BSZM 2018

2018.04.05. 13:08

2015 és 2016 után ismét eljött az ideje, hogy rajthoz álljak a Balaton Szupermaratonon, ahol a feladat a Balaton körbefutása négy nap alatt. Minden napnak megvan a maga szakasza, a végeredmény pedig a négy nap alatt elért összesített eredmény. Tavaly azért nem indultam, mert még túl frissen élt az emlékezetemben, hogy milyen extrém brutál nehéz ez a verseny, és nem volt kedvem ismét szívatni magam. De ahogy telik az idő, úgy vész homályba a sok-sok kín, és egyszer csak odáig jutottam, hogy újra át akartam élni a rengeteg "élményt", mind pozitív, mind negatív értelemben. 

 A felkészülés egész jól ment. Semmiféle sérülés vagy betegség nem szólt közbe, és a tervezett edzéseket „csont nélkül” sikerült megcsinálni. Nem tűztem ki konkrét időeredményt vagy helyezést a versenyen, csak arra hajtottam, hogy sikerüljön teljesíteni a távot, legjobb tudásom szerint.

 A rajtál kellemes izgalom lett úrrá rajtam. Érdekes emberekkel beszélgettem, akik már voltak 100 km-es versenyeken az idén, és kicsit törpének éreztem magam, hogy én még semmilyen versenyen nem voltam, és a leghosszabb edzésem sem haladta meg a maratoni távot. De sebaj, a korábbi évek tapasztalatai alapján ennek elégnek kell lennie. A rajt mindig furcsa. Olyan felfoghatatlanul hosszú a táv, hogy az embernek igazából gőze nincs, mibe vág bele. Érdemes nem elfutni az elejét, de ilyenkor, a kezdeti versenyláz hevében nem is érezzük igazán, mi a gyors és mi a lassú. Igaz, az óra mutatja a tempót és a pulzust, de érzésre mégis tök más, mint egy sima edzés. Balu javaslata az volt, hogy próbáljam tartani a 160 körüli pulzust, mert azzal jó sokáig elvagyok. Ehelyett elég hamar felment úgy 170 felé, annak ellenére, hogy abszolút nem éreztem magam fáradtnak. Nem is csináltam belőle ügyet, ha 170, akkor 170, lényeg, hogy kényelmes.

2018_0007_11_0419_0000_2120.jpg

 Az első nap 48,3 km volt a táv, vagyis Siófoktól Fonyódig futottunk. Az első fele fejben elég nehéz volt. Fizikailag ugyan jól ment, de az agyammal nem bírtam felfogni a távot, és ez azért nyugtalanító érzés. Még szerencse, hogy nem kell mást tenni, mint rakosgatni egyik lábat a másik után, miközben telnek a km-ek, és lehet tudni, hogy egyszer majd vége lesz. :-) 20 km után kezdtem jobban érezni magam, és 25 környékén csúcsosodott ki igazán az erőnlétem. Talán kicsit el is bíztam magam arra gondolva, hogy innen már kitart az energia a táv végéig. Bele is raktam jó néhány 5 percen belüli km-t, és kezdtem nagyon örülni. 40 km-ig jó is volt minden. Ha itt kellett volna megállni, elkönyveltem volna egy örömfutásnak az egészet. De kezdtem savasodni, és az utolsó 8 km-en már rendkívül erősnek kellett lennem fejben, hogy ellensúlyozzam a lábamban érzett kínokat. Többször kísértést éreztem egy balatoni fürdésre a hűvös idő ellenére, de végül valahogy sikerült olyan kontrollt gyakorolnom magam felett, hogy inkább a parton rójam a km-eket. :-) És egyszer csak, nagyon hosszúnak tűnő idő után sikerült annak a borzalmas 8 km-nek is a végére érni, és a fonyódi célban találtam magam. Az órámra pillantva láttam, hogy 4:07 alatt gyűrtem le a távot, ami 5:07 perc/km átlagtempót jelent. Hatalmas meglepetésként ért, hogy 3-ik vagyok az abszolút női mezőnyben és 2-ik a kategóriában. Timi a pálya nagy részén előttem volt, és valahol a vége felé előztem meg, de akkor már annyira magamon kívül voltam, hogy észre se vettem. Persze, az első nap eredménye még semmit sem jelent egy négynapos versenyen, de kezdetnek nem rossz. 

A második nap Fonyódtól Szigligetig futunk, ez a leghosszabb táv. Az előző két BSZM emlékei alapján ez sokkal szenvedősebb szokott lenni az első napnál, úgyhogy leginkább a türelemre helyeztem a hangsúlyt. A lábaim egész jól vittek, és az eleje fejben könnyebb volt az előző napinál. De 25 km-nél ezúttal nem csúcsosodott ki az erőnlétem, inkább fáradni kezdtem úgy, ahogy még nem lenne szabad. Ekkor megkértem Istent, hogy fusson velem. Megbeszéltem vele, hogy mindegy, milyen lesz az időm és a helyezésem, csak fussa velem végig a távot, mert akkor biztosan meg tudjuk csinálni. Természetesen azért bujkált bennem a vágy, hogy minél jobb legyen az időm, de próbáltam úgy hozzáállni, hogy mindenképp boldog leszek, ha megcsinálom. Igazából a 4-ik helyen voltam a női mezőnyben, ugyanúgy, mint az előző nap is, a pálya nagy részén. Nem tudtam, Timi mennyivel van előttem, de nagyon igyekeztem, hogy  ne is érdekeljen. Ha ő ér be előbb, akkor fogadjam el, hogy ő a jobb, és ő érdemli a harmadik helyet, én pedig gratulálok neki. És ez még nem csökkenti az érdemeimet, hiszen én is beleadom a tőlem telhető maximális erőfeszítést. (Persze, a második nap sem dől el még semmi, csak pszichológiailag számít(hat) kicsit.) Istennel futni jó, mert akármennyire is fáradt voltam, egyértelműen jelezte, hogy megcsináljuk. Ettől - bár fizikailag nagyon nehéz volt - folyamatos biztonságban éreztem magam. És 8 km-rel a vége előtt történt, hogy megelőztem Timit. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem örültem, de próbáltam maximálisan tudatosítani, hogy semmi jelentősége. Szerintem ő sem versenyzett. Ő is csak tette a dolgát, és a legkisebb mértékben sem ellenfélként nézett rám. Tanultam tőle és meg is köszönöm. Ezen a napon 4:41 alatt teljesítettem az 53,1 km-es távot, végén a szigligeti emelkedővel. Ez 5:17-es átlagtempót jelent.

A harmadik nap Badacsonyból indultunk és Füred volt a végállomás. Ez a legrövidebb nap, alig hosszabb a táv a maratoninál. A korábbi emlékek szerint ennek a napnak az eleje nagyon nehéz, de aztán megjön az energia. Most nem így történt. Úgy éreztem, ólomból vannak a lábaim, és ehhez még folyamatos szembeszél is társult. A meglehetősen hűvös idő önmagában nem ellensége a futónak, de a szembeszél egy szörnyeteg! Nyilván mindannyian egyformán küzdöttünk vele, tehát igazságtalannak nem nevezhető a jelenség, csak simán sz@r. :-) Nem bírtam magamhoz térni. Ismét kértem Istent, hogy nyomjuk együtt, mert ezúttal fokozottan éreztem, hogy mennyire nulla vagyok, és csak Vele együtt leszek "valami". Minden helyezést és időeredményt elengedtem, csak célba érni szerettem volna, nagyon-nagyon. Az a gondolat motivált, hogy - mivel nem volt se autós, se bringás kísérőm - tudtam, hogy ha feladom, akkor is el kell sétálnom Füredig, csak sétálni izzadt ruhában és szembeszélben sokkal rosszabb, mint futni, ráadásul jóval tovább is tart. Minden érv amellett szólt, hogy próbáljak a tőlem telhető maximális sebességgel eljutni Füredig. És Isten ezúttal sem hagyott cserben. Igaz, nem értem utol Timit, sőt, még Kriszti is megelőzött, és szörnyen nehéznek éreztem az egész napot, de meglett!  Az 5-ik helyre csúsztam le az aznapi eredménylistán, összesítettben pedig 4-ikre, mert Timi elém került két perccel. Ő jobban bírta, nagyon ügyes. Én kicsit azért magam alatt voltam - elsősorban nem az eredménylista miatt, hanem mert járni se nagyon bírtam, és még egy nap hátra volt. A 43,6 km-hez 3:54-re volt szükségem, ami sajnos csak 5:23-as átlagtempót jelent, de a Balaton északi partján sokkal több emelkedő befigyel, mint a déli parti szakaszokon. Nagyon-nagyon elhatároztam, hogy ha még x helyet is visszacsúszom, akkor sincs semmi baj, de végigküzdöm az utolsó napot is!

2018_0007_31_2384_0000_2120.jpg

Az negyedik nap több mint két órával korábban volt a rajt az előző napokhoz képest, ráadásul pont akkor állítottunk órát, ami még egy óra veszteséget jelentett. Én amúgy is nagyon későn kelő vagyok, úgyhogy ebben a helyzetben maximálisan hátrányosnak éreztem magam. De ez van, végül is eleve azért indultunk a versenyen, hogy nehézségeket küzdjünk le, úgyhogy nincs nyavalygás! Hajnali rajt Füreden, alig több mint 0 fokban. Végül is minden nap volt megfagyás a rajtnál, úgyhogy ezen nem ér kiakadni. Inkább örülhettünk, hogy se hó, se eső nem esett, és még a szél is megemberelte magát az előző naphoz képest. De a futást nem éreztem könnyebbnek. Itt már egyből kértem Istent, hogy társuljon be, és biztos voltam benne, hogy együtt megcsináljuk. Csopakon eszembe jutott  a sok ott töltött nyaralás, de ebben a hidegben és brutál állapotban nem sok minden emlékeztetett a jó kis strandolásokra. Aztán valahogy mintha ki is szálltam volna magamból, Alsőörsből alig rémlik valami, és Almádi vége felé tértem észhez, ahol Kriszti utolért. Azt azért tudtam, hogy 18 perc előnyöm van vele szemben, amihez nagyon durva bajomnak kéne történnie, hogy behozza, de igyekeztem elvonatkoztatni tőle. Igazából jó volt találkozni, sőt, elkezdtük beszélgetni, és szerintem ennek köszönhetem, hogy visszatért belém az élet. Fűzfőt együtt nyomtuk le, ami nekem már hazai pályának számít. Aztán, Keneséhez közeledve rájöttem, hogy nemcsak, hogy élek, de jól vagyok és futni is tudok, sőt, gyorsan is! Sokat dobott rajtam, hogy otthon vagyok. Kenesétől Siófok felé számtalanszor futottam az edzések során, ezért pontosan tudtam, mi következik még. Tudtam örülni annak, hogy Siófokról már nem kell visszafutni Kenesére, ellentétben az edzésekkel. :-) Akarattyát lenyomtuk a part mellett, majd a Bercsényi emelkedőn fel. Itt Kriszti megint megelőzött, viszont ekkor feltűnt Évi, aki összetettben a második helyen állt. Sikerült megelőznöm őt. Akarattyai körforgalom után ki a magaspartra... Otthon vagyok, minden bokrot ismerek, ez az én pályám! Elkezdtek vinni a lábaim. Egyszer csak feltűnt Timi háta. Kriszti mondta, hogy menjek csak nyugodtan, hiszen nekem tétje van a dolognak. A világosi magasparton, a 38-ik km-nél értem utol Timit, akkor 13 km volt hátra. Éreztem, hogy jön ki belőlem az állat (vagy az otthoni környezet pozitív hatása? :-)) Eldöntöttem, hogy lesprintelem a hátralevő távot. És igen, sikerült néhány 5:0x-es km-t vágtáznom, de még egy-két 5 percen belüli is befigyelt. Igaz, nem tartott ki a lendület a végéig, és az utolsó 5-6 km-en megint nagyon szenvedtem, de ekkor már tudtam, hogy még egy kis türelem és minden megvan. Minden lépésnél úgy éreztem, ólmot emelek, és belül valami üvölt, hogy álljak már meg, de teljes biztonsággal éreztem, hogy én vagyok az erősebb. Nyilván nem tudtam, mennyivel vagyok Timi előtt, de addigra már tényleg eljutottam arra a szintre, hogy egyáltalán nem számított. Akármi is lesz a sorrend, mind a ketten nagyon szép munkát végeztünk és teljes mértékben elégedettek lehetünk. Az utolsó km-en Évi visszaelőzött, de ennek nincs jelentősége, mert összesítettben már annyival előttem volt, amennyit úgyse tudtam volna ráverni.

2018_0007_31_4266_0000_2120.jpg

Bármilyen hihetetlen is, de célba értem! Sikerült jobb tempót mennem az előző napinál, pedig ebben volt a legtöbb emelkedő. Az 51,6 km-t 4:35 alatt gyűrtem le, vagyis 5:20-as átlagtempóval. A negyedik nap ez szerintem nagyon szép teljesítmény, főleg, hogy a harmadik napi hullámvölgy után magamhoz tudtam térni. Nem sokkal utánam ért be Kriszti, majd őt követte Timi. Krisztiről tudtam, hogy összesítettben mögöttem van, Timivel viszont szinte holtversenyben voltunk, illetve végül nekem kedvezett a helyzet, mert sikerült több mint két perccel előtte beérnem, vagyis összesítettben úgy másfél perccel lettem gyorsabb nála. Ez azért durva, hogy ennyi idő dönt egy több mint 17 órás versenyen. Nagyon-nagyon boldog voltam, de szerintem negyedikként is pont úgy örültem volna!

Isten tényleg velem futott. Ez nem azt jelenti, hogy én lazsálhattam, sőt! Nekem bele kellett adni minden emberi erőt, Ő meg folyamatosan tudatta velem, hogy ne aggódjak, megcsináljuk. Akármilyen szörnyű is a pillanatnyi állapot, megcsináljuk. Ez azért számított sokat, mert így tudtam, hogy ha mindent beleadok, akkor tényleg sikerülni fog. Simán elképzelhető lett volna az is, hogy hiába adok bele mindent, az nem elég, és nem fog sikerülni. De ilyen gondolatok miatt nem kellett aggódnom. :-)

Gratulálok Lillának és Évinek, akik az első két női helyezést vitték, és Timinek, Krisztinek és Juditnak is, akik nem sokkal utánam következtek az eredménylistán. És persze a férfi nem képviselőinek is, hiszen ott a dobogósok számomra felfoghatatlan eredményt produkáltak. De helyezéstől függetlenül szerintem mindenki, aki lelkiismeretesen felkészült, és beleadta a tőle telhető legjobbat a versenybe, az nagyon nagy gratulációt érdemel. Itt elsősorban önmagunkat kell legyőznünk, nem a pályatársainkat. Az igazi győzelem számomra az lesz, ha egyszer majd tényleg el tudok vonatkoztatni a helyezéstől. Amatőröknél ennek semmi jelentősége, profik között meg úgyis mindig fényévekre leszek a dobogótól. És ez így van jól. :-)

eredmenyhirdetes.jpg

Köszönettel tartozom Balunak, aki ezúttal is nagyon szép edzéstervvel készített fel a versenyre. Megtanított arra is, hogy hulla fáradtan nem kell erőltetni a brutál edzéseket, mert úgyse megy, és a szervezet is csak megsínyli. Azóta, ha fáradtabb vagyok, nincs lelkiismeret-furdalásom, ha kicsit visszafogom magam. Nem attól leszünk erősebbek, ha minden alkalommal maxra hajtjuk magunkat. És köszönöm Pista bácsinak, Misinek, Gabinak és Karesznak a fuvarozást és az alvási lehetőségeket. Nélkületek logisztikailag kivitelezhetetlen lett volna a verseny.

És akkor néhány számadattal fejezem be a beszámolót, amely a négy napos összesítésre vonatkozik:

Táv: 196,5 km
Idő: 17:18:24
Átlagtempó: 5:20
Átlagpulzus: 160

Ja igen, és a korcsoportomban második lettem, Évi után. Timi pedig itt lett bronzérmes.

Remélem, jövőre ugyanitt! :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://futobarom.blog.hu/api/trackback/id/tr2513811806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.