része volt a megtett km-eknek. Még foghatnám a tegnap esti capoeira aerobicra, ami még nagyon itt van bennem és tele vagyok tőle izomlázzal, de igazából ennek sem kéne bezavarnia.

Igazából az volt a baj, hogy elszoktam a hosszú futásoktól. Az, hogy nyomom a terep félmaratonokat a cammogós tereptempóban, az egész más dolog, ettől a maraton még nem fog menni. Igenis, kell hosszúakat edzeni rendszeresebben. Talán segített volna, ha valakivel együtt futok, és akkor agyilag talán mással lettem volna elfoglalva. Na mindegy, nem vagyok azért elégedetlen, csak néhány tanulságot le kell vonni és a maratont komolyan kell venni. Szerencsére Zsuzsi hétfőn küld nekem edzéstervet, az talán majd segíteni fog (bár jövő hétvégén kirándulunk, úgyhogy valószínűleg nem fog beleférni a hosszúfutás, de utána még lesz elég hétvége).

IM vagy sem?

2012.01.21. 22:00

Tíz napom van eldönteni, hogy részt kívánok-e venni az idei nagyatádi Ironman rendezvényen, vagy sem, mert addig "csak" 32.000 Ft a nevezési díj. Sajnos még mindig nagyon döntésképtelennek érzem magam. Valószínűleg benevezek, mert június 30-ig visszamondható a dolog, és ebben az esetben csak 3.000 Ft kezelési költséget számítanak fel. Valamiért azonban úgy gondolom, hogy ha egyszer benevezek, akkor ahhoz fogom tartani magam, és attól kezdve mindent megteszek a siker érdekében.

Nézzük, mivel is járna a dolog. 3,8 km-t bármikor leúszom, ezzel nincs probléma. Mégis, ha szeretném a legjobbat kihozni magamból, erre is edzenem kell, tehát minimum hetente egyszer irány az uszoda! Ez még bőven belefér, idáig semmi gond. 180 km letekerésében már nem vagyok olyan gyakorlott. Tavaly ugyan körbetekertem a Balatont, de éreztem is rendesen, hogy nem vagyok egy gyakorlott bringás. Az, hogy bicóval járok dolgozni, az tök más dolog, a közlekedésből történő bringázásnak köze nincs a versenyzéshez. Problémás az is, hogy nincs még versenybringám, illetve, hogy nem is ismerem az utakat, hogy egyáltalán merre érdemes edzeni, és még eltévedős is vagyok baromira. De úgy néz ki, ezeken is lehet segíteni. Regő haverom, aki több triatlon versenyen részt vett már, és idén ő is megy az IM-re, azt a tippet adta, hogy itt csináltassak egy bringát: http://matuzmaster.hu/ Van bp-i telephelyük is, és állítólag olcsóbban összeraknak egyet a saját igényeimnek megfelelően, mintha boltban venném. Mari Suarez futótársam, aki gyakorlott bringás, felajánlotta, hogy edz velem. Ő tud jó helyeket és nem téved el. Ez nagyon nagy segítség nekem. Szóval, akármennyire is bonyolultnak látszik a dolog, mégis úgy néz ki, mindenre van megoldás.

Ezután már "csak" azt a maratoni távot kell lefutni. A három sport közül a futásban vagyok lényegesen a leggyakorlottabb. Futottam már több maratont, sőt, hosszabb távokat is, és a futás állandóan és folyamatosan terítéken van az életemben. Ennek ellenére mind a mai napig nehéz lefutnom egy maratont, és egy "sima" maratonra is becsületesen fel kell készülnöm. (Első idei ilyen megmérettetésem 8 hét múlva a Balatonnál lesz, jelenleg erre gyúrok.) Milyen lesz azonban úgy futni azt a maratont, hogy közvetlenül a 180 km-es tekerséből indulok neki? Át fognak egyáltalán váltani a lábaim tekerésből futásba? Azt hiszem, erre a részére kell rengeteget edzenem. Kell hosszútávokat bringáznom, majd egyből nekiindulni egy szép kis futásnak.

Mindezt mikor fogom csinálni? Van egy kedvesem, akitől nem szeretném elvenni az időt, mert nagyon-nagyon szeretem. Hamarosan munkahelyet váltok, és felelősségteljes melóm lesz, amit szintén nem lehet félvállról venni. Az eddig említett sportok mellett edzőterembe is járok, amiről a továbbiakban se szeretnék lemondani, mert a zumba és a capoeira aerobic és a hasburning szintén nélkülözhetetlen dolgok. :-) Ja igen, és szeretnék hittanra is járni, ennek is már megvan az időpontja.

Azt mondják, az embernek mindenre van ideje, amire akarja. Ezt kell tehát szem előtt tartani, és jó szervezéssel biztos meg lehet oldani. A reggeli lustaságomról kell mindenek előtt lemondani. Nem lesz szombaton 10-ig alvás, és hétköznap is elő fog fordulni, hogy munka előtt megyek sportolni (az uszoda tipikusan ilyen dolog). Megpróbálom a lehető legoptimálisabban beosztani az időmet, amúgy meg Istenre bízom a dolgot.

Idei tervek

2012.01.14. 15:56

Nézegetem a futónaptárat, és nem kevés azon események száma, amin igencsak kedvem lenne részt venni. Néhányat kiválasztottam, de valahogy még így is soknak tűnik. Valószínűleg képes lennék mind megcsinálni, csak kérdés, hogy ennyi verseny plusz a rájuk való edzés mennyi egyéb tevékenységtől foszt meg.

Első körben ezeket a versenyeket jelöltem ki:

03.17.    MaratonFüred              42 km
03.25.    Rotary Félmaraton        21 km
04.01.    Vivicittá Félmaraton      21 km
04.15.    Bécs Maraton              42 km
05.06.    Borvidék Félmaraton      21 km
05.27.    Keszthelyi kilométerek    21 km
06.09.    Bükki Hegyi Maraton      42 km
06.30.    UB                             sok km
07.14.    Délibáb Félmaraton        21 km
07.22.    Győr-Lipót Futóverseny  27 km

És a nem(csak) futó események:

07.07.    Balaton-átúszás
???        Öbölátúszás
07.28     Ironman ???

Uh, mennyi mindent tervez az ember! Nem akarok görcsösen ragaszkodni az itt leírt összes eseményhez. Olyan messze vannak, még az elsőig is két hónap van. Hogy aztán tényleg mit tudok a fentiekből megvalósítani, Istenre bízom.   

2011-2012

2012.01.13. 19:25

Egyhetes kényszerpihin vagyok - ez be volt kalkulálva, mégis, már két nap után nehezen viselem a sportnélküliséget. Sebaj, legalább most van időm blogolni egyet. Úgyse írtam még összefoglalót 2011-ről, most végre itt az ideje. 

Nézzük akkor: futás: 3160 km, edzőtermi sportok: 156 óra. Úszásról és bringázásról nem készült számadat. A következő futóversenyeken vettem részt: 

Rotary Félmaraton, Debrecen   21 km   1:40
Oxygén Nagyerdei Maraton, Debrecen   42 km   3:35 (női 3-ik hely)
Borvidék Félmaraton, Szekszárd   21 km   1:54 (hegyi terep)
K&H maraton váltó (félmaraton), Budapest   21 km   1:35 (női 3-ik hely)
Keszthelyi kilométerek, Keszthely   21 km   1:40 (kicsit emelkedős)
Ultrabalaton, Balatonaliga-Tihany   54 km   4:51 (kis eltévedéssel a végén)
Bükki Hegyi Maraton   46 km   4:34 (női 3-ik hely; hegyen, esőben, sárban)
Győr-Lipót   27 km   2:05
Csopaki félmaraton   21 km   1:38   (női 1. hely)
Velencei tófutás   29 km   2:17   (női 2-ik hely)
Budapest Maraton   42 km   3:40

Lényeges esemény volt még a Balaton körbebringázása, amit mintegy 12 óra alatt sikerült megtennem (persze, nem a saját lepukkant montimmal), a Balaton-átúszás 5,2 km-ét 2:18 alatt teljesítettem, a tihanyi öbölátúszás 3,6 km-e pedig 1:29 lett. 

Év vége felé már kicsit untam a futást. Éreztem, hogy valamit újítani kéne. Elkezdtem útvonalat változtatni, így ismét gyakori helyszínné vált a Gellérthegy.

Aztán hallottam a SZESZ-futásról, és éreztem, hogy ott a helyem. Nagy élmény volt sötétben az erdőben, fejlámpával nyomni egy félmaratoni távot. A lámpám sajnos nem ment át a teszten, így másikat kell venni, de a maga a futás rendkívüli élmény volt. Pár nappal később panoráma-kört terveztem, végül Borbély Janival és Bitliszbával futottuk le a BÚÉK 20 útvonalát. Távban és helyszínben mind hasonlított a SZESZ-re, csak ezúttal világosban. Most ott tartok, hogy a terepfutás vonalát szeretném kicsit nyomatni. Persze, a síkfutást se hanyagolom. Jó sok versenytervem van az idei évre is, talán kicsit túlságosan is. Lehet, hogy szelektálni kell belőle. És itt van gondolkodási szinten az ironman, de ennek ügyében még mindig nem tudok dönteni. A mellette és ellene szóló érvek nagyjából kiegyenlítik egymást, így nem tudom, mi lesz a vége. Annyi biztos: idén is megteszem a tőlem telhetőt. 

3000+

2011.12.25. 21:21

Futogatok továbbra is, szó sincs itt leállásról, pihenésről vagy lazsálásról. Igaz, mostanában nem nyomok már havi 300 km-eket, de azért a 200-at még jócskán meg szoktam haladni (+ heti 4 óra egyéb sport). A gondolataimat már kevésbé tölti ki a futás, mint régebben, a testem azonban kívánja a kilometereket. Egyszercsak azt vettem észre, hogy 3000-re emelkedett az idén lefutott km-ek száma.

Na jó, azt azért nem mondom, hogy ez meglepetésként ért. Tudtam jól, hogy mi az ábra, és mikor elindultam arra a futásra, amelyiknél tudtam, hogy eljön ez a bűvös szám, kimondottan néztem az órámon a km-jelzőt. Érdekes módon pont a munkahelyem épületénél jártam, amikor beháromezresedett. Ettől most már mindenképpen kedvelnem kell azt a környéket. :-) Ha jól emlékszem, ekkor írtunk december 11-ét.

Most már karácsonynál járunk, azóta már megfutottam legalább még egy százast, de nem minden tökéletes. Az a probléma, hogy koncepció nélkül nyomom mostanában. A hiúságom nem bírja elviselni az 5 perc/km-nél lassabb tempót, vagyis igazából 4:50 alatt "kell" tartanom még a legjelentéktelenebb edzést is. Több életszakaszban is megállapítottam már, hogy ez az állandó verseny az idővel nem célravezető. Az is meglátszik, hogy az elmúlt egy hónapban is lényegesen romlott a teljesítményem. November 20-án, a siófoki verseny napján még bírtam egy 4:22-es átlagú félmaratont nyomni, mostanában meg kb. 4:45-ösek a futásaim, pedig úgy érzem, ugyanúgy kihajtom magam. Csütörtökön voltam végre Ulrikékkal egy közös futáson a Gellérthegyen, ahol belekóstoltam a lassú tempó gyönyörébe.

Akkor csak az járt a fejemben, hogy ilyen kényelmesen is lehet nyomatni, és én ezt képtelen vagyok magamnak megengedni! Bemelegíteni ugyan szoktam pár perces gimnasztikával, de amint elindul a futás, követelem magamtól a gyors tempót. Vajon ezzel összefügg a lábszárfeszülős problémám? Ez hol jobban, hol kevésbé jön elő, de mostanában visszatérő zavaró tényező. Így aztán mostanában nem azért futok, mert jól esik, hanem mert megszoktam, hogy ez az élet rendje, követeli a szervezetem, de a futások elején szenved a lábam és a boldogság hormonok is csak a futás befejeztével jelentkeznek.

A jó hír az, hogy Karesz, a kedvesem egész jól felépült a térdsérüléséből és már javában futogat. Ennek ellenére nem szoktam vele futni, mert amikor megpróbáltam, úgy éreztem, túl lassú nekem még az ő tempója. Mostanra viszont már ő is gyorsult, nekem meg kéne néhány lazább futás, úgyhogy szerintem tökéletes páros leszünk (ezen a téren is). Meg vissza kéne térnem a résztávozáshoz is, mert az is változatossá teszi a futásokat, és eredményes is. De mivel még kb. három verseny nélküli hónap áll előttem, először kéne kicsit lenyugodnom, aztán összeszedni magam. Még nem késtem le semmiről.

Most kapott a futás!

2011.12.05. 15:58

Az utóbbi időben éreztem, hogy valahogy a futás már nem adja azt, amit régen. Gondoltam arra is, hogy talán már túl régóta csinálom, és a szervezetem valami újdonságra van kiéhezve. Ugyanakkor mégse szűnt meg a futáshoz való kötődésem. Jött a nagy ötlet: változtassunk futóterepet! Egy ideje ugyanis az időspórolás és autómentesség érdekében mindig a Kopaszi gátra jártam, illetve a Budai rakpart - Margitsziget útvonalat futottam be. Most azonban megint előtört bennem a hegyi futás vágya. Mivel a Gellérthegy van legközelebb, pár futás alkalmával a Citadellát másztam meg, majd a hegy másik oldalán jöttem le és úgy haza a Duna-parton. Ettől úgy éreztem, visszaszállt belém a motiváció és ismét csodákat művel velem a futás. 

Párszor megjártam ezt az útvonalat, miközben vágytam egy kis Normafás cuccra is. Így pénteken megnéztem a térképen, hogy lehet egy futásba befoglalni a Gellérthegyet és a Normafát, és szombaton neki is indultam. Ez lett belőle: http://connect.garmin.com/activity/132369516 Hatalmas élmény volt! Két éve a fogas Svábhegy nevű megállójánál laktunk, de akkor nem szerettük a hegyi futást és lejártunk a Kopaszi gátra. Mégis, mindig amikor felmentünk az Istenhegyi úton kocsival, és láttam néhány elvetemült futót, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy egyszer én is megmászom! A gondolatot most követte tett. Hát, nem mondom, hogy nem éreztem meredeknek a terepet! Nemcsak meredek, de baromi hosszú is. Én azonban nem vagyok az a puhány, feladós típus, így belesétálásról szó sem volt. Ahogy egyre feljebb értem, egyre nagyobb volt a köd, a fákat pedig belepte a zúzmara. Mikor végre felküzdöttem magam a Normafáig, mindent felülmúló látvány fogadott, így ahelyett, hogy egyből visszafordultam volna, még nyomtam pár száz métert az erdőben. Csodálatosan éreztem magam.

Mikor kicsodálkoztam magam, eszembe jutott, hogy még haza is kéne érni valahogy, ami bizony nincs közel. Felszállhattam volna a 212-es buszra, de igazából fel se merült bennem, hogy ne a lábaim segítségével jussak el az otthonomig. Így végül 30 km-t tudhattam aznap magam mögött, nem kevés szintkülönbséggel.

Másnap a SUHANJ!-os futásra ígérkeztem el. Az oda- és visszautat kocsival is megtehettem volna, de mivel úgyse lehet behajtani a szigetre, valamennyit mindenképpen kellett volna futni. Akkor meg miért ne fussak inkább otthonról? Végülis csak egy szűk 9 km a Hajós Alfréd Uszoda, a találkozó helyszíne. Már odafelé éreztem a lábaimban az előző napi hegyi túrát, amitől a tempóm is kicsit lassúbb volt a szokásosnál. Még így is bőven időben odaértem, és megismerkedtem egy újabb suhanccal, Patics Ferivel. Összességében elég kevesen voltunk, ha jól számolok, 6-an futottunk, de annál kellemesebb és családiasabb volt a légkör.

Feri nem nagyon hagyta, hogy toljuk, csak néha egy-egy percre fogadott el segítséget, különben magát hajtotta eszméletlen karizmokkal. A mozdulatait elnézve úgy éreztem, hogy száz métertől is meghaltam volna, ő pedig nagyon keményen lenyomott három szigetkört!!! Micsoda kitartás és akaraterő, nem beszélve a fizikai edzettségről. Gratulálok Feri, csak így tovább! Sajnáltam, hogy Marietta nem volt ott, szívesen beszélgettem volna vele. A múltkori SUHANJ!-os program óta rendszeresen eszembe jut az a sok pozitív erő, ami sugárzik belőle. 

Én ezúttal csak két körig tartottam a társasággal, mert őszintén szólva elfáradtam. Na jó, szerettem volna már látni a kedvesemet is, akit betegen hagytam otthon. A nyúlcipő még rajtam volt, és utolsó energiáimat megfeszítve nekiindultam az utolsó 9 km-nek, ami hazáig kellett. Mikor megláttam a Batthyányn a villamost, nagy kísértés volt, hogy felszálljak-e rá, de szerencsére ezúttal se adtam ilyen könnyen a dolgot és győztek a lábaim. A 30 km-es szombat után egy 27 km-es vasárnapot sikerült a magaménak tudni. 

Azt hiszem, újra jóban vagyok a futással és az idei évet sikerülni fog az áhított km-számmal zárni. Azt azért őszintén bevallom, hogy nem bánom, hogy ma nem kell futócipőt húznom, csak hasizmozgatni meg zumbázgatni az edzőteremben. :-)

Szerző: azilinha

5 komment

Hogyan fussunk PB-t edzésen?

2011.11.20. 20:57

Tényleg azt hittem, nem fogok tudni menni a siófoki versenyre, ezért nem is neveztem. Sérültnek éreztem magam az előző időszakban, és nem is akartam a versenyre koncentrálni. De azért csak nem tudtam kikapcsolni a gondolataimból Siófokot. Mikor eljött a verseny napja, úgy döntöttem, lenyomok én is egy félmaratont, mintha ott lennék.

Eleinte nem jártak különösebb gondolatok a fejemben. Nyomtam nagyjából a szokásos tempóban, majd alig 1 km után megláttam egy srácot, akiről úgy gondoltam, kb. az én tempómban fut. A versenyszellem egyből belém csapott, és szépen ott is hagytam a csávót. Még egy ideig ügyeltem, hogy utol ne érjen, de hamarosan el is tűnt a látókörömből. Közben az órámon néztem a km-váltásokat, és meglepően sok km-t sikerült 4:20-as tempó alá vinnem. Ettől szárnyakat kaptam. Májusban a K&H-n futottam az eddigi félmaraton rekordomat, ami 1:35 lett. Emlékeztem, hogy az valami 4:32-es vagy hasonló átlaggal hozható össze. Most pedig szinte minden ezresemet sikerült ennél gyorsabbra vennem. Éreztem, hogy PB-esélyes a dolog, még akkor is, ha csak egy sima edzésről van szó.

Közben folyamatosan Siófokon járt az eszem. Egyrészt nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok ott, másrészt így is élveztem a rendkívüli formámat. Nyomtam, ami csak kifér belőlem. Úgy 15 km-ig repesztettem, aztán kicsit elkezdtem fáradni, de még így is bőven 4:30 alatt tudtam tartani a tempót. 21,1 km-nél megállítottam az órát, amely abban a pillanatban 1:32:09-et mutatott. Fantasztikus érzés volt. A K&H-s 1:35 után az volt az érzésem, ezt esélyem nincs megdönteni, és úgy fogok meghalni, hogy ennél jobb félmaratonom nem lesz. Fel sem tudom fogni, hogy őszre hogy kerültem ilyen jó formába. Október 2-án, a maratonon még szenvedtem, de aztán, mint akit felhúztak. Az edzéseken folyamatosan olyan tempót nyomok, amilyeneket korábban versenyen se tudtam soha. És most ez a félmaraton mindenek netovábbja.

Egyrészt nagyon sajnálom, hogy nem Siófokon teljesítettem ugyanezt, másrészt valahol örülök is neki. A büszkeségemnek és a hiúságomnak sokkal jobb lenne, ha ez az eredményem hivatalosan regisztrálva lenne és bárki bármikor visszakereshetné az eredménylistán, másrészt pont azt gondolom, hogy nem a büszkeségnek és a hiúságnak kell dominálnia az ember életében. Én hajlamos vagyok túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani az eredményeimnek, de jól tudom, hogy emberileg nem az határoz meg, hogy mennyi idő alatt futok le x km-t. Emberileg pedig jobban szeretnék fejlődni, mint a futásban. Így azt tudom mondani, hogy nagyon örülök ennek a teljesítménynek, és bár kicsit sajnálom, hogy a versenyen nem tudtam megmutatni, összességében boldog vagyok, hogy így alakult. Az életem célja Istenhez minél közelebb kerülni, ez pedig nem a futó eredményeken múlik.

Hogyan tovább?

2011.11.11. 12:12

Érdekes a sors. Egy kisebb egészségügyi probléma miatt a doki azt javasolta, hogy kb. 6 hétig vegyek vissza a sportból. Nem kell abbahagyni, csak kerüljem a maximális erőfeszítést, azaz: visszafogottan toljam. Közben még itt van az a térd alatti, sípcsont melletti problémám, ami szinte ugyanezt diktálja. A dolog fonákja, hogy közben erősnek érzem magam, és az utóbbi időben fantasztikus eredményeket hoztam az edzéseken. Vagyis: ha most versenyeznék, PB-esélyes lenne a dolog. Itt van a nyakunkon Siófok, de nem leszek ott. Elvileg mehetnék, de ha nem adhatok bele mindent, akkor minek? Visszafogottan versenyezni?? A fülemben csengnek korpaZASZ karakterei, amint mondja, hogy ez lehetetlen. Én ugyan korábban, amikor még nem vettem észre, hogy ilyen jó formában vagyok, azt terveztem, hogy "poénból" veszek részt a siófoki versenyen, de igaza van korpaZASZ-nak, hogy én erre képtelen vagyok. 

Fura az egész. Nyár végén volt egy olyan érzésem, hogy annyit edzek, mint állat, az eredményeim mégsem javulnak. Ekkor elhatároztam, hogy lejjebb adok, és tervezgettem olyanokat, hogy visszavonulok sima hobbifutóvá, akinek nem a sport lesz az élete. Úgy döntöttem, a maraton után kezdem a visszavonulást. Erre mi történt? Elkezdtem jobbnál jobb eredményeket elérni az edzéseken. Valószínűleg a kánikula elmúlásának is nagy szerepe van ebben, de mindegy is, lényeg, hogy egyszerre olyan jó lettem, amire abszolút nem számítottam. Ettől aztán elkapott a hév, és a továbbiakban el is felejtettem a visszavonulás gondolatát, csak száguldoztam a futópályákon. Valami persze azt súgta, hogy lehet, hogy nem ez a nyerő, de igyekeztem nem figyelni erre a hangra. Most pedig ott állok, hogy a saját érdekemben kicsit vissza kell vennem. 

Hogy vannak-e bennem lázadásos gondolatok? Hazudnék, ha nemmel válaszolnék. Ugyanakkor talán szükségem van most erre. Magamtól nem voltam képes lejjebb adni, erre más jelzést kaptam. Azt hiszem, itt a kitűnő lehetőség, hogy egy kicsit más dolgokkal is foglalkozzak. Már régóta szeretnék letenni egy szakmai vizsgát, amit mindig csak halogattam, hogy a sport miatt nincs időm tanulni rá. Itt a soha vissza nem térő alkalom! Foglalkozhatok kicsit karácsonyi előkészületekkel is, ami gyerekkorom óta teljesen kívül esik a tevékenységi körömön, most viszont van hozzá kedvem. Végül pedig futhatok együtt a kedvesemmel. Ő hosszú térdsérülés után most kezd újra futogatni, de amikor a múltkor együtt mentünk, nekem túl lassú volt a tempója, így végül külön futottam. Most megpróbálok majd vele együtt. 

Na, persze nem tervezem, hogy hosszú ideig visszafogottan sportoljak. Úgy gondolom, az év hátralevő részében veszem csak pihenősebbre a formát, januártól pedig újra beleadok egy kicsit többet. De megpróbálom valahogy ésszel, és nem minden másnak a rovására. Lehet, hogy BRandomtól kéne tanulnom, nekem ő tűnik egy olyan figurának, aki jól megtalálja az egyensúlyt ezen a téren.

Szívás a futócipővel

2011.11.08. 23:34

Régóta érett a helyzet egy új futócipőre, hiszen a Lunar Swiftem már jóval túllépte az 1000 km-t, a Supernova meg annyira nem jó, az inkább csak tartalék cipő. Arról nem is beszélve, hogy ő sincs messze az ezertől. Szombaton, munkanap révén ebédszünetben elmentem a Nyúlcipőboltba, és végrehajtottam az oly' régóta tervezett akciót. Hogy milyet akarok, azt a Nike cipőteszt jóvoltából már tudtam. Őrá esett a választás:

 A tesztelt méretre nem emlékeztem, de a Swiftem 39-es. Még el is vittem magammal, és miután felpróbáltam a Glide-ot, ami abszolút jónak tűnt, a Swifthez is hozzámértem a biztonság kedvéért. Abszolút egyezett vele, így azt hittem, megvan a tökéletes választás. Miután megvásároltam és megváltam 33 ezer forintomtól, alig vártam a munkaidő végét, hogy felavathassam.

Eleinte kényelmes volt, sőt, mondhatni, hogy az első 10 km-en csak a pozitívumait éreztem. A maradék 7,5 km-en azonban már jelezte, hogy típusban ugyan kitűnő, de méretben mégsem ő a nekem való. Akkor még nem vettem komolyan a jelzését, és másnap is futottam benne 13,5 km-t, amikor is egyértelművé vált, hogy bizony, fél számmal nagyobbra lenne szükségem.

Muitán a Nyúlcipőbolt tulajdonosai és eladói maguk is futók, nagyon bíztam benne, hogy megértik a problémát. Aki fut, az jól tudja, hogy futás közben egész más érzést ad a cipő, mint pár méter sétánál. Aki régóta fut, és sokszor vett már futócipőt, az főleg tisztában van ezekkel a dolgokkal. Én is jól tudtam, mégis, minden tudományomat bevetve is rosszat választottam. Azt hittem, ilyen máskor is előfordult már a világtörténelemben, és akik futócipőket árulnak, miközben maguk is futók, nyilván van egy B tervük az ilyen esetekre. (Arról nem is beszélve, hogy üzleti szempontból is megéri néha kedvezni a vevőknek, amennyiben meg akarják tartani őket.) Nos, sajnos kaptam egy teljesen egyértelmű negatív választ. Még arra se vállalkoztak, hogy egy olcsóbb modellre becseréljék. Most itt állok egy szuper jó, de számomra használhatatlan futócipővel és 33 ezer forint mínusszal. :-(

Ma este alig 9 előtt értem haza. Futócucc fel és gyorsan indultam futni, mert 10-kor bezár a Kopaszi-gát. A Supernovában nyomattam, és az első 5 km-en eléggé feszült a siető izmom, valamint csesztette a lábamat ott, ahol az új cipő előzőleg megnyomta. (Az már csak ráadás az idegesítő dolgokra, hogy az órámban lemerült az elem, így még mérni se tudtam a futást.) Lenyomtam a szokásos 13,5 km-t, de szar volt úgy az egész, ahogy van. Mindegy, lehet, hogy úgyis kényszerpihennem kéne, mert a térdem alatt a sípcsont mellett közvetlenül továbbra is nyomásérzékeny a lábam. Úgy összességében most kicsit elegem lett a futásból.

Na, hát ez van, nem a világ vége. Próbálom úgy felfogni, hogy ezek ugyan bosszantó dolgok, de talán apróságok, és hosszútávon nem lesz kihatásuk az életemre. Húzok is aludni, mert semmi kedvem ezen gondolkozni többet.

További rekordok

2011.11.01. 19:53

A szigetkör PB hozott lázba, vagy mi történt? Ez tényleg én vagyok?

Szépen futogatok tovább, ragaszkodva az 5 percen belüli ezrekhez. Eljutottam odáig, hogy ez nekem már meg se kottyan, sőt, ez a kényelmes tempó. Eszembe jut, amikor Szasza mondta, hogy emeljem magasabbra a sarkaimat, Bitliszbá pedig arról beszélt, hogyha 1-2 centivel hosszabbakat lépek, már jóval gyorsabban futok. Zsani meg azt javasolta, hogy kicsit dőljek előbbre. Néha eszembe jutnak ezek a szavak, és próbálom csiszolni a technikámat. Rájövök, hogy egész kényelmes, és sokkal lendületesebben lehet így futni. Közben az idő is viszonylag hűvös, legalábbis a szemptemberi kánikulához képest. Úgy érzem, valahogy akaratlanul is összejönnek a dolgok.

Eljött a szombat, amikorra egy kb. 27 km-es futást terveztem. Meg is történt a dolog, de hogy ez nekem 4:42-es átlagsebességgel fog menni, arra álmomban se gondoltam. Nyáron kétszer is futottam hasonló távot versenyen (mindkettőt elég hűvösben), ebből a Győr-Lipót 4:56-os átlaggal ment, a Velencei-tó 4:44-essel. Most pedig egy sima edzésen sikerült összehoznom a 4:42-est. És ezzel nincs vége a sorozatnak. Tegnap (hétfőn) nyomtam 13,4 km-t (ez a leggyakoribb edzéstávom), amin ezúttal 4:29-es ezreket mentem átlagban. Azaz: egyéni rekordomat megdöntöttem ezen a távon is.

Az az érdekes, hogy mostanában tényleg lejjebb vettem a futás jelentőségéből, és erre pont ilyenkor sikerül rekordokat döntenem. Azt hiszem, az igazolódott be megint, amit már annyiszor tapasztaltam más dolgokban is: akkor megy jól valami, amikor nem görcsölök rajta. Na, persze ezen beindulva most azon gondolkozom, mégis kellene most egy verseny, ahol ki tudom hozni magamból, ami mostanában bennem van. Persze, nem akarok stresszelni, csak úgy "simán" versenyezni (az meg milyen? :-)). Tudom, nemsokára lesz a siófoki félmaraton, csak sajnos nem egész biztos, hogy el tudok rá menni, és nem tőlem függ. Eddig nem is tartottam olyan fontosnak, de most kicsit megváltozott a véleményem, és remélem, össze fog jönni. Ha nem, akkor körbenézek a futónaptárban, biztos találok még valami versenyt.

Azért hozzáteszem azt is, hogy a mai futásom már nem sikerült olyan jól. Valószínűleg ennek nincs különösebb oka, csak az, hogy előtte túl sokat reggeliztem, és ettől kimondottan kényelmetlenebbül éreztem magam, valamint a napsütéses ünnepnap mindenkit az utcára csábított, és a nyári időkhöz hasonló szlalomozásba csapott át a futás. A mai 15,5 km így csak 4:49-es átlagú lett, de különösebben nem izgat. Az viszont egy kicsit igen, hogy észrevettem, hogy a térdem alatt, a sípcsont mellett közvetlenül van egy kb. 2 centis rész, ami nyomásra érzékeny. Alapban nem fáj, futás közben sem, de ha megnyomom, az elég brutál, tehát ha nem is súlyos, de valami van vele. Holnap igyekszem eljutni a szigetre, és megkérdezem az edzőket.

Ezt leszámítva tényleg nagyon jól mennek az utóbbi hetekben a futások. Talán mégse akarom még lejjebb adni? Talán mégis akarok még PB-t futni???

Nem semmi szigetkör

2011.10.28. 23:36

Tök jó, hogy mostanában annyit mondogattam, hogy háttérbe szorul a futás jelentősége, meg nem érdekel az idő, meg nincsenek már különösebb céljaim, stb. Lehet, hogy valahol, tudat alatt mégse így gondolom? Miért futok mégis továbbra is intenzíven, és miért tartom a leglazább edzést is szigorúan 5 perc/km alatt?

És akkor most leírom, hogy mi volt szerdán. Végre el tudtam menni a szigetre egy futóklubos edzésre. Nem tudtam, mi lesz a program, gondoltam, valami résztávozás, mint általában ilyenkor. Mikor hallottam, hogy felmérő szigetkör jön, úgy gondoltam, ez az, amit most a leginkább a hátam közepére se kívánok. Komolyan mondom, hogy legszívesebben hazamentem volna, de a gyakorlatban azért mégse vagyok ilyen megfutamodós. Gondoltam, lesz, ami lesz, alávetem magam. Végülis csak huszon valahány percig kell elviselni a szenvedést, aztán vége. Dávid felhívta a figyelmünket, hogy mivel most sötétben futunk és a lábunk elé kell nézni, valószínűleg nem fog olyan jól sikerülni, mint jobb látási viszonyok mellett. Így én nagyjából 24 percre saccoltam magam.

1,3 km bemelegítés után neki is indultunk. Az elején három srác ment előttem, akiknél érezhetően gyorsabb voltam, de nem nagyon bírtam őket kikerülni. Gondoltam, nem baj, legalább lesz jó kifogásom a szar eredményre. Pár percen belül azért mégis sikerült előznöm, és attól kezdve nyomtam, mint akit felhúztak. Egy zöld pólós sráccal nagyjából együtt haladtunk, hol ő volt elöl, hol én. Néha, ahol volt világítás, az órámra néztem, és többnyire azt láttam, hogy 4 perc tizenakárhányas tempóval megyek. Ez valószínűleg adott egy kis motivációt, és csak nyomtam neki, ahogy belefér. Természetesen marha fárasztó volt, de valahol élveztem, ahogy visz a lendület, és jó érzés volt, hogy én erre képes vagyok. Bizony, a vége felé éreztem, hogy ebből lehet egyéni csúcs. Célba érésemkor Vajda Zsuzsi kiabálta, hogy 22:22!! Úgy megörültem neki, hogy a saját órámra nem is figyeltem, és elbénáztam a mérést. De sebaj, azért vannak az edzőink. :-) Hatalmas élmény volt.

Hogy miért jelent nekem ilyen sokat egy vacak szigetkör? Én hosszútávfutó vagyok, ami azt jelenti, hogy hosszú távon tudok tartani egy egyenletes, viszonylag gyors tempót, de rövid távon nem tudok arányosan gyorsabban futni. Ezt pedig régóta elég nagy hiányosságnak élem meg, mert az ember az 5,3 km-t ne a félmaratoni tempójával fussa! Korábban csak azt láttam, hogy én a rövid távokon kiköpöm a tüdőmet, és nincs gyilkosabb dolog, mint 5,3 km-t futni teljes gőzzel. Most viszont anélkül, hogy kicsit is készültem volna rá, sikerült majdnem egy perccel megjavítani az egykori rekordomat. Akárhogy is számolom, ez a szigetkör 4:13-as átlagra jön ki.

Ezek után ugye mindenki elhiszi, hogy nem érdekel az idő a futásban, és amúgy sincs nagy jelentősége a futásnak az életemben? :-)

Futás, suhanás

2011.10.23. 17:22

Elég régen blogoltam. Amikor van egy kis időm, mindig inkább sportolok, minthogy a sportról írjak. A maraton megvolt, további céljaim most nem nagyon vannak, ennek ellenére eszemben sincs felhagyni a futással, se az egyéb sportokkal. Igaz, néha a gondolataimban kicsit visszaszorul a sport jelentősége, de a gyakorlatban ugyanúgy űzöm. Bár nem szeretem a hideget, egyelőre bejön a hűvös idő, és általában jobbakat futok, mint melegben. Mostanában akármennyi is a táv, próbálom 5 percen belül futni a km-eket. Többnyire sikerül is, kivéve, amikor befulladtam, meg amikor nagyon esett az eső. Jó lenne persze résztávozni továbbra is (sajnos a szigetre nem jutok el minden héten), meg kéne kicsit pihenősebbeket is futni. Talán majd készítek magamnak egy olyan edzéstervet, ahol ezek is szerepelnek. Na meg a hegyi futás, amit egy időben gyakran műveltem, mostanában viszont leszoktam róla. Idén már több, mint 2500 km van a lábaimban. Elvileg meglehet a 3000 év végéig, de igazából nem presztizskérdés. Nem akarom, hogy ezek a számok határozzák meg az életemet.

Az utóbbi hetek futásaiból egyet szeretnék kiemelni. Múlt szombaton egy Fut a Face nevű program keretében a SUHANJ! Alapítvány suhancai kaptak különböző sportolási lehetőségeket a Margitszigeten. Bár mostanában ritkán nézek be a facebookra, szerencsére ezt pont megláttam, és tudtam, hogy ott a helyem. Hogy aznapra se maradjon el az edzésem, a helyszínre is futva érkeztem, majd Gusztos Pétertől kérdeztem, hogy tudok-e valamiben segíteni. Ekkor indult ugyanis a kerekesszékesek szigetkör futása. Péter javasolta, hogy Esztert toljam, akit képekről és hírből már ismertem, de személyesen most találkoztunk először. Nagyon kedves lány és a betegsége ellenére rendkívül sok pozitívum sugárzik belőle. Amíg toltam a szigeten, végig beszélgettünk. Bizonyára én vagyok a néhány milliomodik, aki megkérdezte, hogy mi történt vele és hogy éli át a helyzetét, de nagyon kedvesen válaszolt mindenre. Azt is mondta, hogy úgy gondolja, mindennek megvan a maga oka, és ez azért történt így, mert valamit tanulnia kell belőle. Amúgy meg próbálja mindenben a pozitívumokat keresni. Nagyon jó volt együtt futni és beszélgetni Eszterrel. Nagyon sok erőt merítettem belőle. Innen is köszönöm.

Amikor visszaértünk, megpillantottam Mariettát, akit már ismertem egy korábbi SUHANJ!-os futásról. Neki nem kell segítség, mert saját magát hajtja a kerekesszékben. Odamentem hozzá beszélgetni, és megtudtam, hogy egyedül lakik egy albérletben, van autója és önállóan közlekedik. De ezek csak fizikai dolgok. Itt is az nyűgözött le, hogy mennyire vidám, kedves és tele van motivációval. A balesete előtt nem sportolt semmit, azóta kosárlabdázik és vív profi szinten, ezenkívül minden egyéb sportot űz, amire csak lehetősége nyílik. Paralimpikon akar lenni, és ezért mindent megtesz. Iszonyatosan sok erőt kaptam tőle is. Valahogy annyira higgadtan kezeli a dolgokat és annyi élet van benne! Nagyon sokat gondolok rá azóta is, és tervezem, hogy elmegyek majd egy kerekeszékes kosárlabda edzésre.

Lelki energiával feltöltekezve indultam neki a hazafutásnak. Sikerült is nagyon szép átlagot hoznom, de ez nem lényeges. Amit kaptam ettől a két lánytól, abban rejlenek az élet jelentős dolgai, nem az én futó lépéseimben.