Balatonman Füred 2016
2016.09.15. 09:10
Balatonman Füred – szépen hangzó kifejezés, de azért most felemás gondolataim vannak róla. Megküzdöttem vele, bár nem olyan eredménnyel, ahogy szerettem volna. De ha mindig minden versenyen jó eredményt érnék el, az azt jelentené, hogy vagy nem komoly a megmérettetés, vagy földöntúli erővel rendelkezem. Mivel egyik verzió sem áll fenn, néha én is szerepelhetek rosszabbul.
A felkészülés nem is tudom, milyen volt. Kimondottan erre a versenyre nem igazán készültem, de a mindennapjaim része a futás, úszás, bringázás, sőt, még az erősítés is, tehát, ha úgy vesszük, folyamatosan készültem. Talán a bringára ráfutást kellett volna többet gyakorolni, de mit csináljak, ha úgy utálom? :-)
Szokás szerint idegfeszültséggel indult a depózás – legalábbis részemről. Még jó, hogy a csapattársak kicsit oldottak rajta. Végre elrajtoltunk. Iszonyat bunyóval kezdtünk a vízben, a szemüvegem meg azonnal bepárásodott, így azt sem tudtam, merre van a cél, csak kb. 1 m-re láttam el, ahol pofozó karokon és rúgó lábakon kívül más nemigen volt. Muszáj volt kis vizet tenni a szemüvegembe, és megreszkírozni, hogy a szemembe megy a víz minden tempónál, de a pofonok alatt szerettem volna az irányt jelölő bójákat is látni. Egész jól sikerült. Mondhatni: élveztem az úszást. Volt még néhány tömörülés meg verekedés, de 39 perc elég volt az 1,9 km teljesítéséhez. És a Balatonban lenni jó (ha valaki kételkedne efelől. :-))
A bringázásról tudtam, hogy nagyon kemény lesz, és már „vártam” azt a jó kis szivatós emelkedőt, ami még Füred belsejében található, és előrejelzi a ránk váró kínokat. Balatonszőlős, majd irány a jó kis Gella, aminek a magassága a legnagyobb nevezetessége. Nem is volt olyan vészes, mit nekem az a brutál emelkedő! Ellenben lefelé nem tudok tépni, mert félek, hogy egy kő vagy gödör vagy repülőmacska hirtelen az utamba kerül, és akkor a csontjaim bánják. Másoknak hogyhogy nem jut ilyen eszébe? Mindenki úgy száguld, mintha kilenc élete lenne. Hát, én kispályás vagyok ehhez, viszont komolyan mondom, hogy az emelkedőn szinte mindenkit előztem, aki a közelemben volt. És a második Gella-körnél sem haltam meg, csak azt a Barnag-Vöröstó szakaszt nem szeretem. Az olyan béna, hogy ott ugyanazon az úton kell visszajönni, tehát minden lejtőről és hátszélről tudjuk, hogy visszafelé visszakapjuk. De legalább utána tényleg csak lefelé van. És túlestünk ezen is. Hát, nem büszkélkedhetek az eredménnyel, 3:27 lett a 90 km, de azért a kb. 1200 m szinttel ez nem olyan vészes (legalábbis az én szintemhez képest). Egyszer, ha majd megtanulok bringázni, biztos lesz ez jobb is, csak nem biztos, hogy sor kerül rá. :-)
De bakker, most jön a lényeg, vagyis a vesztem! Elkezdtünk futni. Az nekem menni szokott, de úgy látszik, nem elég a „szokott”. Olyan rohadt fárasztónak éreztem, hogy fejben már az első km-eken feladtam. Abszolút nem bírtam tartani a tervezett tempót, és az agyam bezombult. Fura volt a pálya, Aszófő után volt a fordító, és bár lehet, hogy a szintkülönbség minimális volt, mégis mindig kicsit emelkedett vagy lejtett. Igazából szemből látszott mindig a legjobban, amikor a másik irányba emelkedik. Lehet, hogy ezt nem vettem észre, és ez szívta ki olyan hamar az energiámat. Még jó, hogy a fordítónál nem lehet feladni, mert valahogy vissza kell jutni Füredre. Az első kör után pedig nekiindultam a másodiknak, hogy lesz ami lesz alapon, akár fókamászásban vagy bárhogy, de magamévá teszem ezt a versenyt. Az időt már rég elengedtem, így leálltam iszogatni a frissítőknél, valamint egy toi-toi wc-t is meglátogattam. Az itt töltött idők miatt több embert is sikerült többször megelőznöm, mivel ilyenkor mindig egy kis egérutat adtam. Már arra gondoltam, lehet, hogy nem is lesz olyan béna a helyezésem, de az agyam akkor sem volt a helyén, és Aszófó felől Füred felé az egyetlen leágazón, ami Tihanyba visz, simán letértem, gondolkodás nélkül. Fura volt, hogy átkerült a másik oldalra a Balaton, de gondoltam, ilyen állapotban már nem csoda, ha hallucinálok, nem kell ezen fennakadni. És mentem tovább a félsziget csodálatos látképében gyönyörködve (na jó, igazából semmit sem látva-hallva-felfogva). Még az se tűnt fel, hogy nincs körülöttem futó, mert a bringaút jóvoltából sok ember tekert arra, ezért annyit észleltem, hogy vannak körülöttem emberek. De egyszercsak ráébredtem, hogy ez nem jó! Erre nem kellett volna jönni, és most feleslegesen vesztegettem az energiámat, és még vissza is kell menni, és még a helyes úton is vár rám pár km. És ezzel mégiscsak sz@r helyen fogok végezni, és amúgy is rohadt fáradt vagyok. Na, innentől minden érzékszervemet kikapcsoltam (ha volt egyáltalán még mit), és nyomattam, mint állat. Így történt, hogy bizonyos embereket harmadszor, vagy akár negyedszer is megelőztem. :-) És egyszercsak beértem a célba 6:12-es összidővel, ami a nők között a 6-ik helyre volt elég. A futás ebből 2:01 lett, de ez 23 km-re jutott ki. Ha nincs a tihanyi kitérő, a 4-ik lettem volna, de tök mindegy, a dobogó így se, úgy se figyelt be.
Tanulság? Gyorsabbnak kell lenni, és nem szabad eltévedni. :-) De igazából így is jó volt. Megküzdöttem keményen saját magammal, és ez a lényeg. És ott voltak a csapattársak, és olyan jó volt együtt leülni a padra tök rozogán, mint akik fel se tudnak állni többet. Nyilván örültem volna egy jobb időnek, jobb helyezésnek, de lesz ez még így se, szóval nyugi. :-) Nagy gratula minden teljesítőnek, és nyomás megkezdeni a felkészülési időszakot a jövő évi triatlon versenyekre!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.