Soha többé triatlon, nem nekem való, utálom, abbahagyom! Ez volt a véleményem az elmúlt években, aztán valahogy mindig a „Nevezés” gombra tévedt az egerem. Nem volt ez máshogy az idei tatai középtávval sem. Aztán jött a karantén, márciustól azt se tudtuk, lesz-e még idén verseny. Nem izgatott. Azt vettem észre, hogy a sportot önmagáért szeretem. Rájöttem, nincs jobb, mint kimenni a mezőre az őzek és nyulak közé, és róni a kilométereket a végtelenségig. Így történt, hogy idén az év felében már annyit futottam, mint tavaly egész évben. Bringázásban is magamhoz képest egész sok km-t gyűjtöttem, ezen kívül nyomtam keményen az erősítő edzéseket, ahol a kreativitásomat használva legalább annyit fejlődtem, mint a konditermi órákon. Egyedül az úszásban volt hiány. Amikor végre kinyitott az uszoda, már a Balaton is használható volt neoprénben, így párszor bemerészkedtem. A vizet mindig élveztem, az úszás viszont gyászosan ment.

Július 19-én eljött a tatai Old Lake Man nevű verseny. Bár a rajt előtti pillanatok most sem a nyugalom jegyében teltek, annyira azért nem kaptam hülyét, mint máskor. Az volt a fejemben, hogy az úszást valahogy éljem túl, a többi menni fog, mert sose voltam még ennyire felkészült. Elrajtoltunk. Volt némi verekedés, de összességében egész jól éreztem magam a tatai tóban. Próbáltam hosszú tempókkal, nem kapkodósan, de erősen haladni. El is kaptam a ritmust, és mondhatom, hogy még jól is éreztem magam. 39 perc alatt végeztem is az 1950 méterrel, ami a női mezőnyben a 16-ik helyet jelentette. Maximálisan elégedett voltam.

Jó kedvvel ültem bringára. Nem ismertem a pályát, csak hallottam, hogy elég hullámos. Valóban így volt, sík rész nem nagyon akadt, de az emelkedők sem voltak vészesek. Kistányért nem is kellett használnom, bár ennek az is oka lehet, hogy én szeretek kiállva tekerni. Egyszer-kétszer éreztem kis fáradtságot, de viszonylag hamar átlendültem rajta és élveztem a napraforgós tájat. Nem volt meleg, és a szél is alig fújt, így minden adott volt egy jó kis bringázáshoz. 2 óra 57 perc alatt tettem meg a 90 km-t. Nyolc helyet javítottam az úszáshoz képest, vagyis mire leszálltam a bringáról, már a nyolcadik női hely volt az enyém.

A futás szinte boldogsággal töltött el. Belegondoltam, hogy csak annyit kell lenyomnom, amit bármely közönséges hétköznap, meló előtt megcsinálok. Mit nekem egy félmaraton?! Három tókört kellett megtenni, így jött ki a 21 km. Az első körön még ügyeltem rá, hogy a pulzusom 160 alatt maradjon, a másodiktól már ez sem érdekelt, mert fölötte is jól éreztem magam. A harmadiktól meg hagytam, hogy jöjjön ki, ami még bennem van, így sikerült az utolsót kört a leggyorsabbra futni. 1:42 alatt végeztem, és a futáson még két helyet javítottam, így összesen hatodik lettem a női mezőnyben. De az igazi boldogságot nem ez jelentette, sőt, mégcsak nem is az, hogy a korosztályomban első lettem, hanem hogy középtávon egyéni csúcsot mentem. Depókkal együtt 5:25 lett az összidőm, pedig őszintén szólva évekkel ezelőtt azt hittem, már kihoztam magamból a maxot és sose leszek már jobb.

Hogy mi a tanulság? Leginkább: fogalmam sincs! � Nem igazán értem azt sem, hogy amikor nem ment jól, annak mi volt az oka, és azt se tudom, mitől megy most megint jól. Csak találgatok, hogy talán ez a versenymentes időszak mentálisan jót tett, mert végre megengedtem magamnak, hogy úgy edzek, ahogy szeretek. Nem kell minden edzésnek gyorsabbnak lenni az előzőnél, nem kötelező mindig kiköpni a tüdőmet, és nem kell mindig azon ájuldozni, hogy mennyire szar vagyok. Ugyanakkor természetemből fakad, hogy ettől még nyomom keményen. Eddig két sportmentes napom volt az évben, és a nettó sporttal töltött idő meghaladja a napi átlag 2 órát, tehát tényleg nem lustálkodtam, de mégis úgy nyomtam, hogy jó legyen. Most még azt is elhiszem magamról, hogy ennél is tudnék jobbat menni. Főleg a bringázásra szeretnék még rágyúrni, de csak az észszerűség határain belül! � Leginkább arra törekszem, hogy továbbra is élménydús legyen a sportolás, ne versenycentrikus. De azért bízom abban, hogy minél több versenyt megtartanak az év további részében. 

Ez az a verseny, amihez abszolút semmi kedvem nem volt, és csak stresszforrásként éltem meg. Decemberben még könnyelműen rákattintottam a „Nevezés” gombra, hiszen még olyan messzinek tűnt és rengeteg idő volt formába lendülni. Majd eljött a május, június, és rájöttem: sehol sem vagyok. És nincs is kedvem lenni. Franc essen minden 100+-os tekerésbe és 30+-os futásba, a ráfutásokat meg rémálmaiban sem szeretném! És az úszás se megy! Többször gondolkoztam, hogy lemondom az egészet, de végül nem bírtam volna tiszta lelkiismerettel megtenni. Ha az ember bevállal valamit, legyen következetes és ne a kifogásokat keresse!

Így történt, hogy 2019. augusztus 10. hajnalán ismét a Gyékényesi-tó partján vártam, hogy elkezdődjön egy végtelenül hosszúnak tűnő extrém erőfeszítés, ami – akárhogyan is – de egyszer majd csak véget ér. Az előző napokban kétszer felejtettem el aktiváltatni a chipemet, és ha Andi nem juttatja eszembe, és nem elég jófej ahhoz, hogy ő maga megtegye, már itt kudarcba fulladt volna az indulásom. A verseny reggelén Gyapi vitt ki a rajthoz, és elég sokára találtunk parkolót. Éreztem, hogy kicsit szorít az idő, és idegesen próbáltam visszarakni a bringa első kerekét, amikor rájöttem: a sisak a szálláson maradt! Anélkül pedig nem engednek bedepózni. Gyorsan bemondattam a speakerrel, hogy kéne egy kölcsönsisak, ami elég hamar termett is. Még napszemüveget is szereztem, majd mentem volna depózni, mikor észrevettem, hogy hiányzik még rajtszám tetkó. Megpillantottam Verát, és gyorsan megkértem, hogy ragassza rám. Nagyon segítőkészen megtette, és végre tényleg mehettem a depóba. Nagyon időszűkében voltam, így minden tevékenység pillanatok alatt zajlott le, odafigyelni semmire sem tudtam.

Az úszás megkezdésekor kicsit kezdtem lenyugodni, mert rájöttem, már félig győztem, hiszen egyrészt sikerült felkelnem hajnalban (ami számomra minden brutalitások netovábbja), másrészt a rajtnál történő bénázást is magam mögött tudhatom végre. Kaptam és adtam jó néhány pofont és rúgást, ahogy az a triatlonos úszásokon lenni szokott. Tettem a dolgomat, igyekeztem mindig valakire rátapadni, és hosszú, sikló tempókkal haladni. Azért eléggé untam és vártam a végét. Órát verseny alatt szándékosan nem nézek, de be volt állítva, hogy 500 méterenként csipogjon, így kicsit sokkolt, hogy a 4 km csipogását is hallottam még, pedig elvileg csak 3,8 km volt a táv. Azt hittem, ennyit bénáztam a cikkcakkozásokkal, de utólag kiderült, hogy mindenkinek hosszabb lett, vagyis rosszul mérték ki a pályát vagy elfújta a szél a bójákat. Sebaj, lényeg, hogy egyszer csak sikerült kikeveredni a vízből. 4100 m-t mért a GPS, amihez 1:26-ra volt szükségem.

A bringánál jött a következő sokk: rajtszámom sehol! A bringa fel volt matricázva és a karomon is ott volt a tetkó, de a gumis rajtszám nélkül nem szoktak kiengedni a pályára. Arra gondoltam, a kapkodásban lazán rakhattam rá a kormányra és elfújhatta a szél. Elég idegesen mondtam a versenybírónak, hogy nincs meg, és nem szeretnék több időt a keresésével tölteni, mert már így is értékes perceket vesztettem. Szerencsére rendes volt és kiengedett bringázni.

Az órán „sikeresen” kétszer nyomtam meg a lap gombot, amitől a tekerést transition 2-nek számolta. Ez is eléggé felcseszett. Aztán (kb. 2 km után) úgy döntöttem, indítok egy új edzést, ami sima bringázás lesz, nem triatlon, a futásnál meg majd indítok egy sima futást. Ez nyilván nem befolyásolja a hivatalos eredményt, csak a saját statisztikám lesz tökéletlen, valamint egy újabb tényező volt, hogy a francba kívánjam az egészet. :-) És azt is elég hamar megláttam, hogy a pulzusöv hiába van rajtam, pulzusértéket nem mutat az óra. A verseny előtt elég sokat „szórakoztam” a pánt szerelésével, és úgy tűnt, végül sikeres lett, de a versenyen csak megmakacsolta magát, és úgy döntött, ne pulzusra menjek, csak érzésre. Hát, érzés már volt bőven, csak pozitív nem nagyon. :-) Tökre nem haladtam a bringán. Tempót nézhettem volna az órán, de direkt nem tettem, hogy legalább ez ne demotiváljon. Egyszer csak gyanús hangokat hallottam: a fék hozzáért az első kerékhez. Eszembe jutott, milyen rohanósan raktam be a kereket, nyilván nem sikerült helyreigazítanom. Megálltam megcsinálni, de erre se szántam pár másodpercnél többet, gyerünk tovább! Próbáltam figyelni a hangot, hogy van-e még surlódás, de úgy fújt a szél, hogy minden más hangot elnyomott. Jóvan bakker, nem érdekes, menjek, ahogy tudok. De csak meghallottam azt a genya surlódást ismét! Újabb rövid megállás, lökdöstem kicsit a fékpofán, elvileg jó volt. Gyakorlatilag szerintem nem. De már nem akartam többet sz@r@kodni vele, inkább megvártam, amíg beérünk Nagyatádra (kb. 76 km), és ott megálltam egy szurkolócsapat mellett, és velük beállíttattam. Ettől kezdve már nem a fék fogta vissza a sebességemet, hanem a fáradtságom. Na jó, az első nagyatádi kör még egész jó volt, örültem a sok szurkolónak, segítőnek. A második kettőt viszont már nagyon nem kívántam. Kényelmetlen volt a nyereg meg az egész előredőlős pozíció. Fejben nagyon szét voltam esve, és a feladás gondolata járt az eszemben. Aztán úgy döntöttem, a feladás csak akkor lehet opció, ha fizikai probléma van, az pedig („sajnálatomra”) nem akadt. :-) A harmadik kör megint jobb volt, itt már belátható volt a vége. Megváltó pillanat volt leszállni a bringáról. Utólag tudom, hogy a 174 km-t 6:06 alatt tettem meg. Edzéseken tekertem már sokkal jobb tempót, de most valahogy a fék, a szél meg a fejbeli szétesés nem segített.

A futó depóban szerencsére már eszembe se jutott, hogy ne menjek ki futni. Habár, az időjárásról még nem is írtam, szóval nem fáztunk, mert 35 fokban és tűző napon az európai embert ritkán rázza a hideg. Ilyen körülmények között nehéz volt elképzelni, hogy maratont fussak, de szerencsére már túl fáradt voltam az elképzeléshez. :-) Az első pár lépés kegyetlen volt, mert csak a bringázásból szerzett eszméletlen fáradtságot éreztem a lábaimban, de hamar átvergődtem ezen a holtponton, és inkább örültem, hogy végre az utolsó számhoz értem. A nyolc körös futópályán rengetegen szurkoltak, igazán szuper hangulat volt. A frissítő pontokon lavórban volt víz fejlocsolásra, slaugozták a nyakunkat, gyerekek és haverok zacskós jeget adtak kézben vinni, Andiék meg vászonba csomagolt jeget adtak a nyakamba. Így nem is volt vészes a kánikula. Pont mire valamelyik jegem elolvadt, jött a következő jégállomás. Ettől persze kellemesnek még nem volt mondható a futás, de sokkal jobban éreztem magam, mint a bringán. Ez a jó érzés kb. a feléig tartott. Onnantól kezdett igazán savasodni a lábam, és minden méter küzdelemmé vált. Elhatároztam, hogy futhatok akármilyen lassan, de belesétálni szigorúan tilos, mert abból nem tudnék újraindulni. Megállni csak a frissítőkön lehet annyi időre, amíg eszem-iszom-locsolok-jegelek, aztán nyomás tovább. Kezdett nagyon erősen megfogalmazódni a gondolat, hogy ez bizony nem embernek való! Minden sejtem azt kívánta, hogy álljak meg, de fejben már elég erős voltam ahhoz, hogy felülbíráljam a test gyengeségét. Igazából Istentől jött az erő, Ő futott velem. :-) És így nem lehetett semmi baj, és nem is lett. A szurkolók továbbra is nagyon sokat adtak, és bár lassultam egy kicsit, és maratoni időnek kimondottan gyengét mentem, de 4 km úszás és 174 km bringa után szerintem vállalható a 4:26-os eredmény.

Célba érni brutál jó volt! Kifutottam ugyan a bűvös 12 órából (ezúttal 12:12 lett a végeredmény a depózásokkal együtt), de totál nem érdekelt! Korosztályomban a 2-ik lettem, abszolút nőiben a 11-ik. Tavaly ugyanilyen helyezéseket értem el, mert idén a többség szerintem rosszabbat ment a tavalyinál brutál időjárás miatt, így a rosszabb idő ugyanolyan helyezést jelentett. Hihetetlen volt, hogy a rengeteg bénázás ellenére nemcsak hogy elindulhattam a versenyen, de be is tudtam fejezni! :-) Akármennyire is nem volt kedvem hozzá előtte, és bármennyit is idegeskedtem, most mégis azt mondom: nagyon megérte! Sokáig úgy terveztem, ez lesz életem utolsó versenye, most pedig sajnálom, hogy az aug. 31-i tatai középtávra már nem lehet nevezni. :-) Most csak annyit tudok: háromszoros ironman lettem, elégedett vagyok. Hogy a jövő tartogat-e még versenyeket a számomra egyelőre nem tudom. Nyilván továbbra is fogok edzeni, hiszen a szervezetem rá van kattanva, a többi meg kiderül a megfelelő időben.

Igaz, hogy több mint egy hete lezajlott az ironman, de a gondolatokban még ezerrel cikázik. Nekem pedig mostanra sikeredett billentyűzetet ragadni, és megpróbálni monitorra vetni, hogyan zajlott az esemény. Nem tudom, aki több tucat ilyen versenyen van túl, annak mit jelent az n+1-dik, nekem viszont ez volt életem másodikja, és eléggé a bűvöletében élek.

Ha valaki nem járatos triatlon berkekben, annak egy gyors tisztázás: az ironman 3,8 km úszásból, 180 km bringázásból és 42 km futásból áll. Nem, nem egymás utáni napokon kell teljesíteni őket (mint ahogy ezt páran kérdezték már), hanem közvetlenül egymás után.

Szerencsés vagyok, hogy egy falumbelivel, Sanyival utazhattam a Nagyatádra, aki első ilyen megmérettetésére készült. Jó volt, hogy már útközben is együtt parázhattunk.:-) A szálláson hatan osztoztunk a B784 Team tagjai közül, és sokat segített a mentális állapotomon a jó kis tábori hangulat. Igaz, csak Baluval ketten voltunk versenyzők, a többiek önkéntes segítőként jöttek le, hogy minden porcikájukkal minket támogassanak, nehogy elvérezzünk. :-)

Első brutális kihívás a reggel 4-es kelés volt. Azt hittem, csak álmodom, hogy dörög az ég és villámlik. Teljesen szürreális volt a hajnali órák viharában szembenézni azzal, hogy hamarosan egy ironman versenyen kell rajthoz állnom.  Szerencsére Gyékényesen már csak szemerkélt az eső, így nem tudtuk megúszni, hogy elrajtoljunk. :-)

Ágyúdörgésre be a vízbe, és elindultunk az „úton”. Kellemesen langyos volt a víz, ráadásul kristály tiszta. A szokásos verekedés befigyelt azért, de nem jobban, mint ahogy számítottam rá. Mondhatni: olyan kellemesen éreztem magam a vízben, mintha egy laza strandolás lenne a program. Az úszás második felében próbáltam emlékeztetni magam, hogy versenyen vagyok, és beleadhatnék kicsit több erőt, ugyanakkor azt is tudtam, hogy még rengeteg dolog vár rám, és semmi sem múlik azon, hogy az úszás 1-2 perccel jobb vagy rosszabb. Azért kicsit gáznak éreztem, hogy 1:22-re sikeredett kijönnöm, utána a depóban bénáztam, mert 378 helyett a 387-es rajtszámnál kerestem a bringámat. Még jó, hogy eszembe jutott, hogy nézzem magukat a bringákat a számok helyett, így aztán hamarosan kiszúrtam pókembert. :-)

A tekerés elején az ember örül, hogy egy sporton már túl van a háromból, pedig igazából az úszás csak a bemelegítés bemelegítése. Kb. annyi, mint a reggeli kávé elfogyasztása. Vagyis: semmi érdemi teljesítmény nem történt még. Az eső továbbra is szemerkélt, ami a hőség csillapítására jó volt, a vizes utat viszont nem szerettem. De inkább a jó dolgokra koncentráltam, pl. az arborétum szépségét csodáltam. Onnan kiérve pedig az útminősége sokat javult, ami megint egy jó pont. Jó volt odaérni Nagyatádra, ez már egy mérföldkő. És ott már a Nap is kisütött, hogy az eső helyett a hőség miatt lehessen parázni. :-) Itt még három „kis” kört kellett menni, ami még egy jó százas, de egészen élveztem! Nem vagyok egy nagy bringás, de mióta pókember a társam, az érzet is komfortosabb és a sebességmérő is szebb számot mutat. Az utolsó körön már kicsit fájt mindenem, de tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Megvan a 30-as átlag, ez nekem álomtempó!

A depónál ismét bénázás következett. Ahelyett, hogy a harmadik kör után mentem volna befelé, elindultam, mintha egy negyedik kört is akarnék. Tudtam persze, hogy vége a háromnak, csak nem fordultam be a depóba ott, ahol be kellett volna, majd üvöltve kérdeztem a rendezőktől, hogy merre a depó kanyar. Szerencsére „csak” kb. 2 km pluszt mentem, de azért eléggé idegesített. ;-)

Ami eddig történt, az igazából semmi, talán végig se kellett volna olvasni. Az ironman a futásnál kezdődik. Egy „sima” maraton is elég sok brutális meglepetést szokott tartogatni, de az olyan maraton, aminek 3,8 km úszás + 180 km bringázás a bemelegítése, az még jobban meg tud viccelni. Már az elején éreztem, hogy az 5:40 körüli tempónál semmiképpen sem akar a szervezetem gyorsabbat. Ezt még el is néztem magamnak, de azt már nem annyira, hogy tíz km környékén a gyomrom kezdte felmondani a szolgálatot, és WC-től bokorig tartottak a szakaszok. Odáig igyekeztem rendesen frissíteni, de attól kezdve nemcsak nem kívántam semmilyen kaját/piát, de féltem is tőle. És persze az erőm is nagyon fogyatkozott. Szerencsére idővel elmúlt a hasfájás, de akkor már jó sok időt vesztettem a kiállásokkal. És ekkor jöttek képbe a segítők! Barack, Magdi, Edit és Norbi álltak a pálya különböző pontjain és nyomták a kezembe a sót, gyömbért, izót, vizet, akármit. Egy idő után kezdtek elhomályosodni a dolgok, csak iszonyatos gyengeséget éreztem, és tudtam, hogy még rettenetesen sok van hátra. A nyolc körös futópályán a parkon áthaladva többször is bemondták, hogy hanyadik körnél tartok, de ha valaki megkérdezte, sose tudtam megmondani, mert nem emlékeztem, hogy amit utoljára bemondtak, az még az adott körön volt-e, vagy sem. Azt az egyet tudtam, hogy hány km-nél járok, mert azt az óra mutatta, és km-enként csipogott is. Kb. a felénél azt hittem, ki kell állnom, lefeküdnöm a földre, hogy infúziót kössenek rám. Aztán úgy döntöttem, csak akkor lesz földön fekvés, ha szó szerint összeesek. Amíg ez nem következik be, addig menni kell, bármi történjen is. Sokan szurkoltak a pálya szélén, de megköszönni se volt erőm, sőt, sokszor még odanézni se. A segítők fantasztikusan tették a dolgukat. A végén már nem is kérdeztem, mit adnak inni, csak betoltam, amit a kezembe nyomtak, úgyis ők tudják jobban, mire van szükségem.

16 km volt hátra, amikor Norbi azt mondta, fut velem. (Vannak versenyek, ahol ilyet tilos csinálni, de a nagyatádin megengedett). Kérdeztem, fut-e egy egész km-t, mire mondta, hogy végigfutja velem a hátralevő távot. Azt hittem, hallucinálok, de sebaj… És tényleg, ott futott előttem, pont abban a tempóban, amit még épphogy bírtam. A chipszőnyeges áthaladások előtt megállt, megvárta, míg én átmegyek rajta, és mikor visszaértem, újra becsatlakozott. Így tartotta bennem az erőt, és – bár elég lassú voltam – nem engedte, hogy totál csigatempóra, vagy akár sétára váltsak. Ekkor már tudtam, hogy meg bírom csinálni. Számoltam vissza a km-eket, és bármennyire is brutál nagy küzdelem volt mindegyik, éreztem, hogy nem fog ki rajtam.

A rettenetesen sok kín után egyszer csak eljött a pillanat! Befutottam a célba, és minden értelmet nyert egy másodperc alatt! Olyan jó volt, hogy, ahogy ezt most írom, azt kívánom, bárcsak újra átélném. És hogy mit mutatott az óra? 11:51! Azt hittem tényleg, hogy ezt csak hallucinálom. A verseny előtt még szerepelt a terveimben a 12 órán belüli idő, de amit a futással bénáztam, abból azt hittem, ennek már réges rég lőttek. De egyrészt a bénázás mégsem volt _olyan_ mértékű, másrészt a vártnál sokkal jobb bringázásnak köszönhetően sikerült bőven a célidőn belül beérnem, valamint az abszolút női 11-ik és kategória 2-ik helyezést megcsípnem.

Életemben másodszor is ironman lettem, 46 percet javítva a korábbi időmön. Ennél többet most nem kívánhattam. A futás közben sokszor elmondtam, hogy soha többet, most viszont úgy gondolom, ebben is maradtak még tartalékok. Jövő ilyenkorra megtanulok úszni, hátha pár percet ott is nyerek. A bringán még bőven fejlődhetek, és pókemberrel menni is fog. A futásban meg csak a gyomorfájást kell kihagyni, és ott még rengeteg percet lehet faragni. De most csak annyi: köszönöm Balunak a felkészítést, és neki is nagy gratula a teljesítésért. A segítőknek meg fantasztikusak voltak. Az egész kimondhatatlanul nagy élmény. Az edzések és a verseny kínszenvedéseinek minden perce maximálisan megtérült!

Ha mindig csak a jó dolgokról írnék, akkor ez a bejegyzés nem születne meg. De van az életnek árnyékos oldala is, amit a szombati időjárás tekintetében akár szó szerint is vehetünk.

A keszthelyi triatlonverseny számomra ijesztő. Őrült nagy rendezvénnyé nőtte ki magát, tele profikkal, jórészt a nemzetközi mezőnyből. Mit keresek én itt? Az még rendben, hogy egy bivalybasznádi kis versenyen rajthoz állok, de itt űrlények vannak olyan bringák társaságában, amikről azt hinném, valami extrém fantáziájú grafikus képernyőjéről ugrottak le, és igazából csak a mesében léteznek.

Na nem baj, próbáltam elvonatkoztatni a látottaktól, és csak a dolgomra koncentrálni. Bakker, ez a zsákos rendszer! A triatlon amúgy is bonyolult logisztikát igényel, de hogy külön zacskóban a bringás cucc, külön zacskóban a futó, amiket különböző helyekre kell felakasztani, majd a depóba csak a bringa, az egyéb dolgok meg egy negyedik helyre, az már kissé meghaladja a képességeimet. És közben vigyázzak, hogy végül már csak az legyen nálam (rajtam), ami az úszáshoz kell.

Szerencsére még pont időben beértem a vízbe, ahonnan rajtoltunk. Az utolsó pillanatban még azt is sikerült megtudnom, merre kell úszni, bár a tömegben nehéz lett volna eltéveszteni. Jött a szokásos verekedés, ami az úszásnak mindig velejárója, ha több száz ember rajtol egyszerre. Itt meg inkább ezren voltunk. Ehhez még hullámokat is kaptunk bőven, de azért összességében eléggé élveztem. Főleg, amikor vége volt. :-) Az időmre nem voltam büszke, de kiderült, hogy az 1,9 km helyett úgy 2-300 méterrel hosszabb volt a pálya, így egyefene.

Eljött a bringázás ideje. Általános jelenség, hogy az elején nagyon sokan előznek, de itt annyian húztak el mellettem, hogy nem tudtam elképzelni, hogy lehet egyáltalán ennyi ember a pályán. És most csak azokról beszélünk, akik utánam jöttek ki a vízből. Néhányan olyan sebességgel előztek, hogy csak egy pillanatig láttam őket. Bakker, mintha motor lenne bennük! És közben rohadt nehéz volt a pálya. Kb. 900 m szint a 90 km-ben, sok helyen szembeszéllel. Többször késztetést éreztem, hogy kiálljak valahol és hagyjam a francba az egészet, mert kizárt dolog, hogy bármiféle vállalható időt produkáljak.

De kiállni nem érdemes (max. az első kör után), mert úgyis vissza kell jutni valahogy a versenyközpontig, meg aztán bármilyen szar időt menni jobb, mint feladni. Szóval tekergettem tovább a biciklimet, és nézegettem a sok-sok hátat, amíg csak el nem tűntek a látómezőmből. A vége felé egy pókember mezes csávó is odakerült a közelembe, ő inkább csak a lejtőkön hagyott ott, az emelkedőkön visszaelőztem, és tökre meg akartam kérdezni, hol csináltatta a mezét, de nem volt hozzá erőm. És egyszercsak, valamikor nagysokára eljött a pillanat és a 90 km vége, vagyis végre ki lehetett pattanni (vagy inkább vánszorogni) a nyeregből.

Ezek után kellően motiválatlanul vágtam neki a futásnak, ahol összesen 21 km-t kellett teljesíteni egy 4 körös pályán, Keszthely legszebb részein. Az első körön még a bringázás ártalmait viseltem magamon, így eléggé utáltam. Az sem vígasztalt, hogy itt már sokkal többet előztem én, mint ahányan engem előztek. De a második körtől rájöttem, hogy most kezdődik a buli, végre olyat csinálok, amit szeretek, és ami jól megy. Nem zavart egyáltalán, hogy ömlött az eső, boldog voltam, hogy végre valamit lehet élvezni! És akkor elkezdtem zúzni és visszaadogatni, amiket a bringán kaptam. Az utolsó körömön be is mondták, hogy milyen szép, egyenes háttal és felemelt fejjel futok még mindig És végül sikerült célba érnem.

Akárhogy is élveztem a futást, összességében messze nem lettem elégedett az eredménnyel, amiről leginkább a bringázás tehet. Utólag elemezve a helyzetet az lehetett a hiba, hogy nem pihentem rá a versenyre. A pulzusomat figyeltem közben, ami nagyon alacsonyan maradt ahhoz képest, amit egy átlagos edzésen produkálok, versenyen meg annál is magasabbra kellett volna mennie. Ha ilyen alacsony, az kimondottan annak a jele, hogy nem vagyok pihent. Így van, hiszen a verseny előtt is nyomtam még elég nagy hévvel az edzéseket, úgyhogy igazából ez nem is meglepő. És tulajdonképpen nincs vele semmi baj, mert nem célverseny volt, csak edző verseny, úgyhogy semmi nem dőlt össze.

Viszont azért a bringázás nem igazságos sport. Míg az úszáson és a futáson azt hozzuk, ami bennünk van, a bringán nagymértékben befolyásolja a dolgot az is, hogy milyen eszköz van alattunk. Sokáig nem zavart, hogy nekem van a legvacakabb bringám, és többek között azért nem ruháztam be még egy másikra, mert úgy éreztem, még nem érdemlem meg. Majd ha a jelenlegivel elérem az edzések többségén a 30-as átlagot, akkor jöhet eszközújítás. De most azért gondolkodóba estem, amikor azt láttam, hogy sokan a pihenő fázisban, amikor nem tekernek, akkor is gyorsabbak, mint én, amikor folyamatosan jár a lábam. Lehet, hogy meg kéne fontolni a dolgot…

Akárhogy is, az biztos, hogy a kedvem nem ment el, sőt, attól tartok, jövőre is ott fogom nyomni a keszthelyi pályán, ugyanúgy azt érezve, hogy a franc keresnivalóm van ott, de reményeim szerint kipréselek magamból valami olyan számot a végére, amiről még beszélni is merek. :-)

2015 és 2016 után ismét eljött az ideje, hogy rajthoz álljak a Balaton Szupermaratonon, ahol a feladat a Balaton körbefutása négy nap alatt. Minden napnak megvan a maga szakasza, a végeredmény pedig a négy nap alatt elért összesített eredmény. Tavaly azért nem indultam, mert még túl frissen élt az emlékezetemben, hogy milyen extrém brutál nehéz ez a verseny, és nem volt kedvem ismét szívatni magam. De ahogy telik az idő, úgy vész homályba a sok-sok kín, és egyszer csak odáig jutottam, hogy újra át akartam élni a rengeteg "élményt", mind pozitív, mind negatív értelemben. 

 A felkészülés egész jól ment. Semmiféle sérülés vagy betegség nem szólt közbe, és a tervezett edzéseket „csont nélkül” sikerült megcsinálni. Nem tűztem ki konkrét időeredményt vagy helyezést a versenyen, csak arra hajtottam, hogy sikerüljön teljesíteni a távot, legjobb tudásom szerint.

 A rajtál kellemes izgalom lett úrrá rajtam. Érdekes emberekkel beszélgettem, akik már voltak 100 km-es versenyeken az idén, és kicsit törpének éreztem magam, hogy én még semmilyen versenyen nem voltam, és a leghosszabb edzésem sem haladta meg a maratoni távot. De sebaj, a korábbi évek tapasztalatai alapján ennek elégnek kell lennie. A rajt mindig furcsa. Olyan felfoghatatlanul hosszú a táv, hogy az embernek igazából gőze nincs, mibe vág bele. Érdemes nem elfutni az elejét, de ilyenkor, a kezdeti versenyláz hevében nem is érezzük igazán, mi a gyors és mi a lassú. Igaz, az óra mutatja a tempót és a pulzust, de érzésre mégis tök más, mint egy sima edzés. Balu javaslata az volt, hogy próbáljam tartani a 160 körüli pulzust, mert azzal jó sokáig elvagyok. Ehelyett elég hamar felment úgy 170 felé, annak ellenére, hogy abszolút nem éreztem magam fáradtnak. Nem is csináltam belőle ügyet, ha 170, akkor 170, lényeg, hogy kényelmes.

 Az első nap 48,3 km volt a táv, vagyis Siófoktól Fonyódig futottunk. Az első fele fejben elég nehéz volt. Fizikailag ugyan jól ment, de az agyammal nem bírtam felfogni a távot, és ez azért nyugtalanító érzés. Még szerencse, hogy nem kell mást tenni, mint rakosgatni egyik lábat a másik után, miközben telnek a km-ek, és lehet tudni, hogy egyszer majd vége lesz. :-) 20 km után kezdtem jobban érezni magam, és 25 környékén csúcsosodott ki igazán az erőnlétem. Talán kicsit el is bíztam magam arra gondolva, hogy innen már kitart az energia a táv végéig. Bele is raktam jó néhány 5 percen belüli km-t, és kezdtem nagyon örülni. 40 km-ig jó is volt minden. Ha itt kellett volna megállni, elkönyveltem volna egy örömfutásnak az egészet. De kezdtem savasodni, és az utolsó 8 km-en már rendkívül erősnek kellett lennem fejben, hogy ellensúlyozzam a lábamban érzett kínokat. Többször kísértést éreztem egy balatoni fürdésre a hűvös idő ellenére, de végül valahogy sikerült olyan kontrollt gyakorolnom magam felett, hogy inkább a parton rójam a km-eket. :-) És egyszer csak, nagyon hosszúnak tűnő idő után sikerült annak a borzalmas 8 km-nek is a végére érni, és a fonyódi célban találtam magam. Az órámra pillantva láttam, hogy 4:07 alatt gyűrtem le a távot, ami 5:07 perc/km átlagtempót jelent. Hatalmas meglepetésként ért, hogy 3-ik vagyok az abszolút női mezőnyben és 2-ik a kategóriában. Timi a pálya nagy részén előttem volt, és valahol a vége felé előztem meg, de akkor már annyira magamon kívül voltam, hogy észre se vettem. Persze, az első nap eredménye még semmit sem jelent egy négynapos versenyen, de kezdetnek nem rossz. 

A második nap Fonyódtól Szigligetig futunk, ez a leghosszabb táv. Az előző két BSZM emlékei alapján ez sokkal szenvedősebb szokott lenni az első napnál, úgyhogy leginkább a türelemre helyeztem a hangsúlyt. A lábaim egész jól vittek, és az eleje fejben könnyebb volt az előző napinál. De 25 km-nél ezúttal nem csúcsosodott ki az erőnlétem, inkább fáradni kezdtem úgy, ahogy még nem lenne szabad. Ekkor megkértem Istent, hogy fusson velem. Megbeszéltem vele, hogy mindegy, milyen lesz az időm és a helyezésem, csak fussa velem végig a távot, mert akkor biztosan meg tudjuk csinálni. Természetesen azért bujkált bennem a vágy, hogy minél jobb legyen az időm, de próbáltam úgy hozzáállni, hogy mindenképp boldog leszek, ha megcsinálom. Igazából a 4-ik helyen voltam a női mezőnyben, ugyanúgy, mint az előző nap is, a pálya nagy részén. Nem tudtam, Timi mennyivel van előttem, de nagyon igyekeztem, hogy  ne is érdekeljen. Ha ő ér be előbb, akkor fogadjam el, hogy ő a jobb, és ő érdemli a harmadik helyet, én pedig gratulálok neki. És ez még nem csökkenti az érdemeimet, hiszen én is beleadom a tőlem telhető maximális erőfeszítést. (Persze, a második nap sem dől el még semmi, csak pszichológiailag számít(hat) kicsit.) Istennel futni jó, mert akármennyire is fáradt voltam, egyértelműen jelezte, hogy megcsináljuk. Ettől - bár fizikailag nagyon nehéz volt - folyamatos biztonságban éreztem magam. És 8 km-rel a vége előtt történt, hogy megelőztem Timit. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem örültem, de próbáltam maximálisan tudatosítani, hogy semmi jelentősége. Szerintem ő sem versenyzett. Ő is csak tette a dolgát, és a legkisebb mértékben sem ellenfélként nézett rám. Tanultam tőle és meg is köszönöm. Ezen a napon 4:41 alatt teljesítettem az 53,1 km-es távot, végén a szigligeti emelkedővel. Ez 5:17-es átlagtempót jelent.

A harmadik nap Badacsonyból indultunk és Füred volt a végállomás. Ez a legrövidebb nap, alig hosszabb a táv a maratoninál. A korábbi emlékek szerint ennek a napnak az eleje nagyon nehéz, de aztán megjön az energia. Most nem így történt. Úgy éreztem, ólomból vannak a lábaim, és ehhez még folyamatos szembeszél is társult. A meglehetősen hűvös idő önmagában nem ellensége a futónak, de a szembeszél egy szörnyeteg! Nyilván mindannyian egyformán küzdöttünk vele, tehát igazságtalannak nem nevezhető a jelenség, csak simán sz@r. :-) Nem bírtam magamhoz térni. Ismét kértem Istent, hogy nyomjuk együtt, mert ezúttal fokozottan éreztem, hogy mennyire nulla vagyok, és csak Vele együtt leszek "valami". Minden helyezést és időeredményt elengedtem, csak célba érni szerettem volna, nagyon-nagyon. Az a gondolat motivált, hogy - mivel nem volt se autós, se bringás kísérőm - tudtam, hogy ha feladom, akkor is el kell sétálnom Füredig, csak sétálni izzadt ruhában és szembeszélben sokkal rosszabb, mint futni, ráadásul jóval tovább is tart. Minden érv amellett szólt, hogy próbáljak a tőlem telhető maximális sebességgel eljutni Füredig. És Isten ezúttal sem hagyott cserben. Igaz, nem értem utol Timit, sőt, még Kriszti is megelőzött, és szörnyen nehéznek éreztem az egész napot, de meglett!  Az 5-ik helyre csúsztam le az aznapi eredménylistán, összesítettben pedig 4-ikre, mert Timi elém került két perccel. Ő jobban bírta, nagyon ügyes. Én kicsit azért magam alatt voltam - elsősorban nem az eredménylista miatt, hanem mert járni se nagyon bírtam, és még egy nap hátra volt. A 43,6 km-hez 3:54-re volt szükségem, ami sajnos csak 5:23-as átlagtempót jelent, de a Balaton északi partján sokkal több emelkedő befigyel, mint a déli parti szakaszokon. Nagyon-nagyon elhatároztam, hogy ha még x helyet is visszacsúszom, akkor sincs semmi baj, de végigküzdöm az utolsó napot is!

Az negyedik nap több mint két órával korábban volt a rajt az előző napokhoz képest, ráadásul pont akkor állítottunk órát, ami még egy óra veszteséget jelentett. Én amúgy is nagyon későn kelő vagyok, úgyhogy ebben a helyzetben maximálisan hátrányosnak éreztem magam. De ez van, végül is eleve azért indultunk a versenyen, hogy nehézségeket küzdjünk le, úgyhogy nincs nyavalygás! Hajnali rajt Füreden, alig több mint 0 fokban. Végül is minden nap volt megfagyás a rajtnál, úgyhogy ezen nem ér kiakadni. Inkább örülhettünk, hogy se hó, se eső nem esett, és még a szél is megemberelte magát az előző naphoz képest. De a futást nem éreztem könnyebbnek. Itt már egyből kértem Istent, hogy társuljon be, és biztos voltam benne, hogy együtt megcsináljuk. Csopakon eszembe jutott  a sok ott töltött nyaralás, de ebben a hidegben és brutál állapotban nem sok minden emlékeztetett a jó kis strandolásokra. Aztán valahogy mintha ki is szálltam volna magamból, Alsőörsből alig rémlik valami, és Almádi vége felé tértem észhez, ahol Kriszti utolért. Azt azért tudtam, hogy 18 perc előnyöm van vele szemben, amihez nagyon durva bajomnak kéne történnie, hogy behozza, de igyekeztem elvonatkoztatni tőle. Igazából jó volt találkozni, sőt, elkezdtük beszélgetni, és szerintem ennek köszönhetem, hogy visszatért belém az élet. Fűzfőt együtt nyomtuk le, ami nekem már hazai pályának számít. Aztán, Keneséhez közeledve rájöttem, hogy nemcsak, hogy élek, de jól vagyok és futni is tudok, sőt, gyorsan is! Sokat dobott rajtam, hogy otthon vagyok. Kenesétől Siófok felé számtalanszor futottam az edzések során, ezért pontosan tudtam, mi következik még. Tudtam örülni annak, hogy Siófokról már nem kell visszafutni Kenesére, ellentétben az edzésekkel. :-) Akarattyát lenyomtuk a part mellett, majd a Bercsényi emelkedőn fel. Itt Kriszti megint megelőzött, viszont ekkor feltűnt Évi, aki összetettben a második helyen állt. Sikerült megelőznöm őt. Akarattyai körforgalom után ki a magaspartra... Otthon vagyok, minden bokrot ismerek, ez az én pályám! Elkezdtek vinni a lábaim. Egyszer csak feltűnt Timi háta. Kriszti mondta, hogy menjek csak nyugodtan, hiszen nekem tétje van a dolognak. A világosi magasparton, a 38-ik km-nél értem utol Timit, akkor 13 km volt hátra. Éreztem, hogy jön ki belőlem az állat (vagy az otthoni környezet pozitív hatása? :-)) Eldöntöttem, hogy lesprintelem a hátralevő távot. És igen, sikerült néhány 5:0x-es km-t vágtáznom, de még egy-két 5 percen belüli is befigyelt. Igaz, nem tartott ki a lendület a végéig, és az utolsó 5-6 km-en megint nagyon szenvedtem, de ekkor már tudtam, hogy még egy kis türelem és minden megvan. Minden lépésnél úgy éreztem, ólmot emelek, és belül valami üvölt, hogy álljak már meg, de teljes biztonsággal éreztem, hogy én vagyok az erősebb. Nyilván nem tudtam, mennyivel vagyok Timi előtt, de addigra már tényleg eljutottam arra a szintre, hogy egyáltalán nem számított. Akármi is lesz a sorrend, mind a ketten nagyon szép munkát végeztünk és teljes mértékben elégedettek lehetünk. Az utolsó km-en Évi visszaelőzött, de ennek nincs jelentősége, mert összesítettben már annyival előttem volt, amennyit úgyse tudtam volna ráverni.

Bármilyen hihetetlen is, de célba értem! Sikerült jobb tempót mennem az előző napinál, pedig ebben volt a legtöbb emelkedő. Az 51,6 km-t 4:35 alatt gyűrtem le, vagyis 5:20-as átlagtempóval. A negyedik nap ez szerintem nagyon szép teljesítmény, főleg, hogy a harmadik napi hullámvölgy után magamhoz tudtam térni. Nem sokkal utánam ért be Kriszti, majd őt követte Timi. Krisztiről tudtam, hogy összesítettben mögöttem van, Timivel viszont szinte holtversenyben voltunk, illetve végül nekem kedvezett a helyzet, mert sikerült több mint két perccel előtte beérnem, vagyis összesítettben úgy másfél perccel lettem gyorsabb nála. Ez azért durva, hogy ennyi idő dönt egy több mint 17 órás versenyen. Nagyon-nagyon boldog voltam, de szerintem negyedikként is pont úgy örültem volna!

Isten tényleg velem futott. Ez nem azt jelenti, hogy én lazsálhattam, sőt! Nekem bele kellett adni minden emberi erőt, Ő meg folyamatosan tudatta velem, hogy ne aggódjak, megcsináljuk. Akármilyen szörnyű is a pillanatnyi állapot, megcsináljuk. Ez azért számított sokat, mert így tudtam, hogy ha mindent beleadok, akkor tényleg sikerülni fog. Simán elképzelhető lett volna az is, hogy hiába adok bele mindent, az nem elég, és nem fog sikerülni. De ilyen gondolatok miatt nem kellett aggódnom. :-)

Gratulálok Lillának és Évinek, akik az első két női helyezést vitték, és Timinek, Krisztinek és Juditnak is, akik nem sokkal utánam következtek az eredménylistán. És persze a férfi nem képviselőinek is, hiszen ott a dobogósok számomra felfoghatatlan eredményt produkáltak. De helyezéstől függetlenül szerintem mindenki, aki lelkiismeretesen felkészült, és beleadta a tőle telhető legjobbat a versenybe, az nagyon nagy gratulációt érdemel. Itt elsősorban önmagunkat kell legyőznünk, nem a pályatársainkat. Az igazi győzelem számomra az lesz, ha egyszer majd tényleg el tudok vonatkoztatni a helyezéstől. Amatőröknél ennek semmi jelentősége, profik között meg úgyis mindig fényévekre leszek a dobogótól. És ez így van jól. :-)

Köszönettel tartozom Balunak, aki ezúttal is nagyon szép edzéstervvel készített fel a versenyre. Megtanított arra is, hogy hulla fáradtan nem kell erőltetni a brutál edzéseket, mert úgyse megy, és a szervezet is csak megsínyli. Azóta, ha fáradtabb vagyok, nincs lelkiismeret-furdalásom, ha kicsit visszafogom magam. Nem attól leszünk erősebbek, ha minden alkalommal maxra hajtjuk magunkat. És köszönöm Pista bácsinak, Misinek, Gabinak és Karesznak a fuvarozást és az alvási lehetőségeket. Nélkületek logisztikailag kivitelezhetetlen lett volna a verseny.

És akkor néhány számadattal fejezem be a beszámolót, amely a négy napos összesítésre vonatkozik:

Táv: 196,5 km
Idő: 17:18:24
Átlagtempó: 5:20
Átlagpulzus: 160

Ja igen, és a korcsoportomban második lettem, Évi után. Timi pedig itt lett bronzérmes.

Remélem, jövőre ugyanitt! :-)

Beszámolót írni azért jó, mert újra lehet élni az eseményt – és persze, mert olvassátok. :-) Balatonman Füred… A verseny előtt átnéztem a tavalyi irományomat, ami viccesnek tűnt, így utólag, de inkább csak arra fókuszáltam, milyen hibákat ne ismételjek meg. Leginkább: nem kell bemenni Tihanyba, akármennyire is hívogató a félsziget! :-) És a futás közben tilos az órát nézegetni, le van sz@rva, hogy benne vagyok-e az 5 perces ezrekben van sem. Lényeg, hogy az eleje könnyen menjen, amúgy meg mindent érzésre, van már elég tapasztalatom.

A versenyt megelőző este egész motiváltnak éreztem magam, végre egyszer azt mertem gondolni, hogy tisztességesen felkészültem, és nyugodt lelkiismerettel állhatok rajthoz. Ez persze még nem garantálja a sikert, de legalább megtettem a tőlem telhetőt. Reggel viszont nem hittem a fülemnek. Az a kopogós valami nem a macskák kaparása az ajtón, hanem eső?! Oh bakker, tegnap még jó időt ígértetek! Ha a Gelláról lefelé patakokban folyik a víz, én tolni fogom a bringát! Felfelé még csakcsak nyomom neki erőből, de lefelé egy gurulós korcsolyapályától végem van!

Útközben – legnagyobb örömömre – elállt az eső, és abbamaradt a bringaparám. Bedepózás közben kezdtem azon gondolkodni, hogy a víz se lesz olyan meleg. Hiába vagyok idén már 75 km nyíltvízi úszás boldog tulajdonosa, a 17 fokot akkor sem fogom langyosabbnak érezni. Na jó, egye fene, parákat félre, most már nincs visszaút, gyerünk megtenni a megtennivalót!

Nem fáztam úszás közben, és kellemes meglepetésként még a pofonok is elkerültek. Sőt, mintha a Nap is kisütött volna, és kezdett egész strand feelingem támadni. Ettől kellemessé vált az úszás, de be is lustultam valahogy, és nem igazán erőből nyomtam. De nem baj, lesz még bőven helye az erőnek. 40 perc alatt végeztem a majdnem 2 km úszással. A depóban a szokásosnál többet bénáztam, mert a neoprén levétele után felvettem egy bringás mezt, valamint az órámat a kormányra erősítettem, amit a korábbi versenyeken mindig a csuklómon hagytam. Most akartam látni a pulzusomat, de nem azért, hogy alacsonyan tartsam, hanem pont az ellenkezője: ha túl alacsony, akkor tudatosuljon, hogy lusta vagyok, és nyomjam rendesen.

Nekivágtam a tekerésnek. A Gella-kört már jól ismerem korábbi versenyekből és edzésekből egyaránt. Mindig megállapítottam, hogy nem vált kevésbé meredekké, de most abszolút nyugalommal és türelemmel tekergettem felfelé. Azért nagy öröm volt elérni Tótvázsonyt, ott kicsit lefelé tépni, majd jöhet a bal kanyar Pécsely felé. Idén a Barnag-Vöröstó szakasz helyett a Vászoly-Dörgicse kitérőt rakták bele, ahol még nem bringáztam korábban. Hát bakker, eléggé felülmúlta a számításaimat! Néhány emelkedőt csak legkisebb áttéten, állva tekerve sikerült megmásznom. Ez azért kivett belőlem rendesen. Lefelé se mertem hasítani, annyi kanyar volt az úton. Szerencsésen visszaértem Pécselyre, onnan már ismertem az utat Füredig, úgyhogy nem ért különösebb meglepetés. Véget ért az első kör, akkor most jöhet még egy ugyanilyen! Ezúttal már keményebb volt a Gellára felmászni, viszont a vászolyi kitérő kevésbé viselt meg. Talán az első kört a valóságosnál nagyobb szörnyűségként éltem meg, ezért a második kör inkább kellemes csalódás volt. Na jó, a „kellemes” szó azért lehet, hogy nem helyénvaló! :-) Nem mondom, hogy innen már minden sima ügy volt, de különösebb komplikációk nélkül visszaértem Füredre, ahol végre kiszállhattam a nyeregből, hogy nekiindulhassak a harmadik versenyszámnak. A szűk 90 km-t (ami az órám szerint inkább csak 87 volt) 3:22 alatt sikerült megtennem, de volt benne vagy 1300 méter szintkülönbség.

A depóban – fantasztikus módon – most nem felejtettem el levenni a sisakot. :-) Az órát visszavettem a csuklómra, ezzel az átcsatolgatással ismét súlyos másodperceket vesztve. De irány a futás! Féltem tőle, de nem esett rosszul. Ilyenkor az idegrendszert kell pillanat alatt átprogramozni, hogy elfogadja, hogy most nem fog gyorsan változni a táj, mint ahogy a bringán tette, de ez nem azért van, mert most annyival bénább vagyok, hanem mert másik sportot űzök. Tök mindegy, milyennek érzékeli az agyam a tempót, a lábamra és a tüdőmre kell figyelni. Ha ezek jól vannak, akkor van minden a helyén. Ment is egész jól a dolog. Órát nem nézegettem, csak a mögöttem jövő csávó – aki nyúlnak használt – mondta, hogy bőven benne vagyunk az ötpercesben és nagyon jól nyomjuk. Mondtam, hogy most még tartalékoljunk, még ráérünk megnyomni. Majdnem rászóltam, hogy előzzön meg, de gondoltam, magától is megteszi, ha jónak látja. Az aszófői fordító előtt nagyon aranyos kis cirmos cicát láttam, szívesen megsimogattam volna, de inkább csak futtomban ciccegtem neki. A fordítónál jó tudat volt, hogy a táv negyede megvan. Visszafelé nagyon jól megnéztem a Tihany felé vezető út bevezetőjét, hogy a mások körben se kanyarodjak rá, bármi történik is addigra! :-) Közben a mögöttem futó csávó valahol lemaradt és nem láttam többet.  Elértem a füredi fordítót, vagyis a táv felét. Kicsit több mint 10,5 km-nél jártunk, de tudtam is, hogy pár száz méterrel hosszabb lesz a pálya a félmaratoni távnál. Pont, mielőtt megfordultam, egy futóverseny bizonyos rajtzónájának tagjai indultak neki a távjuknak. Kicsit ijesztő volt hirtelen ennyi friss futó közé bekerülni, de igazából tök motiválóak voltak. Az elején adták a lendületet, majd fokozatosan hagytam le őket, ami különösen jó érzés volt abban a tudatban, hogy én már úsztam és bringáztam, és a futásnak is több mint a felénél túl voltam, és még mindig annyi erőm volt, hogy a frissen beállt futókat előzzem. Hirsch Gergővel is összefutottam, ő – a mezőny egyik legfiatalabbjaként – a 8 km-es távon indult, és hasított mint állat. Tőle érdeklődtem, hanyadik vagyok a női mezőnyben, örültem, mikor megtudtam, hogy a harmadik.

Biztos voltam benne, hogy a futás alatt nem fogok helyezést rontani, úgyhogy minden félnivalóm elmúlt (bár igazából nem is volt minek elmúlnia). Az utolsó 4 km ezért nehéz volt. Ott még volt egy frissítő, ahol úgy döntöttem, most már nem szórakozom ivással, inkább végigsprintelem, ami még hátra van. Ez nem biztos, hogy szerencsés döntés volt, de csak annyit változtatott, hogy jobban ki kellett lépnem a komfortzónámból. Annyi történt, hogy a végén már vártam a végét. :-) És nem panaszkodhatok: 1:46 alatt teljesítettem a távot, ami 21,65 km volt, vagyis 4:56-os átlagra jön ki.

Mekkora királyság volt célba érni! És igen, valóban a női mezőny harmadik helyezéséhez volt elég az 5 óra 55 perces idő. De igazából nem a helyezés a fontos, hiszen az sokban múlik a többi versenyzőn. Annak örülök, hogy sikerült okosan, erőt jól beosztva, és helyenként még élvezve is végigjárni az utat. Az pedig csak plusz, hogy életemben először sikerült ezt a versenyt 6 órán belül teljesítenem. Ez nem egy hagyományos középtáv, hanem a bringapálya gyilkos kínzóeszköz! Itt ilyen időt elérni nekem tényleg csoda. Igaz, a tekerés nem is ment gyorsan, viszont nem fárasztott le annyira, hogy ne tudjak utána normálisan futni. Azóta is jó kedvem támad, ha visszagondolok a versenyre, és erős motivációt érzek, hogy a jövőben se váltsak át chips zabálós – TV nézős üzemmódba. :-)

Jó néhány hónapig azt hittem, hamarosan abbahagyom a triatlont és a keszthelyi után nem megyek több versenyre. De valahogy úgy tűnik, ez túl jó buli. Így történt, hogy Szálkára is beneveztem, és mondhatom, nem bántam meg. Sőt, remélhetőleg nem is ez volt az utolsó.

A verseny előtti nap mindig frusztrált vagyok, és igazából a francba kívánom az egészet. Ahhoz képest most egész jól viseltem a helyzetet, és alig-alig beszéltem arról, mennyire nincs kedvem hozzá. :-) Na, azért reggel, amikor odaértünk a helyszínre, kezdett a nyugalom szertefoszlani. Jó volt haverokkal találkozni, pár szó a társakkal mindig oldja a feszültséget. Mivel ez valóban amatőr verseny, nem kellett betartani azokat a szigorú szabályokat, amiket a versenyek többségén. Ez azt is jelentette, hogy a rajt előtt szinte az utolsó pillanatig a depóban maradhattunk, és az úszás megkezdése előtt öt perccel még azt se tudtam, hol a rajt. :-)

A tó vize kellemesen langyos volt, szerencsére nem érkezett meg a beígért vihar a lehűléssel. A szél ugyan nem kímélt minket, de a vízben alig éreztem némi sodrást. Elrajtoltunk. Most szerencsére nem kellett bójákat kerülgetni, csak egy sima oda-vissza menet volt. Kellemesen indult a dolog, próbáltam jó kis strandolásnak felfogni az úszást. Nem hajtottam szét magam, de azért kicsit jobban küzdöttem, mint egy hétköznapi balatoni edzésen. Az órám 500 méterenként rezgett, így, amikor a második rezgésnél még mindig odafelé úsztunk, gyanús volt, hogy hosszabb lesz a pálya. Nem baj, belefér. Visszafelé már kicsit türelmetlenebb voltam, meg a szemüvegem is párásodott. Már tényleg úgy éreztem, sose lesz vége, mikor egy szemüveg párátlanító manőver során megpillantottam a célt. De jó! Hát igen, tényleg hosszabb volt: 2,1 km az 1,9 helyett. Kemény 45 percre volt szükségem, ami nagyon messze van az egyéni rekordtól, de se lábvizem nem volt, se vízből kimenős-befutós akció nem képezte a dolog részét, mint ahogy más versenyeken lenni szokott. Így azt gondolom, a 2:08-as tempó vállalható számomra, a balatoni edzéseken ennél is jóval bénábbakat megyek.

2 perces depó után bringára pattantam. Azonnal rájöttem, mennyire elkényeztettek minket az utóbbi két versenyen, amikor autók elől lezárt pályán mentünk. Itt bizony zúztak mellettünk rendesen, ráadásul az elején nagyon sokan voltunk a pályán, hiszen akkor még a rövidebb távok versenyzői is nyomatták. Kellett koncentrálni rendesen, mert az út minősége sem olyan arrafelé, amiről a legtöbb bringás álmodik. Nem baj, négy évvel ezelőtt is kibírtam, és mivel ez csak játék, nem vettem rossz néven, ha néha fékezni kellett, vagy kerülgetni az autókat, kátyúkat, bringás társakat. Na, az utóbbiból azért többen kerültek engem, mint én őket, de lévén hogy igazán amatőr verseny, még nekem is akadt pár prédám. Fejben jól tudtam kezelni a négy „körös” pályát (ami azt jelenti, hogy adott szakaszt 4-szer tesszük meg oda-vissza). Az első körön megtapasztaltam, merről fúj a szél, hol vannak az emelkedők és melyek a kátyúveszélyes részek, aztán csak ezeket kellett ismételgetni. Többnyire visszafelé volt szembeszél, de a nagyon durva részek viszonylag rövidek voltak. Sose volt a kedvencem a bringázás, de fejben egész jól viseltem a megpróbáltatást. :-) A 90 km-t végül 3:09 alatt tettem meg, bár itt az én órám picit rövidebbet mért. Ez a szám nyilván nem túl kecsegtető, de nagyjából a forgatókönyvnek megfelelő.

Megint gyors depó következett cipőcserével, és hamarosan a futópályán próbáltam szedni a lábaimat. Életemben most követtem el harmadszor, hogy magamon felejtettem a bukósisakot a futásnál, de szerencsére hamar észrevette valaki, akinek odaadtam, és kértem, hogy juttassa el a depó helyemre. Profibb versenyeken nem szabad külső segítséget igénybe venni, de szerencsére a szálkai nem olyan, ahol ezért büntetnek. Ez a kis affér igazából nem zavart be semmibe, a futást szörnyűnek éreztem, sisak ide vagy oda. Szándékosan nem néztem az órát, csak érzésre akartam nyomni. Bármiféle dobogós helyezéstől fényévekre voltam, úgyhogy nem volt min izgatni magam, csak az volt a célom, hogy befejezzem a versenyt „meghalás” nélkül.  Ez a futópálya hullámos, a nap is tűzött, és nagyon fáradtnak éreztem magam. Az elsőtől az utolsó pillanatig az életemért küzdöttem, de úgy tűnt, mások sincsenek sokkal jobb állapotban. Sőt! Akármi is volt velem, mégis taroltam a futópályán. Sorra előztem olyan embereket, akik a bringán még utolérhetetlenek tűntek. Akadt néhány csaj is a prédák között, de gőzöm nem volt, hanyadik vagyok, és nem is igazán akartam tudni. Tényleg csak az volt a célom, hogy magamat legyőzzem, és akármilyen szörnyű gondolatok is kavarogtak a fejemben, menjek tovább, és adjak bele mindent, ami bennem van. És sikerült lassulás nélkül lefutnom a 21 km-t, alig kicsúszva az 5 perces tempóból. Ha nincs ennyi emelkedő a pályán, tuti benne maradtam volna, de pont az a szép, hogy az emelkedők se tudtak igazán kinyírni.

Célba érve megtudtam, hogy sikerült felhozni magam a női mezőny 3-ik helyére, amit óriási sikernek értékelek. Mégiscsak dobogó! Mindezt a nagyon fegyelmezett, összeszedett futásnak köszönhetem. Bónuszként a kategóriámban első lettem, de erre különösebben nem vagyok büszke, sokkal jobban érdekel az abszolút helyezés.

Sokszor eszembe jutott életem első középtávú triatlon versenye, amit négy éve nyomtam le ugyanitt. Akkor 6:11 volt az időm, most sikerült 5:44-re csökkenteni, vagyis 27 percet javítottam. Lehet mondani, hogy négy év alatt többet is fejlődhettem volna, de a mindennapos edzések során látom, milyen nehéz akár másodperceket is fejlődni, illetve hány hullámvölgy befigyel,  és milyen nehéz utána újra felfelé ívelni. Én nagy eredménynek érzem a 27 perces javulást, de természetesen bízom benne, hogy leszek még ennél is lényegesen jobb. Persze, nem minden rajtam múlik, de a magam részét megteszem.

Lehet, hogy utálok triatlonozni, beszámolót írni meg még inkább, de a keszthelyi triatlon valahogy mégsem maradhat szavak nélkül. Az általánosságokat kihagyom, hiszen akit kicsit is érdekel, az vagy ott volt, vagy már olvashatta mások beszámolóiban.

Igen, alátámasztom, hogy elsőfokú viharjelzés volt érvényben, ennek megfelelően kaptunk jócskán a hullámokból. Ez még szórakoztató is lett volna, viszont a kb. 800 ember egyszerre rajtolásával iszonyatos bunyó volt végig, az úszás alatt. Kaptam olyan pofont, ami az úszószemüvegemet úgy benyomta az arccsontomba, hogy később magyarázkodhattam, hogy a férjem békés ember. :-) Alig mertem kiemelni a fejemet, mert féltem, hogy lerúgják, lepofozzák. Annyiban volt jó ez a sok ember, hogy folyamatos áramlatot csináltak, amitől végig olyan volt a víz, mintha hátulról kapnánk a hullámokat. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy 40 percen belül sikerült lenyomnom a 2 km-t. De lehet, hogy csak a pofonoktól akartam gyorsabban szabadulni. :-)

Miután őszintén örültem, hogy élve kijöttem a vízből, nem is éreztem már különösebben szörnyűnek, hogy 90 km bringázás vár rám. Továbbra is felhős volt az idő és az erős szél nem javította a hőérzetemet. Jól jött volna egy száraz ruha, de gyorsan elhesegettem a gondolatot, hiszen ennyire kispályás nem lehetek. Gondoltam, inkább gyorsabban kéne tekernem, hogy generáljak egy kis belső fűtést. Eleinte iszonyatos szembeszél volt, ettől úgy éreztem, mintha nem is haladnék, csak egy helyben tekernék. Közben – ahogy lenni szokott – baromi sokan előztek, nagyrészt pasik, de azért pár csaj is akadt. Nem értettem, honnan kerül elő ez a sok ember. Ezek mind mögöttem voltak az úszásnál? Egyáltalán hogy férnek el ennyien a Balatonban? Próbáltam győzködni magam, hogy ez azért van, mert túl jó úszó vagyok (ami persze kicsit sem igaz :-)). Én alig-alig előztem bárkit is a bringán, de nem izgattam magam. Kb. a felénél elkezdett esni az eső, ami végig is kísért a bringapálya nagy részén. Örültem, hogy nem valami brutál viharral küzdünk, csak széllel és egy kis esővel. Ebbe még nem fogunk belehalni. Szépen leküzdjük az emelkedőket, gurulunk a lejtőkön, megbirkózunk az időjárás adta viszontagságokkal, és egyszer majd vége lesz.

És valóban! Amikor láttam, hogy az utolsó km-eket nyomjuk, arra gondoltam, nincs is kedvem leszállni a brinágról, inkább tekernék még egy kicsit a futás helyett. Az sem erősítette a futó kedvemet, hogy nem tudtam fejben lejátszani, merről is kell bemenni a depóba, és hol találom a futócuccomat. Jött mögöttem egy csávó, akit készségesen előre engedtem, csak hogy mutassa az utat. Meg is lett a futócucc, és sikeresen bekeveredtem a futópáyára. Tudtam, hogy az elején nagyon óvatosnak kell lennem. A Garminon valamiért nem tudtam beállítani azt a képernyőt, ami az aktuális km átlagtempóját mutatja, így nem voltam képben a tempót illetően. De úgy éreztem, mint akiben elemet cseréltek. Fáradtságnak mindenféle nyoma nélkül , száguldozva indultam neki. Az előzgetések közben gondoltam, most visszakapjátok, amit a bringán adtatok! :-) És valóban: több száz hellyel előrébbre kerültem a futásban, mint ahogy a bringán végeztem. Mindig is a futás volt az erős számom, de a triatlonos futás azért meg szokott viselni. Nem tudom, most mi történt, ilyen jól még sose ment, pedig nemhogy dopping nem volt bennem, de az egész bringázás alatt 1 db energiaszelet és egy csücsök banán fogyott el, azon kívül csak vizet ittam. A futáson bekaptam egy újabb darab banánt, és ennyi volt az össz kajálásom az egész versenyen. A négy körös futópályán összesen 21 km-t kellett megtenni, bár az én órám szerint kicsit kevesebb volt. A negyedik körön éreztem csak enyhe fáradtságot, de semmiféle meghalásos tünet nem jelentkezett, hanem egyszer csak – nagyon boldogan – beértem a célba.

5:34 lett az össz időm, amely a hivatalos mérés szerint így áll össze:

• 1,9 km úszás    00:39:36
• depó 1              00:04:54
• 90 km bringa     03:13:01
• depó 2              00:04:16
• 21 km futás      01:32:46

Az én mérésem szerint az úszás valamivel hosszabb volt, a futás viszont legalább 1 km-rel rövidebb. Akárhogy is, elégedett vagyok az eredménnyel, legalábbis ami az úszást és a futást illeti. A bringán sz@r vagyok, de ez nem újdonság. Nem is igazán értem, miért vagyok ilyen béna, de ez lehet, hogy külön posztot érdemel.

Annyit adott nekem az utóbbi két verseny – a Balatonman Kenese és a Keszthely Triatlon –, hogy lehet, hogy újratervezés jön az életemben. Szilárd meggyőződésem volt, hogy abbahagyom a triatlont, mert nem nekem való, most meg azon jár az eszem, hogy benevezek Szálkára. Ki érti ezt? :-)

Alig több, mint egy hét telt el a kenesei verseny óta, talán még nem késő beszámolót írni. Az eseményt megelőző napokban egy fogászati kezelés rövidtávú hatásaként kellemetlen fogfájás gyötört, amelynek ellensúlyozására fájdalomcsillapítókat zabáltam. Ez a gyomromnak nem tetszett különösebben, így erősen hátrányos helyzetűnek éreztem magam. Ezt leszámítva sem volt semmi kedvem a versenyhez. Olyan nyomasztó, hogy tavaly is és tavalyelőtt is megnyertem a középtávot, és tudtam, ha most nem sikerül, akkor majd mindenkinek magyarázkodnom kell. Pedig eszem ágában sem volt megnyerni. Két dolgot szerettem volna: hogy ne legyek utolsó, illetve hogy ne adjam fel. És egyébként is szidtam, aki kitalálta a triatlont, és szidtam magam, hogy megint képes voltam ilyen hülyeségre vállalkozni. :-)

A hazai pálya azért jó. Nem kell semmit sem logisztikázni, csak berakom a hátizsákba a kellékeket, felülök a bringára és pár perc alatt ott vagyok a versenyközpontban. Cuccokat beraktam a depóba, aztán hajóval vittek minket a rajt helyszínére. Be kellet ugrani a vízbe, és háromszög alakban kirakott bójákat kerülgetve leúszni az 1,9 km-t (amibe a csalinkázás miatt sikerült 200 m pluszt beleraknom, pedig igazán tapasztalt nyíltvízi úszó vagyok, és a szemműtét óta még látok is, de akkor is béna vagyok :-)). Inkább rá se néztem az órámra az úszás végeztével, mert éreztem, hogy nyomdafestéket nem tűrően csúnya számot látnék. De nem estem kétségbe, inkább örültem, hogy legalább ez le van tudva.

Gyors depózás után bringára pattantam, és az oly sokszor megjárt kenesei emelkedőn találtam magam. Jó, hogy minden gödröt ismerek az úton – legalábbis a körforgalomig. Onnan viszont megkaptuk a 710-es utat, ahol minden normális napon tilos bringázni, és kiváló minőségű aszfaltút fedi. Ez alkalommal az útnak egy jelentős szakasza csak a mienk volt, és ez igen megdobta a felhasználói élményt. Úgy tekerhettünk, hogy nem üldöztek minket autósok. (Ha mindig ilyen állapotok lennének, még talán megszeretném a bringázást. :-)) Sajnos a szél már nem volt annyira a barátunk, ő elég szépen adott magából, így volt küzdelem rendesen. A két körös bringapálya felénél bemondták, hogy a 3-ik vagyok a női mezőnyben. Ez a hír nagyon feldobott, addig ugyanis azt hittem, tökre le vagyok maradva. Ettől a ponttól jött meg a kedvem a versenyhez. Láttam, hogy a negyedik nagyon a nyomomban halad, de tudtam, hogy nekem a futás az erősségem, így az se baj, ha a bringán lehagy. Ha pedig a futásban is jobb lesz, akkor megérdemelten övé a dobogó.

A 90 km letekerése után nem mondom, hogy csak futni vágytam, de ez teljesen normális. Nagyon gyorsan depóztam, hogy gondolkodni se legyen időm, mi vár rám. Rossz volt elkezdeni a futást, de próbáltam úgy nézni, hogy végre elérkeztem a harmadik versenyszámhoz, ennyivel is közelebb van az egész szörnyűségnek a vége. :-) Figyeltem, hogy az elején semmiképpen se toljam maxra. Úgy tűnt, megelőztem egy középtávos lányt, de nem akartam ezzel foglalkozni. Tényleg csak arra összpontosítottam, hogy legyűrjem a 21 km-t meghalás nélkül, tök mindegy, hanyadikként. A futópálya három körös volt, és amikor az elsőnél bemondták, hogy én vezetek, az azért megint jó nagy dopping volt. Kezdtem észrevenni, hogy a távolság egyre nő köztem és a mögöttem futó csajok között, úgyhogy tudtam, hogy ha csak nem történik valami extra bajom, akkor enyém a győzelem. Csak azok a fránya kilométerek még mindig ott voltak előttem, bár szerencsére viszonylag gyorsan fogytak. És egyszer csak teljesen elfogytak, én meg a célban találtam magam.

Harmadszor is enyém a győzelem a Balatonman Kenese középtáv női mezőnyében. És hogy ez mit jelent? Nyilván nem szomorúságot! :-) De azért egyrészt tudom, hogy ez egy amatőr verseny, legalábbis ami a női mezőnyt illeti. Amatőrök közül is sokan jobbak nálam, csak vagy más távon indultak, vagy nem jöttek erre a versenyre. És azt is tudom, hogy igazából tök mindegy, hanyadik az ember. Ha lelkiismeretesen felkészül, erejét rendesen beosztva kiadja magából a képességeinek és edzettségének megfelelő teljesítményt, és célba ér, akkor az már mindenképpen dicséretes. Ehhez képest az eredmény másodlagos. És jobb ember se lesz senki attól, hogy kevesebb perc alatt fut le x km-t, mint más. Szóval örülök a győzelemnek, de a „merre tovább” kérdésre semmiképpen sem az a válaszom, hogy előre a még jobb eredményekért. Hogy akkor mi lenne a válaszom az említett kérdésre, azt ez a poszt terjedelme már nem tudja magába foglalni. :-)

Lefutni egy maratont szerintem önmagában is nagy élmény, és mindenképpen dicséretes, akármilyen is az eredmény. De olyan időt megfutni, amivel még elégedett is az ember, az az igazán királyságos. És ha mindezt úgy, hogy a második felét sikerül gyorsabbra futni az elsőnél, az már szinte káprázatos. :-)

Nem túl nagy reményekkel indultam neki a füredi Runner’s World maratoni távjának. Igazából három héttel korábban, Debrecenben szerettem volna maratont futni, de egy sérülés megakadályozott. Ez pedig azt is jelentette, hogy a füredire se tudtam igazán felkészülni, mert a gyógyulás és a verseny között mindössze két hét telt el. Igaz, hogy a sérülés előtt nagyon jó formában voltam, de azt hittem, az állóképességem elveszett a néhány kihagyott hét alatt. Ebből kifolyólag csak annyi volt a szándékom, hogy végig tudjam futni a 42 km-t, akármilyen csiga tempóban is. A feladás biztos elkerülésére azt láttam az egyedüli garanciának, ha nagyon lassan kezdek, és a feléig meg se érzem, hogy már futottam.

A rajt utáni másodpercekben elkezdett szakadni az eső, miközben a viharos szélben azon gondolkoztam, hogy fogom kibírni kesztyű nélkül. Ez a gondolat úgy lekötött néhány km-en át, hogy észre sem vettem, hogy futok. Majd hirtelen elállt az eső, és még a nap is kisütött, a szél viszont továbbra sem kímélt minket. Sebaj, így is örültem, és nagyon visszafogott tempóval haladtam, hogy a fáradtság legkisebb jelét se érezzem. Ez kb. 5:02-es km-eket jelentett. A 3-ik-4-ik helyen álltam a női mezőnyben, és bár tudtam, hogy menne gyorsabban is, csak azon voltam, hogy tartalékoljam az energiát a második felére. Gondoltam, ha akkor is gyorsabbak lesznek az előttem futó csajok, akkor meg is érdemlik a győzelmet, ha viszont az elején túl hajtják magukat, akkor a végére lassulni fognak. Igazából azonban eltökélt szándékom volt, hogy ne foglalkozzak a helyezéssel, így minden arra irányuló gondolatomat leállítottam.

A 19-ik km környékén szereztem egy nyulat, akivel jókat dumáltunk. Közben elkezdtünk gyorsulni, de akkor már ez rendben is volt. A felén túl éreztem, hogy nincs baj a 4:53-as tempóval, nem fog megölni. Ezt bizonyította, hogy továbbra is tudtam beszélgetni, és nem jött semmilyen szörnyűséges érzés vagy gondolat. Közben az is bekövetkezett, hogy megelőztem az élen futó csajokat anélkül, hogy különösebben törekedtem volna rá. A nyulam 27 km-nél kiállt, mivel ő elvileg félmaratont futott, csak jött még velem egy darabig, mert túl jól érezte magát a pályán. :-)  Én viszont innentől már éreztem, hogy rendben vagyok, nagy baj nem érhet.

Az utolsó 9 km-en kezdett kissé savasodni a lábam, és már nem esett olyan jól minden lépés, de messze nem volt olyan brutál, mint amiket a maratonok többségén átéltem.  Az óra szerint tartottam a tempót, illetve néha még gyorsultam is. Tulajdonképpen még a maratoni fal is megkímélt, és egy nagyon kellemes, fájdalommentes futás végén, tökéletesen egyben és épségben futottam át a célvonalon, a női mezőny első helyezettjeként. Az óra akkor járt 3 óra 26 percnél, ami olyan szép, hogy a verseny előtti legoptimistább gondolataimban sem szerepelt.

5 km-enként mérte az órám a részidőket, amelyek átlagtempói ilyenek lettek:
- első 5 km: 4:59
- második 5 km: 5:02
- harmadik 5 km: 5:02
- negyedik 5 km: 5:01
- ötödik 5 km: 4:52
- hatodik 5 km: 4:52
- hetedik 5 km: 4:51
- nyolcadik 5 km: 4:53
- utolsó 2 km: 4:53
Lehetett volna ennél szebb? :-)

Hogy egyéni csúcs -e? Nem, a PB-met öt éve, Debrecenben futottam, 3:21-gyel. De a pálya nehézsége és a szél miatt szerintem ez a 3:26 kb. olyan értékű, mint a debreceni 3:21. Elvileg sík a füredi pálya is, de a bringaút egy részét lezárták, ezért a partról mind a négy körben fel kellett futnunk a 71-esen egy kis dombra, ami a másik irányból ugyan kevésbé volt meredek, de ott meg hosszabb ideig emelkedett. Így 165 m szint csak összejött, ez pedig egy sík pályán azért érezteti hatását, és a viharos szél sem könnyítette meg a dolgunkat. De mindennél jobban örülök, hogy egyik nehezítő tényezőn sem stresszeltem magam, mert igazából nem érdekelt sem az idő, sem a helyezés. Ha nagyon görcsöltem volna rajta, tuti kifáradok az elején, és összeesős-belassulós vége lett volna. De ez életem első okos futása volt. :-)

Nagyon köszönöm Balu segítségét, aki a távolban is megmaradt virtuális edzőmnek. A sok fokozó és gyorsuló résztávos edzés gyümölcse most érett be igazán. Nemcsak technikailag, hanem emberileg is olyan felkészítést kapok Balutól hosszú évek óta, ami nagyszerűen szolgálja a fejlődésemet. Most még nagyobb lendülettel és motivációval léphetek a további edzések mezejére! :-)

Balatonman Füred – szépen hangzó kifejezés, de azért most felemás gondolataim vannak róla. Megküzdöttem vele, bár nem olyan eredménnyel, ahogy szerettem volna. De ha mindig minden versenyen jó eredményt érnék el, az azt jelentené, hogy vagy nem komoly a megmérettetés, vagy földöntúli erővel rendelkezem. Mivel egyik verzió sem áll fenn, néha én is szerepelhetek rosszabbul.

A felkészülés nem is tudom, milyen volt. Kimondottan erre a versenyre nem igazán készültem, de a mindennapjaim része a futás, úszás, bringázás, sőt, még az erősítés is, tehát, ha úgy vesszük, folyamatosan készültem. Talán a bringára ráfutást kellett volna többet gyakorolni, de mit csináljak, ha úgy utálom? :-)

Szokás szerint idegfeszültséggel indult a depózás – legalábbis részemről. Még jó, hogy a csapattársak kicsit oldottak rajta. Végre elrajtoltunk. Iszonyat bunyóval kezdtünk a vízben, a szemüvegem meg azonnal bepárásodott, így azt sem tudtam, merre van a cél, csak kb. 1 m-re láttam el, ahol pofozó karokon és rúgó lábakon kívül más nemigen volt. Muszáj volt kis vizet tenni a szemüvegembe, és megreszkírozni, hogy a szemembe megy a víz minden tempónál, de a pofonok alatt szerettem volna az irányt jelölő bójákat is látni. Egész jól sikerült. Mondhatni: élveztem az úszást. Volt még néhány tömörülés meg verekedés, de 39 perc elég volt az 1,9 km teljesítéséhez. És a Balatonban lenni jó (ha valaki kételkedne efelől. :-))

A bringázásról tudtam, hogy nagyon kemény lesz, és már „vártam” azt a jó kis szivatós emelkedőt, ami még Füred belsejében található, és előrejelzi a ránk váró kínokat. Balatonszőlős, majd irány a jó kis Gella, aminek a magassága a legnagyobb nevezetessége. Nem is volt olyan vészes, mit nekem az a brutál emelkedő! Ellenben lefelé nem tudok tépni, mert félek, hogy egy kő vagy gödör vagy repülőmacska hirtelen az utamba kerül, és akkor a csontjaim bánják. Másoknak hogyhogy nem jut ilyen eszébe? Mindenki úgy száguld, mintha kilenc élete lenne. Hát, én kispályás vagyok ehhez, viszont komolyan mondom, hogy az emelkedőn szinte mindenkit előztem, aki a közelemben volt. És a második Gella-körnél sem haltam meg, csak azt a Barnag-Vöröstó szakaszt nem szeretem. Az olyan béna, hogy ott ugyanazon az úton kell visszajönni, tehát minden lejtőről és hátszélről tudjuk, hogy visszafelé visszakapjuk. De legalább utána tényleg csak lefelé van. És túlestünk ezen is. Hát, nem büszkélkedhetek az eredménnyel, 3:27 lett a 90 km, de azért a kb. 1200 m szinttel ez nem olyan vészes (legalábbis az én szintemhez képest). Egyszer, ha majd megtanulok bringázni, biztos lesz ez jobb is, csak nem biztos, hogy sor kerül rá. :-)

De bakker, most jön a lényeg, vagyis a vesztem! Elkezdtünk futni. Az nekem menni szokott, de úgy látszik, nem elég a „szokott”. Olyan rohadt fárasztónak éreztem, hogy fejben már az első km-eken feladtam. Abszolút nem bírtam tartani a tervezett tempót, és az agyam bezombult. Fura volt a pálya, Aszófő után volt a fordító, és bár lehet, hogy a szintkülönbség minimális volt, mégis mindig kicsit emelkedett vagy lejtett. Igazából szemből látszott mindig a legjobban, amikor a másik irányba emelkedik. Lehet, hogy ezt nem vettem észre, és ez szívta ki olyan hamar az energiámat. Még jó, hogy a fordítónál nem lehet feladni, mert valahogy vissza kell jutni Füredre. Az első kör után pedig nekiindultam a másodiknak, hogy lesz ami lesz alapon, akár fókamászásban vagy bárhogy, de magamévá teszem ezt a versenyt. Az időt már rég elengedtem, így leálltam iszogatni a frissítőknél, valamint egy toi-toi wc-t is meglátogattam. Az itt töltött idők miatt több embert is sikerült többször megelőznöm, mivel ilyenkor mindig egy kis egérutat adtam. Már arra gondoltam, lehet, hogy nem is lesz olyan béna a helyezésem, de az agyam akkor sem volt a helyén, és Aszófó felől Füred felé az egyetlen leágazón, ami Tihanyba visz, simán letértem, gondolkodás nélkül. Fura volt, hogy átkerült a másik oldalra a Balaton, de gondoltam, ilyen állapotban már nem csoda, ha hallucinálok, nem kell ezen fennakadni. És mentem tovább a félsziget csodálatos látképében gyönyörködve (na jó, igazából semmit sem látva-hallva-felfogva). Még az se tűnt fel, hogy nincs körülöttem futó, mert a bringaút jóvoltából sok ember tekert arra, ezért annyit észleltem, hogy vannak körülöttem emberek. De egyszercsak ráébredtem, hogy ez nem jó! Erre nem kellett volna jönni, és most feleslegesen vesztegettem az energiámat, és még vissza is kell menni, és még a helyes úton is vár rám pár km. És ezzel mégiscsak sz@r helyen fogok végezni, és amúgy is rohadt fáradt vagyok. Na, innentől minden érzékszervemet kikapcsoltam (ha volt egyáltalán még mit), és nyomattam, mint állat. Így történt, hogy bizonyos embereket harmadszor, vagy akár negyedszer is megelőztem. :-) És egyszercsak beértem a célba 6:12-es összidővel, ami a nők között a 6-ik helyre volt elég. A futás ebből 2:01 lett, de ez 23 km-re jutott ki. Ha nincs a tihanyi kitérő, a 4-ik lettem volna, de tök mindegy, a dobogó így se, úgy se figyelt be.

Tanulság? Gyorsabbnak kell lenni, és nem szabad eltévedni. :-) De igazából így is jó volt. Megküzdöttem keményen saját magammal, és ez a lényeg. És ott voltak a csapattársak, és olyan jó volt együtt leülni a padra tök rozogán, mint akik fel se tudnak állni többet. Nyilván örültem volna egy jobb időnek, jobb helyezésnek, de lesz ez még így se, szóval nyugi. :-) Nagy gratula minden teljesítőnek, és nyomás megkezdeni a felkészülési időszakot a jövő évi triatlon versenyekre!

Most egy sporttársamról szeretnék írni, aki két éve tanult meg úszni, és akkortájt próbálkozott először az országúti kerékpározással is. Ma ennek a lánynak semmiség sok km-t leúszni, akár hullámzó, nyílt vízben is. A 140 km feletti bringázások a heti menüjébe tartoznak, a 100+-osak meg meg se kottyannak neki. Mindezt úgy, hogy ő csak átlagos szeretne lenni, valamint kicsit soványabb a jelenleginél.

Amikor megismertem Ágit, többnyire fényképezni és videózni járt a sportversenyekre. Ilyenkor mesélte, hogy ő is szokott edzegetni, de nagyon távol áll még tőle bármilyen verseny. Főként a leadni kívánt kilóira panaszkodott. Akkor még úgy tűnt, neki tényleg idő kell, mire rendes versenyző lesz belőle. 2014. novemberben lefutotta élete első tízesét a siófoki BSI-s rendezvényen. Igaz, utolsó lett, de minden méterért hősiesen megküzdött. Utána azonban úgy döntött, a futás még nem neki való, mert fáj tőle a lába, ahhoz előbb tényleg le kell fogyni. Annál lelkesebben vágta bele magát az úszás rejtelmeibe, illetve a tekerésbe. Télen sokórás spinningek, nyáron az egyre hosszabb kinti tekerések.

Úgy történt, hogy idén együtt mentünk a fűzfői öbölátúszásra. Szép időnk volt, de kissé szeles, amit a hullámok igen jól visszatükröztek. Ági nyugtalan is volt emiatt, hiszen még nyílt vízi tapasztalattal alig rendelkezett. Próbáltam meggyőzni, hogy a hullámok a barátaink, jól elringatnak, és ilyenkor nem az a cél, hogy gyorsak legyünk, csak hogy teljesítsük. Ági el is fogadta, és problémamentesen magáévá tette a 3 km-nél jóval hosszabb távot, mert a hullámok azért igencsak cikkcakkosá tették az útvonalat.

Egy héttel később eljött a Balaton-átúszás, amiről tudjuk, hogy 5,2 km (már, ha nyílegyenesen úszik az ember). Ági már jóval bátrabbnak tűnt, aggódásnak nyomát se láttam rajta. Egymásnak jó úszást kívánva elstartoltunk Révfülöpről, és megbeszéltük, hogy Bogláron találkozunk. Élveztem az úszást, és sokat gondoltam Ágira reménykedve, hogy vele is minden rendben. 2:04 alatt teljesítettem a távot. Kicsit ettem-ittam, majd gondolkoztam, elmenjek-e felvenni a csomagot. Úgy döntöttem, előtte odamegyek a vízhez megnézni, kik jönnek éppen ki. Alig akartam elhinni, de Ági pont ott volt a „befutók” között. Úgy tűnt, alig valamivel utánam ért be. 2:25 lett az ideje, ami elsőre szerintem extrém jó eredmény! Ez nyilván nem az uszodai hosszak átlagtempójával kell összehasonlítani, hiszen medencében (főleg a 25-ösben) mindenki jóval gyorsabb. Aki rendszeresen úszik nyílt vízben, annak ez nem újdonság. Ismétlem: Ági két éve tanult meg úszni!! Egy átlag balaton-átúszó kb. 3 óra teljesíti a távot, de 7 óra felettit is láttam az eredménylistán. Nekem ez a 9-ik átúszásom volt úgy, hogy gyerekkorom óta természetes közeg a nyílt víz, és mindössze 21 perccel előztem meg Ágit. Azt hiszem, ez elég sokat elmond. Ámulok, és nem győzök gratulálni.

De nem „csak” ennyi a teljesítménye. Bringázni ugyan nem voltunk együtt, de az edzésnaplójából és a beszélgetésekből tudom, hogy hetente többször teker olyan távokat, amiket én az idén szinte egyáltalán nem. Ma pedig rendkívül szeles nap van, nekem is bringáznom kellett volna, de inkább futásra cseréltem a dolgot. Nem érzem magam biztonságban az országúton, amikor a szél ide-oda tologat. Ágit ez sem zavarja, ő ma is lenyomta az adagját, mert nem kispályás. És, amire készül… Végre versenyezni fog, de nem akárhogy! A nagyatádi ironman váltóban ő lesz az úszó és a bringás, vagyis 3,8 km-t tesz meg a vízben, majd 180 km-t teker, hogy utána a csapattársa futhassa a maratoni távot. Hát bakker! Egyszer én is ugyanígy az úszó és a bringás voltam egy váltóban, és a legkisebb mértékben sem mondhatom, hogy könnyű menet volt! De Ági rendkívül lelkiismeretesen készült, így minden esélye megvan, hogy sikerrel vegye az akadályt.

Egyedül önbizalom terén lenne még mit fejldőni, mert Ági általában nem elégedett az eredményeivel. Persze, mi magunk sokszor nem tudjuk objektíven megítélni a saját teljesítményünket, és igazából nekem szimpatikus is, hogy nincs elszállva magától. Pedig lenne rá oka! :-) Annyit tudok mondani, Ági: rendkívül nagyra becsülöm a szorgalmadat, a kitartásodat és az eredményeidet. "Sajnos" már átlagos nem lehetsz, mert ahhoz 3+ alatt kellett volna átúsznod a Balatont! :-) Nagyon sok sikert kívánok Nagyatádra, és tudom, hogy utána is mész tovább a megkezdett úton. És, ahogy ismerlek: nem is akárhogy! :-)

Hazai pályán versenyezni elég jó. Az ember minden fűszálat név szerint ismer (már ha lenne nevük), de legalábbis minden kanyart, gödröt, bukkanót, és nem utolsó sorban a település jó néhány lakóját. Ilyen körülmények között nem volt kérdés, hogy indulok-e a Balatonman Kenesén.

A versenyek előtt eléggé szoktam parázni, triatlon esetén meg különösen. Egyrészt nehéz egymás után úszni, bringázni és futni, másrészt annyi mindent el lehet bénázni. Szerencse, hogy előtte két héttel teljesítettem a keszthelyi versenyt, ahol ugyanezek voltak a távok (1,9+90+21 km), és a pozitív élmények még frissek voltak. További stresszoldó hatást a csapattagok gyakoroltak rám, akik meglátogattak illetve nálam aludtak a verseny előtti estén.

Hiába próbáltam halogatni, csak eljött az a szombat. A depóban győzködtem magam, hogy csak egy kis strandolás meg tekergetés, valamint egy levezető futás lesz a program. Egész hatékonynak bizonyult ez a gondolkodásmód, mert szívbaj nélkül sikerült elkezdenem az úszást. Eleinte volt egy kis verekedés, amiből reméltem, hamarosan lábvíz keletkezik. A remény csak részben teljesedett be, időnként rá tudtam kapaszkodni egy-egy emberre, de olyan kitartó lábvizem, mint Keszthelyen, nem volt. Ráadásul, mivel sok volt a rövid távos, a lábvizeim az első körnél kiszálltak. Sebaj, nem éreztem magam azért elveszettnek, egy ideig mentem egyedül, aztán az utolsó 500 m-en ismét akadt egy nyúl, akit már nem hagytam veszni. Ezzel 40 perc alatt teljesítettem az 1,9 km-nek mondott úszást, ami a legtöbbünk órája szerint kb. 2,15 km volt. Tök mindegy, örültem neki.

A bringázást mindig szeretem elkezdeni. Tudom, hogy összességében ilyenkor még sehol sem vagyunk, de az agy mégis úgy dolgozza fel, hogy a háromból egy versenyszám lement, és erre ad egy pozitív reakciót. A bringapálya nem túl baráti. Jó hosszú emelkedővel kezdődik, ez még rendben van. Viszont az út nagy része rázós és hepehupás, mindig fúj a szél, és alattomos, alig látható kis emelkedők veszik ki az ember (vagy inkább a bringás) energiáját. Ilyenkor örültem különösen, hogy ismerem a pályát, ezért nem lepődtem meg a helyenként igen döcögős tempón. A harmadik (és egyben utolsó) körnek is vidáman indultam neki, nem éreztem úgy, hogy a végemet járnám. Gréta ugyan megelőzött még a második kör végi lejtőn, az emelkedőn viszont visszaelőztem, aztán még párszor előzgettük egymást, végül ő bizonyult kicsit gyorsabbnak. Hogy összességében hogy állok a mezőnyben, nem tudtam, mert többféle táv teljesítői voltak egyszerre a pályán, és igyekeztem nem nézni a rajtszámukat. Annyit láttam, hogy magamhoz képest egész jó vagyok, és ezzel elégedett voltam. 3:03 alatt teljesítettem a 90 km tekerést, ami a legtöbbünk órája szerint inkább csak 87,6 km volt. Tök mindegy, örültem neki. :-)

A futást szokás szerint nem volt kedvem elkezdeni, és az ösztöneim azt súgták, hogy húzzam az időt a depóban. De a tudatom szerencsére felülbírálta a rossz tanácsot, és gyors cipőváltást követően már a futópályán találtam magam. (Szerencsére ezúttal a sisakot sikerült a depóban hagyni, nem úgy, mint az egyik tavalyi versenyen, ahol bukóval a fejemen indultam neki futni. J) A futás eleje meglepően jó volt. Alig éreztem, hogy ezek a lábak az előző bő három órában még tekerő mozgást végeztek. A célom az 5 percen belüli tempó volt. Jó ideig úgy éreztem, ez gyerekjáték, ennek ellenére nem gyorsítottam be, mert egyrészt élvezni akartam, másrészt tudtam, hogy a végén úgyis visszaütne. Kb. a felénél kezdett el kicsit húzósabb lenni a dolog, de pár, kisebb holtpont kivételével nem éreztem vészesnek a dolgot. Nem tetszett a pályán sem a füves, sem a murvás-gödrös, sem az emelkedős-murvás rész, ezeket az edzéseimbe sose veszem bele. De tudom, hogy tavaly is ez volt a pálya, ezért nem lepődtem meg, és igyekeztem nem fennakadni rajta. A meleg sem gyakorolt rám pozitív hatást, de minden frissítőnél öntöttem a fejemre egy pohár vizet, ami sokat segített. Sajnos az utolsó körön egy technikai szünetre ki kellett állnom, így kb. háromnegyed percet vesztettem, de kit érdekel? :-) Így is sikerült tartani az 5 percen belüli átlagtempót. Az utolsó km pedig egész euforikus hangulatban telt. Célba értem! 1:43 alatt teljesítettem a 21 km-nek mondott futást, ami a legtöbbünk órája szerint is pontosan  21 km volt. :-) És igen, örültem neki. :-) Hát még, amikor a nevem után bemondták, hogy középtávon az első női befutó!

Az össz időm 5:33 lett, vagyis 4 perccel gyengébb a keszthelyinél, de a bringapálya minősége simán adja ezt a különbséget. Két pályát nem lehet összehasonlítani egymással, ezért inkább a tavalyi kenesei eredményem a releváns. Ahhoz képest pedig 9 percet javultam!

Tavaly is megnyertem, és idén sem sikerült csalódást okoznom. Pedig kimondottan stresszelt a tavalyi győzelem, hiszen úgy éreztem, idén már elvárás. Még jó, hogy próbáltam ettől a gondolattól maximálisan függetleníteni magam. Ezért nem néztem, hol állok a mezőnyben. Én csak magammal versenyeztem, és úgy gondoltam, mindenképpen nagy boldogság lesz, ha olyat megyek, amivel elégedett vagyok, nem érdekes, mit jelent az a mezőnyben. És azt is tudjuk, hogy ez egy amatőr verseny, a profik itt nem voltak jelen, tehát annyira nem nagy szó megnyerni. De magamhoz képest jót mentem! Minden versenyszámban kicsit javítottam a tavalyihoz képest. Kell ennél több? Az csak óriási bónusz, hogy ehhez még egy aranyérem is társult. Most már tudom, hogy az úszás végén a 4-ik helyen álltam, a bringáról 3-ikként szálltam le, és a futásban hoztam fel magam a mezőny élére. A boldogság nagyon nagy, az edzések pedig mennek tovább. Még jó néhány versenypálya vár az idén. Jövőre pedig ismét rajthoz állok a Balatonman Kenesén.

Végre megélhettünk egy olyan évet, amikor az UB-t és a keszthelyi triatlont nem szervezik egymásra. Nagyszerű, mindkettőn részt lehet venni! Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben tavaly ősszel, amikor fény derült az időpontokra. Ahogy közeledtek a versenyek, már nem éreztem az egészet olyan jó ötletnek. Az UB-t lenyomtuk csapatban, ügyesek voltunk, erről már eleget írtak a csapattagok. De a triatlon verseny előtt nagyon a francba kívántam a dolgot. Miért nem megyek inkább strandolni vagy kirándulni, miért kell már megint egy megmérettetés? Ráadásul ez a triatlon olyan bonyolult, annyi cucc kell, depózás van, azt se tudja az ember, hol áll az agya.

De már nem volt visszaút. A B784 Team tagjai kicsit oldották a feszültségemet szombat este, azóta is hálás köszönet nekik. De csak eljött az a fránya vasárnap reggel. 5-kor kelni azért, mert 9:30-kor elrajtolunk – ilyen is csak a triatlonban van! Na jó, túléltük. És tényleg eljött a rajt! Sokszáz ember egyszerre elindul 1900 métert úszni a Balatonban – azt hittem, ebből tömegverekedés lesz. Hát, kaptam is néhány pofont meg rúgást (és valószínűleg adtam is), de nagyszerű volt, ahogy a sok úszótól csak úgy áramlott a víz! Most nagyon könnyű volt lábvizet találni, és éreztem, hogy remek tempóban haladok. És valóban: 38 perc alatt teljesítettem az úszást, ami a résztvevők többségének mérése szerint meghaladta a 2 km-t, tehát valószínűleg kicsit hosszabb volt a pálya. Akárhogy is, én rendkívül boldog voltam, mert az uszodában ennél sok fokozattal gyengébbeket szoktam úszni.

Jókedvűen rohantam ki a vízből és bringára pattantam. Közben eszembe jutott, hogy nem is tudom, hány körös a bringapálya, de azért sejtettem, hogy majd közben kiderül. Idegen volt számomra a terep, Alsópáhok, Zalaakármi és Eszergályhorváti felé mentünk. Ilyen „körből” tettünk meg kettőt, úgy jött össze a 90 km. Nagyon szimpatikus volt a környék: jó minőségű út, szép mezők és falvak, mindenfelé kedves szurkolók. Jól éreztem magam tekerés közben, de nem nézegettem az órámat, hogy ne stresszeljem magam. Az első kör végén pillantottam rá először, odáig 30 fölötti átlaggal nyomtam. Ettől még jobb kedvem lett, és bár a második körön lassultam egy kicsit, mégis maximálisan elégedett voltam. Nem akartam túltolni, hiszen a futásra kellett még bőven tartogatni az energiát. Végül 3 óra 2 perc alatt teljesítettem a bringázást. Igaz, nekem csak 89 km-t mért az órám, de így is nagyon jó.

Elérkeztünk a futáshoz, ez az én számom! Hát, azért a triatlonos futásnál nem egészen azt érzem, mint egy sima futóversenyen. A tekerésre ráállt lábakat és idegrendszert elég nehéz meggyőzni, hogy át kell váltani futólépésekre. Soha nem esik jól az elején, de végül is nem azért járunk versenyre, hogy jól essen. :-) A négy körös futópályából az első azért összességében kellemesen telt, a másodiknál már éreztem, hogy a tűző napon a kastélyhoz felfutni nem egy kéjutazás. Kezdtem elengedni az 5 perces tempót. Nem tudom, mi lett volna, ha nem jönnek a felhők, inkább nem képzelem el. De szerencsére jöttek, ezért kellemes, borús időben futottam a harmadik kört, és a tempó is javult. A negyedik körön leszakadt az ég, és pillanatok alatt kis patakok alakultak ki az aszfalton. Megint nagy szerencsém volt, mert ez eléggé motivált a gyors célbaérésre, és nekem még pont nem jutott ki a bokáig érő vízifutásból. Sikerült benne maradni az 5 percesben ezrekben, és 1:40 alatt abszolváltam a távot, amit az én órám ugyan kicsit kevesebbnek mért 21 km-nél, de egye fene, megelégszem vele! :-)

És végre elmondhatom, hogy bizony PB!! 5:29 lett a vége, ami 13 perccel jobb az eddigi egyéni csúcsomnál. Egész pontosan így alakultak a részidők:

Úszás 00:38:38
Depó1 00:04:09
Kerékpár 03:02:35
Depó2 00:03:21
Futás 01:40:52
==================
Összesen 05:29:37

Amennyire brutál módon nem volt kedvem ehhez a versenyhez, annyira extra öröm lett a vége! Persze, úgy érzem, a körülmények abszolút ideálisak voltak, szinte mindenben kedvezett nekem a szerencse. Nem biztos, hogy mindig, minden versenyen ilyen jól fogok járni. De ez most már az enyém, és örökre elmondhatom magamról, hogy 5 és fél órán belüli középtávú triatlon eredményem van! Komolyabb helyezést nem értem el, mert ez profi verseny volt (egész pontosan OB, ahol a még a külföldi nagyágyúk is megjelentek), de egy kategória bronzérem azért befigyelt. De nem ez a lényeg, hiszen a mezőnybeni helyezés nagyban függ a többi résztvevőtől, viszont amit ki tudtam hozni magamból, azt elég szépen kihoztam. Most ismét van kedvem versenyezni – ez talán eltart a következő verseny előtti napokig. :-)

Szerencsére az idei évet sem Balaton Szupermaraton nélkül képzelték el a szervezők. Eljött az idő, hogy ismét négy nap alatt, két lábbal, lendületes futólépésekben megkerüljük a Balatont. Tavaly már kipróbáltam, mit is jelent ez, és nem is tudom, mi vitt rá, hogy idén megismételjem.

A felkészülés az edzések tekintetében nem mondható rossznak. Igaz, 38 km-nél egyszerre soha nem futottam többet, és a sorozatterheléseket illetően is messze voltam a versenyadagtól, de tavaly ennél is kevesebb előkészülettel is nagyon szép eredményt értem el. Az aggodalmat inkább egy munkahelyi határidős feladat jelentette, aminek pont a BSZM-ig kellett elkészülnie. Ennek eredményeképpen január közepe óta a szellemi és fizikai fáradtság két állapota váltogatta egymást, a komforzónának a létezését is elfelejtettem. Időbeosztó zseninek kellett lennem, hogy bepréseljem a szükséges edzéseket a munka mellé, egyéb program meg semmilyen szinten nem fért bele az életembe. Magamban többször elengedtem a versenyt, mert nem éreztem reálisnak ilyen fáradtan rajthoz állni. Egyszercsak azonban mégis azon kaptam magam, hogy ott állok Siófokon a versenyközpontban, és várom az indulást.

Az elején a motivációnak nyoma sem volt. Csak raktam a két lábamat egymás után, de azt se tudtam még felfogni, hol vagyok és mit csinálok. Arra gondoltam, milyen jó lenne ledőlni a díványra, magamhoz venni egy macskát és jól megdoromboltatni. :-) Ehhez képest egy négynapos ultrafutó verseny pályáján döngettem a kilometereket, ami sokkal kevésbé tűnt békés dolognak. Siófoktól Fonyódig kellett elfutni aznap, és úgy tűnt, sose lesz vége. Fizikailag szerencsére minden rendben volt, és utólag már jó bulinak tűnik az a nap is. Sikerült visszafogottan 5:07-es átlagtempót produkálnom a 48,2 km-es távon teljesen egyenletes sebességgel, és a végén sem fájt semmim. A női mezőnyben aznap 3-ikként, a korcsoportomban pedig 2-ikként értem be, de a dobogóra gondolni sem mertem, hiszen nagyon messze volt még a vége.

A második napra egészen megjött a futókedvem, pedig ekkor 53 km állt előttünk, ami a Fonyód-Szigliget szakaszt jelentette. Itt már ki voltam békülve azzal az érzéssel, hogy beláthatatlanul messze van a vége. Rájöttem, hogy csak egy türelemjátékról van szó, és közben még élvezni is szabad. A tempóm továbbra is egészen egyenletes maradt, és örültem, amikor elkanyarodtunk Keszthely után, és végre nem szembe fújt a szél. Végre sikerült a tájban is gyönyörködnöm egy kicsit, úgyis elég ritkán látom a Balaton nyugati csücskét. Az utolsó 10 km viszont már elég brutál érzés volt. Ekkor csak azzal nyugtattam magam, hogy tavaly már az utolsó 20-asnál kezdtem hasonlót érezni, tehát most jobb vagyok, és 10 km-t már pókjárásban és fókamászásban is... És az sem zavart, hogy a szakasz vége a szigligeti várhoz vezető dombon volt. Szépen, futólépésekkel gyűrtem az emelkedőt is, és boldogan vettem tudomásul, hogy aznap másodikként értem célba a női mezőnyből, amihez 5:10-as átlagtempó tartozott.

Elérkeztünk a harmadik naphoz, és még mindig jó kedvem volt, sőt, lábra is tudtam állni. A Badacsony-Balatonfüred távot jól ismerem, nagyon szeretek itt futni annak ellenére, hogy jóval hullámosabb a pálya, mint a déli parton. 45 km várt ránk, ez a legrövidebb nap. Kb. a feléig minden rendben volt, onnantól azonban elkezdtem fáradni. Egyre több önszugeszcióra volt szükségem, hogy le bírjam gyűrni az előttem álló, akkor nagyon soknak tűnő kilométert. Próbáltam a többi futótársamnak szurkolni, ezzel is azt erősíteni magamban, hogy minden rendben, de egyre kevésbé hittem el. Viszont, ami már nem ment fizikailag, az ment fejből, és - ha kicsit lassabban is - de toltam neki kitartóan, egészen a végéig. Nem voltam szomorú, amikor végre megláttam a célt, ami szerintem már nem is Füreden volt, hanem Arácson, de tök mindegy, lényeg hogy egyszercsak eljött, és véget értek a harmadik nap gyötrelmei. Bónuszként Karesz eljött "meglátogatni" a befutó után, aminek nagyon örültem. Jól meggyalogoltatott még a futás után, ami nehéznek tűnt, de talán pont ez kellett ahhoz, hogy ne merevedjen le totálisan a lábam, és még a negyedik nap is rajthoz tudjak állni. Ezen a szakaszon 5:13-as átlagtempót tudtam produkálni, és 3-ikként értem be a nők közül.

Felvirradt az utolsó nap. Hát, ekkor már nem kívántam a futást! Az egyetlen pozitívum az volt, hogy nem sántultam le, mint tavaly ilyenkor. Ólomból voltak ugyan a lábaim, de ez csak a normális, 150 km után várható dolog, nem pedig sérülés. Nem szerettem (se tavaly, se idén), hogy az utolsó nap hajnali 8-kor van a rajt, mert kevesebb idő jut az alvásra és a regenerációra, ráadásul ebben az időpontban azért még elég hideg van (konkrétan 3 fokban vártuk, hogy elrajtolhassunk). Végre ismét futhattam. :-) Csopak a kedvenc helyem, próbáltam arra gondolni, milyen jókat nyaraltam ott, nem pedig arra, hogy a francba se kívánom a futást. Almádi végtelen hosszúnak tűnt, és Fűzfő se akart lerövidülni. Végre jött a kenesei kiserdős bringaút, szuper, hazai pálya! Ekkor jártunk a táv felénél. Tavaly ilyenkor Rácz Robi nyulazott nekem, miközben brutál fájdalommal küzdöttem. Idén hiányzott Robi, de a brutál fájdalom nem, tehát valahol kiegyenlítette egymást a plusz-mínusz. Kenesén a Balatonparton hangosan kiabáltam, hogy egy félmaraton soha, de soha nem fog ki rajtam - ennyi hiányzott még a távból.

Gondolni se mertem rá, mi vár ránk Akarattyán és Világoson. A valóságban két pici dombra kellett felfutni, az akkori érzésem szerint a Himaláját kellett meghódítani. De nem, nem sétáltam bele egyszer sem, akármennyire is úgy éreztem, a végemet járom. Fizikailag nagy nulla voltam már, de fejben annál erősebb, és tudtam, hogy én fogok győzni. Elhagytuk Világost, és valójában már nagyon közel volt a cél, de az akkori érzéseim szerint még az Egyenlítőt kellett megkerülni. Nagyon belassultam, de csak toltam neki, összeszorított fogakkal. Nem néztem az órát, lesz, ami lesz, csak vánszorogjak be valahogy. És eljött a fantasztikus pillanat!

Ezzel a nappal nem dicsekszem, kb. a 6-ik női befutó voltam, és 5:31-es átlagtempót bírtam csak. De nincs jelentősége, mert az előző 3 nap annyi előnyt szereztem, hogy így is én lettem az abszolút 3-ik, a korosztályomból (35-49 év) pedig az első helyezett! Kell ennél jobb? Hatalmas boldogság, hogy sikerült megküzdenem a távval, és a pálya teljes szakaszán vagy fizikailag, vagy fejben mindig erős voltam. Soha nem fordult elő, hogy a kettő egyszerre leblokkolt volna. Az összidőm 17:10 lett, ami 8 perccel jobb a tavalyinál. Lehet, hogy így, olvasatra semmiségnek tűnik 8 perc különbség a 4 nap alatt, de én tudom, mit jelent ez! Köszönöm mindenkinek, aki támogatott a felkészülésben és a versenyen. Hatalmas élmény volt, ami örök életre az enyém marad.

Ritka jó érzés egy triatlonosnak, amikor házhoz jön a verseny (ugye, Peti és Marci? ;-)). Keneseiként egyértelmű volt, hogy indulok a hazai pályán megrendezett triatlon versenyen. Idén igencsak szegényes a szezonom: mindössze két olimpiai távon indultam eddig, valamint a füredi iron távot leúsztam és letekertem, de a futás előtt feladtam. Volt mit helyrehozni.

Hosszú idő után ez volt az első verseny, amit igazán vártam. Úgy éreztem, a felkészülésem elég jól sikerült, még annak ellenére is, hogy az elmúlt hetekben egy kisebb sérülés miatt vissza kellett vennem. Nem szoktam fontosnak tartani a helyismeretet, mégis jó érzéssel töltött el, hogy nincs egy gödör sem az úton, amit ne ismernék. A Balatonnal is talán én vagyok a legnagyobb barátságban a versenyzők közül, hiszen rendszeresen benne végzem az úszó edzéseimet. Sem a hidegtől, sem a nyílt víztől nem féltem kicsit sem, csak szokás szerint azzal idegesítettem magam az indulás előtti pillanatokban, hogy ha ennyi gyakorlatom van a nyílt vízi úszásban, miért úszom mégis olyan csiga tempóban.

Elrajtoltunk. Az alacsony vízállás miatt delfinezéssel és gyaloglással indítottunk, ami úgy felvitte a pulzust, hogy az első úszó tempóknál már redukálni kellett a befektetett energiát. Sebaj, idővel helyreállt minden. Próbáltam lábvizet keresni, de csak rövid időre akadt, aztán a gazdája vagy rossz felé úszott, vagy lassult, ezért nem volt célszerű rajta maradni. Az első körben nagyon sokan voltunk, és ment a pofozkodás, de a második körre a rövidtávosok kiszálltak, így sokkal kényelmesebben lehetett haladni. 41 percre volt szükségem az 1,9 km úszáshoz, bár sokak szerint kicsit nagyobb volt a táv.

Igyekeztem gyorsan depózni, neoprént le, aztán sikerült mindent összesározni, de nem érdekelt, húzás bringázni! Szerencsére nem volt nagy szél, legalábbis ahhoz képest, amiket az edzések nagy részénél tapasztaltam. Természetesen azért így is meglátszott a tempón a szélirány, csak kevésbé brutálul. Igazából nem ért semmilyen meglepetés a bringapályán, úgyhogy szinte eseménytelenül telt a 90 km. Pár lányt megelőztem, de nem néztem a rajtszámukat, ezért nem tudtam, hogy vetélytársaim-e vagy sem. Leginkább az átlagsebességemet bámultam az órán, és örültem, hogy a végén sem ment 28 km/h alá.

A bringáról leszállva azért éreztem, hogy kicsit elfáradtam, de igyekeztem nem ezzel foglalkozni, inkább megkeresni a futócipőmet a rendetlenségben és nyomulni a futópályára. Nem is volt olyan szörnyű az átállás, ennél sokkal rosszabb pillanatokat is megéltem már más versenyeken. Persze, lehet, hogy itt is a Balaton és az ismert pálya sokat dobott a mentális állapotomon. Hamarosan pedig Karesz jött szembe, aki a maratoni távon indult. A férjemmel való találkozás nagyon felvidított. Úgy tűnt, jól megy neki, bár tudtam, hogy még sok van hátra. Én csak szedtem a lábaimat, és egy rendőr megjegyezte, hogy könnyű a hazaiaknak. Vidéken még a rendőrök is ismerik az embert. :-) Most először sikerült talán úgy futnom versenyen, hogy nem azon járt az eszem, hogy mennyi van még hátra, és azt hogy fogom kibírni, hanem mindig csak a pillanatra koncentrálni (és annak lehetőleg örülni). :-) Na jó, azért voltak holtpontok, amikor megkérdőjeleztem, hogy fog-e ez így menni a végéig, de minden holtpont után jött egy „élőpont”, ami tudatta, hogy menni fog minden. Sokan voltak a futópályán: középtávosok, iron távosok, valamint különböző futótávok versenyzői, így nem is néztem, hogy ki melyik kategóriába tartozik, csak azt vettem észre, hogy én csak előzgetek, és engem senki sem előz. Ez azért adott egy kis önbizalmat, és úgy éreztem, ezt már tilos elrontani. Közben még kétszer összefutottam Karesszal, és nagyon örültem, hogy jól megy neki. Szóval mindig akadt valami, ami átlendített a holtpontokon, és sikerült 5:02-es átlaggal teljesítenem a félmaratont.

A befutónál majdnem elindultam még egy körre, mert nem figyeltem, melyik út visz a cél felé, de szerencsére a rendezők képben voltak, és a helyes útra tereltek. Hogy mi várt a célban, az felülmúlta minden elképzelésemet: bemondták a mikrofonba, hogy megjött az első női befutó a középtávon! Lehetséges ez?? Háromszor visszakérdeztem, hogy nem rontották-e el a bemondást. :-) Mivel az előzgetésekkor tényleg nem néztem, kiket hagyok le, ezért abszolút nem voltam képben a helyezésemet illetően, csak a célban tudatosult, hogy mi a helyzet. :-)

Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy a szezonzáró kenesei versenyre nem jöttek az igazán nagyok a női mezőnyből (illetve néhányan kisebb távon indultak), ezért maradt nekem is esélyem. Az időmön is látszik, hogy nem vagyok profi versenyző: 5:42-vel sikerült teljesítenem az 1,9 km úszást, 89 km bringázást és 21 km futást. Előzetes számításaim szerint 5:43 és 5:56 között kellett valahol végeznem, és még a legoptimistább tervemet is sikerült 1 perccel felülmúlni, ami nagy boldogság. Egész pontosan így néz ki a dolog: úszás: 0:41:01, depó1: 0:03:19, bringa: 3:09:10, depó2: 0:02:47, futás: 1:46:34. És ami abszolút teljessé teszi a boldogságomat: Karesz is beért a maratonon 4:23-mal, vagyis negyed órával megjavítva a tavalyi idejét. :-)

A (számomra) remek eredményemet nagyon köszönöm az edzőmnek, aki megtanított versenyezni. Ha ugyanilyen eredményt érek el, csak elbringázom vagy elfutom az elejét, a végén meg hullaként érek célba, az nem lett volna egy okos versenyzés (nem is beszélve a sérülés-veszélyről). A sok edzői tanácsot megfogadva viszont sikerült elérni, hogy viszonylag egyenletes tempóban menjek mindhárom sportágban, és kihozzam magamból az ésszerűség határain belüli maximumot. Most, két nappal a verseny után ismét bringáztam egy jót, és úgy érzem, minden erőm megvan a folytatáshoz.

Szokás szerint az esemény után egy héttel írom a beszámolót, de talán még tart az érvényességi ideje. :-) Hogy miért is neveztem be egy hatórás futásra? Nem saját ötlet volt, hanem az UB-s társaim javasolták, és engem viszonylag könnyű az ilyesmire rávenni, annak ellenére, hogy nem vagyok ultrafutó. Azt gondoltam, addigra majd tisztességesen felkészülök, ahogy ezt általában más versenyekre is teszem. Nem kalkuláltam be, hogy a verseny előtti két hétben szabin leszek, ahol csak túrázás és rövid futások szerepeltek a programban, előtte meg rövidtávú triatlon versenyekre jártam, így aztán a hosszú futások szépen elmaradtak. A márciusi BSZM óta mindössze egyszer futottam 30 km-nél hosszabbat, most pedig úgy terveztem, hogy a 6 óra alatt szeretnék legalább 60 km-t összehozni. Utólag belegondolva nem tűnik ez a terv túl megalapozottnak…

Közeledett ugyan az esemény, de én nem paráztam. Talán a sok egyéb tevékenység miatt nem is fogtam fel, mivel állok szemben. Az éjféli rajtot se gondoltam megrázónak, én úgyis későn fekvő, későn kelő típus vagyok, tehát éjfélkor egyébként sem aludnék még, a futás meg majd felpörget. Hát igen… már az odaúton, vezetés közben éreztem, hogy fáradt vagyok. :-) A helyszínre megérkezni jó volt, Vörös Miksának segítettem fejlámpát szerezni, és vele osztottam meg a 60 km-es tervemet. Még mindig nem paráztam, bele se gondoltam, mit is beszélek. Eljött az éjfél. Mielőtt nekiindultunk, 1 perces csöndet tartottunk a közelmúltban elhunyt Lukács Béla emlékére. :-( Utána viszont nyomás!

Az első pár km eseménytelenül telt, 5:0x-es, majd 5:1x-es tempóban nyomultam, éreztem, hogy menne gyorsabban is, de mivel felfoghatatlanul messze még a vége, nem erőltettem magam túlzottan. Már tizenegynéhánynál éreztem, hogy fejben gyengülök. Alig telt még el egy óra, vagy kicsivel több, a hátralevő idő meg eszméletlen sok. 2 km-es pályán sötétben róni a köröket borzasztóan monotonnak tűnt, és hirtelen rájöttem, semmi kedvem hozzá. Már induláskor feltűnt, hogy éhes vagyok, és ez csak fokozódott, hiába toltam be egy-két szelet csokit. Sebaj, gondoltam, majd elmúlik. Igen, egy idő után már nem foglalkoztam vele, mert az álmosság-fáradtság vette át a hatalmat. Egyre többször gondoltam azokra, akik az ágyukban alszanak, és megállapítottam, mennyivel jobb nekik. Aztán próbáltam erősíteni azt a gondolatot, hogy az év 364 napján én is alszom, most az egyszer legyen már bennem annyi erő, hogy kivételt teszek.

Próbáltam terelni a gondolataimat mindenfelé, és meggyőzni magam, hogy milyen jó, hogy itt lehetek. Igyekeztem a többi futóra is figyelni, de a sötétben leginkább csak a fejlámpák fényével szembesültem, ami iszonyú unalmas volt. Néhány kerekesszékes futó vidított csak fel, meg a sötétből jövő szurkolás, ahol a hangot sokszor beazonosítani se tudtam. Iszonyúan vártam, hogy keljen fel a nap, de tudtam, hogy az még jó messze van. Már visszaemlékezni se tudok, hogy mi történt még közben, és miken gondolkoztam, csak arra, hogy nagyon szenvedtem a monotonitástól, de borzasztóan akartam, hogy végig bírjam futni a 6 órát. 33 km-nél elkezdett a gyomrom sz@rakodni, attól kezdve jónéhány technikai szünetre meg kellett állnom. Ez akkor idegesítőnek tűnt, de utólag azt gondolom, legalább ilyenkor pihentem egy kicsit, mert amúgy nem álltam meg egyszer sem. Az ilyen szünetes km-ek 7 perces körüliekre sikeredtek, de amúgy továbbra is tartottam a bőven 6 percen belüli tempót. Egy ideig fogalmam sem volt, hanyadik vagyok, mert a kiállások közben nem tudtam, kik előznek meg. Igazából nem is nagyon érdekelt, tényleg csak azért küzdöttem, hogy becsülettel végigfussam a 6 órát.

Csécsi Zoli, aki párban futott, nagyon sokat segített. Amikor éppen ő volt a „szabad ember”, mindig kérdezte, hogy kell-e valami, majd nem sokkal napfelkelte előtt mondta, hogy 3-ik vagyok a női mezőnyben, és a 4-ik 4 km-re van lemaradva tőlem. Ennek nagyon megörültem, és akkor már tudtam, hogy megőrzöm a 3-ik helyet, bármi történik is. Persze, nagyon szenvedtem, de ahogy világosodott, egyre több embert felismertem, és végre azt is láttam, kik szurkolnak nekem. Máthé Zoli és Kútvölgyi Andi is sokat dobott rajtam. Amikor a közelükbe értem, mindig szóltak pár jó szót, amin tudtam mosolyogni, ettől aztán sikerült valóban jobban érezni magam. Tóth Timi pedig, aki párosban futott, hozzám csatlakozott, és bár ment volna neki gyorsabban, inkább engem szórakoztatott. Aztán, amikor kiderült, hogy igyekeznie kell, hogy megőrizzék a párosban a 2-ik helyüket, előre küldtem, de továbbra is mindig bíztatott, ha a fordítóknál találkoztunk. És Fekete Zsuzsit sem felejtem el, akit még a sötétben is többször felismertem, és szintén nagyon sokat jelentettek a bíztató szavai.

Amikor már „csak” 80 perc volt hátra, fejben 4 db 20 perces egységre bontottam az időt, és mindegyik 20 perc végét igyekeztem fejben megünnepelni. Az utolsó így is baromi lassan telt, de akkor már tudtam, hogy minden szempontból nyert ügyem van, mert bírok futni a végéig, és a 3-ik hely is megvan, így aztán akármennyire is ólomból voltak a lábaim és a gondolataim is, valami mégis repítetett. És egyszercsak elhangzott a dudaszó, amely a verseny végét jelentette!

Ledobtam a lufit, ami jelzi, hogy a chip-szőnyegen történő utolsó áthaladás óta hány métert tettem meg. Leültem (vagy feküdtem?) a földre, és úgy éreztem, onnan többet nem tudok felállni. Pár méterre tőlem feküdt Jónás Gyula, aki nálam is hullábbnak tűnt, így próbáltam arra gondolni, hogy bennem igazából sok energia van, és minden erőmet megfeszítve elvánszorogtam a kb. tíz méterre levő frissítőpontig egy pohár vízért. Rettenetesen nehezen mozogtam, mindkét vádlim görcsben volt, fájt a bal sarkam és szörnyen álmos voltam, mégis valahol a világ legboldogabb emberének éreztem magam. :-) 63,3 km-t sikerült összehoznom a 6 óra alatt, tehát még a tervemet is sikerült felülmúlni, és valóban enyém lett a 3-ik hely a 26 női egyéni futóból. Nem hiába küzdöttem a fáradtsággal, monotonitással, éhséggel, gyomorpanasszal, vádligörccsel stb, hanem megmutattam magamnak, hogy igenis, képes vagyok olyan dologra, ami tulajdonképpen még a profilomba se tartozik, hiszen nem vagyok ultrafutó.

Utána már „csak” az eredményhirdetésre kellett várni, majd a fáradtságtól szinte hallucinálva még vezetni egy órát, de Isten vigyázott rám, és balesetmentesen megúsztam mindent. Hazaérve ruhástól elterültem az ágyon, de mindenem fájt, így az alvás nem igazán akart összejönni, de akkor már a boldogság felülírta az összes rossz érzést.

A legfontosabbat még nem is említettem: ezt a versenyt a Suhanj! Alapítvány rendezte, aki a kerekesszékesek sportolását segíti – mind anyagilag, mind fizikailag. A verseny bevétele is ilyen célra megy, ezért külön öröm volt számomra, hogy nemcsak magamért, hanem ennyire nemes célért róhatom a kilométereket. Hatalmas elismerésem Andrásnak, akik kerekesszékes versenyzőként alig „futott” kevesebbet, mint én, a két lábammal. Láttam gyakran, ahogy száguld a pályán, hát, le a kalappal! A többi sérült versenyzőnek, valamint Gusztos Péter szervezőnek is gratulálok, és nagyon köszönöm, részese lehettem az eseménynek. További sok-sok sikert kívánok a Suhanj!-nak.

Másfél hétten az esemény után jöjjön egy újabb beszámoló, ami ezúttal nem arról fog szólni, hogy milyen ügyes és király vagyok. Egy feladott verseny képezi a cikk tárgyát, amelyből talán még tanulni is lehet. Természetesen a kritikák is helyénvalók, hiszen röviden fogalmazva elbénáztam a dolgot.

Ezúttal a Balatonman iron távjának vágtam neki. Nagyatád helyett idén Füreden szerettem volna ironman lenni, csupán azért, mert ez az esemény korábban lezajlik, és nem kell az egész nyarat a fekészülésre áldozni. Tisztában voltam vele, hogy jóval nehezebb a bringapálya, hiszen a Gellára 4-szer feltekerni nem az a kategória, mint amikor nagyjából sík terepen nyomja az ember. Ennek ellenére nekivágtam, és – őszintén szólva – azt gondoltam, sikerülni fog.

Már az előző napokban látszott, hogy az időjárás nem lesz túl kedvező, bár én jobban örültem a kánikulának, mintha esett volna. A brutál szél viszont valahogy nem illett a képbe, de abból se maradhattunk ki. A felkorbácsolt Balatonban nyomattuk a 3,8 km úszást, ahol a hullámok kedvük szerint dobáltak ide-oda. Tulajdonképpen szórakoztatónak találtam, sőt, arra gondoltam, kár, hogy nem ittam előtte pár sört vagy caipirinhát, akkor méginkább élvezném a szédítő lökéseket. Inkább az volt a probléma, hogy a hullámok miatt sokszor az úszótársaim sem voltak a látóteremben, nem hogy a bóják. Ennek megfelelően az első körben sokkal nagyobb ívet vettem a szükségesnél, ezért nagyobb pályát úsztam be a kijelöltnél. Sebaj, ezen nem múlik semmi. Az úszás végén még nagyon jó kedvem volt, és arra gondoltam, ha ilyen az ironman, akkor egy nagy buli az egész.

Bringára ülve azonnal elszállt minden pozitív gondolatom. Már Füreden emelkedővel indítottunk, ami később csak rosszabbodott. Ismertem a pályát, mégis nehezen tudtam feldolgozni az úszással szembeni kontrasztot. Itt már tolni kellett neki keményen, bőven komfortzónán kívül. A hőség mintha tripla adagokban szívta volna az energiámat. A Gella után „ajándékként” kaptuk a Barnag-Vöröstó hullámszakaszt, amit a brutál szél tett igazán „kellemessé”. Jó, tudom, ezután lefelé kellett tekerni, de nekem az se annyira pihenés, mert a nagy sebesség is para, és nagyon kellett figyelnem, nehogy baleset legyen a száguldás eredménye. A második körre jobban összeszedtem magam fejben. Tudatosítottam magamban, hogy nem kéjutazásra jöttem, ez bizony nehéz, és azért vagyok itt, hogy megküzdjek vele. Próbáltam eszegetni a kölesgolyókat, de baromra nem kívántam. Sőt, semmi szilárd kaját, de a gélt sem. A harmadik körön már tudatosult, hogy ez a hányinger jelensége. Gondolni se bírtam kajára, és azon járt az eszem, hogy ha hányni kell, melyik irányba hányjak le a bringáról, hogy ne rám szálljon vissza (hanem inkább valamelyik versenyzőtársamra :-)). Nem került sor a dologra, de az érzés nem lett kellemesebb, enni továbbra sem bírtam. Elindultam azért a negyedik körre is, mert a kötelességtudat ezt diktálta. De egyre inkább éreztem, hogy semmi nem lesz már ebből.

A féltávosok, akik 5 órával később rajtoltak, mint mi, nagyjából ekkor értek be. Ők még az első körüket tolták, és frissen száguldottak el mellettem, úgy „csordákban”. Érthető volt a jelenség, és láttam, hogy mindegyiknek féltávos rajtszáma van, tehát tudtam, hogy nem az én ellenfeleim, és jóval könnyebb dolguk van, de akkor is… A tudatalattim csak azt raktározta el, hogy mindenki elhúz, mintha motor lenne bennük, én meg az életemért küzdök az utolsó energiáimmal. Hiába volt meg a Gella negyedszer is, itt már biztos voltam benne, hogy ezt a versenyt elvesztettem. Letekertem becsülettel a Barnag-Vöröstót is, onnantól kezdve viszont már csak azért nem adtam fel a versenyt a bringázás közben, mert nem sok egyéb lehetőségem lett volna visszaérni Füredre. Rettenetesen legyengültem attól, hogy nem bírtam enni. Letekertem ugyan a 180 km-t 2400 m szinttel, de egyértelmű volt, hogy egy maratont már nem bírok lefutni.

Ott álltam a depóban vagy tíz percig, és egyszerre sajnáltam és szidtam magam, hogy hogy lehetek ilyen béna. Mellettem egy csávó jött vizesen a Balatonból, és mondta, hogy indul futni. Kérdeztem, mit csinált eddig, és mondta, hogy lehűtötte magát és frissített. Én úgy éreztem, már olyan késő van, hogy tök értelmetlen ilyenkor még futni, hiszen nagyon sz@r lesz az eredménye. Most viszont tudom, hogy neki volt igaza. Mindenkinek szörnyen nehéz volt és mindenki sokkal rosszabb időt bringázott, mint mondjuk Nagyatádon, emberi időjárási viszonyok között. A női mezőnyben mindössze hárman értek célba, és az első is több, mint 1 órával rosszabbat ment, mint én tavaly Nagyatádon. Akár fél órát is eltölthettem volna a depóban, és még úgy is lett volna értelme elindulni futni, csak azt akkor még nem tudtam.

Feladtam a versenyt. Idén nem lettem ironman. Ennek ellenére azért nem volt felesleges a próbálkozás, mert sokat tanultam belőle. Először is edzésen is le kell tekernem a 4 Gella-kört. A mostani felkészülésem fő állomása az volt, amikor Keneséről Füredig mentem, majd két Gella-kör, és vissza Keneséig, majd ráfutottam egy félmaratont. Az akkor jól ment, de ez semmiség ahhoz képest, ami a versenyen volt. Tudatosabban kell készülni. A másik nagy tanulság, hogy ha szörnyen érzem magam a bringázás után, nyugodtan időzzek többet a depóban, engedjem meg magamnak, hogy erőt gyűjtsek a futásra. Ha nekem brutál nehéz, valószínűleg a többieknek is, és ettől még nem kell fejben összedőlni. És talán akármilyen sz@r idővel teljesített verseny jobb, mint egy feladott verseny.

Egy verseny, amihez nagyon kevés kedvet éreztem. Végre jó idő lett, lehetett volna egy nyugis hétvégénk strandolással, hekkevéssel, sörözéssel, kertészkedéssel, esetleg kirándulással. Na jó, a szombatot sikerült ilyenekkel tölteni, de vasárnap is szívesen folytattam volna. Ehelyett ott ült a nyakamban a stressz, hogy már megint versenyeznem kell, és nem vagyok elég jó, és sz@rul fogom érezni magam, és tök gáz lesz.

A hajnali ébresztő már önmagában is keményen nyilallt belém, és irígyeltem mindenkit, aki addig alhat, amíg elmúlik az álmossága. :-) Na mindegy, összeszedtem magam és a cuccaim, még a bringát se feljetettem el feltenni a csomagtartóra, és irány Velence. A csapattagokat meglátva kicsit megnyugodtam, amiben talán az ő nyugtalanságuk is segített. :-) Nem egyedül izgulni már szinte nem is izgalmas. :-) Na jó, azért még mindig úgy éreztem, gyenge vagyok a mezőnyben, csak éljem túl valahogy, és majd elfelejtjük.

Úszás: neoprén nuku. 26 fokos víz, tényleg felesleges. Csak hát abban gyorsabb az ember, emiatt azért nem bántam volna, ha engedik. Sebaj. Rajt! De szerettem volna valami jó lábvizet kifogni, de csak egyet sikerült, akinek a gazdája tök rossz irányba úszott, ezért nem maradtam rajta, utána több nem jött össze. Mindegy. Úszni jó, kellemes a víz, egyáltalán nem fáraszt, bárcsak ez lenne az egész verseny! Nem tudom, hanyadikként végeztem, de nem túl előkelő helyen.

Figyelmem csak a gyors depózásra irányult, nyomás bringázni! Tegnap este olvastam beszámolót a pályáról, ezért szerencsére nem lepett meg, hogy sík rész alig volt benne, pár emelkedő nagyon brutál, egyes kanyarokban satufék szükségeltetett az elnyalás megelőzésére, de ezeket leszámítva tök jó volt tekerni. Ha jól számoltam, 7:1 volt az előzött-előző lányok aránya (Maminti, még számolunk! :-)) Ha ez így van, akkor 6 helyet javítottam az úszáshoz képest.

A depóban tizenvalahanyadiknak hallottam magam bemondani. Nem foglalkoztam vele, nyomás tovább! Nem sz@rakodtam sokat, a cipőmbe is előre bekötött gatyagumi volt, úgyhogy hamarosan a futópályán találtam magam. Nem mondom, hogy kéjutazásként éltem meg az első lépéseket a tekerésre beállt lábakkal és idegrendszerrel. A tűző nap se segített, bizonyára annak köszönhetem, hogy a bukósisakot elfelejtettem levenni. Még jó, hogy Mariann – aki most csak szurkolni jött – rám szólt. Odadobtam neki eszetlenül, nem is tudatosult bennem, hogy ő az, csak gyerünk! Futás közben, aki lánnyal dolgom volt, azokat mind megelőztem, és még a fiúk közt is akadt jó néhány préda. Nem száguldottam ugyan, mert szerettem volna végre nem tüdőkiköpésre menni, mint ahogy az idén ezt már sok versenyen eljátszottam, de azért próbáltam tenni a dolgomat. Sokat segített a nagy szurkolótábor is, de azt azért nagyon vártam már a végét. Az erős napsütés akár hányingert is okozhatott volna, ezt nem akartam megvárni. Nem is kellett, mert beértem a célba.

2:54, abszolút női 5-ik hely!! Csomót javítottam a bringás helyezésemhez képest, az úszóshoz meg nyilván még többet. Lehet, hogy rá kellett volna tolni még valami hegymászást, és akkor a végén első leszek? :-) Na jó, tuti nem, és ez így jó, ahogy volt. Nem utolsó sorban Balu segítségével még a bukósisakomat is sikerült visszaszerezni, úgyhogy a jövő hétvégi versenyem se a sisaktalanságon fog megbukni. Végezetül pedig az idők: Úszás: 31'03 (1,5 km) depó1: 2'35, bringa: 1:28, vagyis 27,8-as átlag (41,15 km), 461 m szinttel, és sok parával. :-) Nekem nagyon durva volt ez a pálya. Depó2: 2'15, futás: 49'24 (10 km). Hogy lehetett volna-e jobb? Kit érdekel?! :-)

2010-ben hallottam először a 4 napos Balaton-kerülő versenyről. Akkoriban a félmaratoni gyorsulás volt a fókuszban, illetve az első maratonomat tervezgettem. Ennél hosszabb táv akkoriban még a képzelőerőmet is felülmúlta. Minden esetre a magot elültették: megszületett a vágy a kedvenc tavam két lábon történő meghódítására.

Azóta sok idő telt el, én pedig rengeteg km-rel gazdagodtam. Tavaly ironman lettem, amiről úgy éreztem, fejben is adott annyi erőt, hogy idén a BSZM nem foghat ki rajtam. A felkészülés elég jól ment, bár a vádlim miatt aggódtam, mert több jel is arra mutatott, hogy sorozatterhelés esetén befeszül úgy, hogy ha tovább erőltetem, annak sérülés a vége. Erre ajánlották edzéstársaim az SMR hengert, ami izomlazításra tökéletes. Így már sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, ha a versenyre gondoltam.

És eljött a március 19. Feféékkel mentünk jókedvűen a siófoki rajthoz. 48,5 km várt rám, amitől talán azért nem paráztam különösebben, mert fel se tudtam fogni. :-) Nagy létszámban indultunk, így az elején a folyamatos kerülgetés igencsak visszafogta a sebességet, ami nagyon jól jött. Úgy éreztem, tele vagyok energiával, és az 5:08-as tempót totyogásnak éreztem, ugyanakkor tudtam, hogy pont az a feladatom, hogy „totyogjak”, hiszen ha kiadnám magamból az energiát, mi maradna a továbbiakra?

A Balaton déli partján sokkal kevésbé vagyok ismerős, mint az északin, így sokszor fogalmam se volt, milyen településeken járunk, ugyanakkor sokat futottunk közvetlenül a tó mellett, ami nagyon felemelő érzés volt a szép, tavaszi napsütésben. Fáradtság? Sehol! Folyamatosan tartottam tőle, hogy majd egyszer csak nehezebb lesz, de szerencsére csak 44 km után jött ez az érzés. Akkor viszont olyan kevés volt hátra, hogy az már nem tudott kifogni rajtam. Boldogan értem be Fonyódon a célba. Az 5:08-as átlagot megtartottam a végéig. Még táncolni és ugrálni is volt kedvem, de inkább a masszőr szolgáltatásait vettem igénybe. :-)

A második nap már 53 km várt ránk, amely a Fonyód-Szigliget szakaszt foglalja magában. Erre kicsit jobban ráparáztam, és már az elején éreztem, hogy lassabb a tempó a tegnapinál. Sebaj, a verseny elején még  5:20-5:30 körüli átlaggal kalkuláltam, ebbe meg még bőven belefértem, úgyhogy igyekeztem nem stresszelni. 10 km után kezdtem jól érezni magam, ami úgy 30-ig el is tartott, utána viszont tudatosítani kellett, hogy életem legfegyelmezettebb 23 km-e következik. Ekkor valóban fáradtnak éreztem magam, és a lábaim nem akartak vinni, ezért fejben kellett nyomatni a folytatást. Itt már inkább nem nézegettem az órámat, hogy ezzel is csökkentsem a stresszfaktort, és próbáltam mindenre pozitívumra nagyon odafigyelni. Legnagyobb öröm Keszthely környékén ért, amikor Gabi és Misi barátaim kijöttek szurkolni. Hihetetlen volt, mennyire feldobtak. Ahogy észbe kaptam, már látszott is a szigligeti vár, csak túl magasan volt. :-) Szerencsére nem kellet egészen a várig felfutni, csak kicsit lejjebb, a templomig. Azért így se esett jól az 53-ik km-en az emelkedő, de ez elhanyagolható volt a nap összes megpróbáltatásaihoz képest. Az aznapi távot 5:21-es átlaggal bírtam csak teljesíteni, de ettől is boldog voltam.

A harmadik napon Szigliget helyett Badacsonyban volt a rajt, mert a kettő között van valami gány a bringaúttal. Ez a nap a legrövidebb, „mindössze” 43,5 km volt az adag. És végre a jól ismert északi part, ráadásul az a szakasz, ami a korábbi évek Maratonfüred versenye miatt már igencsak ismerős volt. Ennek ellenére nehezen ment az indulás, mert kicsivel boka fölött fájt valami, és a fáradtság is mintha összegyűlt volna bennem. Az első 15 km nagyon durva volt, ami eléggé lelombozott, hiszen azt gondoltam, később ennél is rosszabb lesz. De valami fantasztikus dolog történt (én úgy értelmezem, hogy Isten vigyázott rám): a 16-ik km-től elmúlt minden fájdalom és fáradtság és visszatért az első napi energiaszintem. Elkezdtem előzgetni azokat, akiknek az elején annyira ment, és nem tudtam elképzelni, mi lehet nehéz a futásban. Az Akali emelkedőn mosolyogva mentem fel, szurkoltam egyet Zsigri Katinak, aki maratont futott, és örültem Koór Bécinek, aki tavaly pont a legdurvább bénázásomat látta ugyanitt. Aszófő-Tihany környékén azért már éreztem a fáradtságot, de a hátralevő távot fejben már teljesen le tudtam gyűrni, így nem hagytam el magam egy pillanatig sem. Azért nem voltam szomorú a Balatonfüred tábla megpillantásakor, ahonnan még kb. 2 km volt a cél. És befutottam a 3-ik napon is! 5:17 lett az átlag, vagyis javítottam az előző napi tempón. Amíg a masszázshoz álltam sorba, jött Karesz és az anyukája, így aztán 100%-os volt az öröm.

Délután azért már eléggé éreztem azt a fájdalmat a lábam elülső részén, bokánál, vagy kicsivel fölötte. A járás sem ment sántítás nélkül, így eléggé stresszelt, hogy másnap még 50 km vár rám. Reméltem, hogy éjszaka kipihenem a fájdalmakat, de reggel sem ébredtem jobban. Úgy éreztem, öngyilkosság így rajthoz állni. Mondtam is a többieknek, hogy ha valaki így akarna elindulni edzeni, mindenképpen lebeszélném. Erre ők mondták, hogy most nem edzeni megyek, hanem egy olyan versenyt befejezni, aminek a háromnegyedén már túl vagyok. Így igaz, ehhez másként kell hozzáállni!

Nekiindultam tehát a 4-ik napon is, ahol Balatonfüredről kellett Siófokig eljutni két lábon, ráadásul futó mozdulatokkal. J Az eleje megint nagyon nehezen ment. Csopakra érve most nem az az euforikus érzés fogott el, ami általában szokott, ha arra járok, hanem a kételyek gyötörtek, hogy be tudom-e fejezni a versenyt. De Isten ekkor sem feledkezett meg rólam, hanem mellém rendelt egy futótársat, aki folyamatosan tartotta bennem a lelket. Rácz Robit a triatlon versenyekről ismerem, iszonyú gyors csávó, de most ahelyett, hogy elrobogott volna, futott végig velem. Ha lassultam, mindig szólt, hogy „gyere!”, és én mentem. Ha felszisszentem a fájdalomtól, azt mondta, hogy „ne foglalkozz vele!”, és én nem foglalkoztam. Végig történeteket meséltünk egymásnak, hogy eltereljük a figyelmet a kellemetlen érzésekről. Kenesére azért jó volt beérni. A kiserdei bicikliúton voltunk a táv felénél, és éreztem, hogy 25 km már nem foghat ki rajtam. A strandra érve pedig ott szurkolt Karesz és Erika. :-) Azt mondták, jó a mozgásom. Igyekeztem nem kimutatni, amit belül éreztem. :-) Aztán jött a jól ismert akarattyai, majd a jóval keményebb balatonvilágosi emelkedő. Nem sétáltam bele egyetlen pillanatra sem, de igencsak nagy mentális erőfeszítésembe került a futómozdulatok imitálása. Világoson nagyon szép volt lenézni. Örültem, hogy Robinak mindig mesélhetek a látnivalókról, ezzel is sikerült a figyelmet jó irányba terelni. Aztán le kellett futni a lejtőn – na, ez a felfelénél is katasztrofálisabb volt a beállt izmokkal és a fájdalommal. De ezután már tényleg csak Siófokig kellett eljutni. Örültem, amikor ismeretlen területre értünk, mert az már azt jelentette, hogy elhagytuk Világost. És igen, egyszer csak megjelent a Siófok tábla. Ott még kicsit kellett nyomni, hogy elérjük a célt, de csodálatos módon ez is eljött!

A befutónál nem egészen voltam magamnál. Robival elbúcsúztunk egymástól, én meg mentem önkívületben a masszázsra. Láttam az órámon, hogy ezen a napon már csak 5:32-es átlaggal sikerült  letolni a távot, de végképp nem izgattam magam, hiszen tudtam, hogy kategória 3-ik és abszolút női 5-ik helyezett vagyok. :-) 4 nap alatt a 194,5 km-t 17 óra 18 perc alatt teljesítettem, ami szerintem igen szép eredmény.

Köszönöm Balunak ismét a remek felkészítést. Nagy álmom teljesült a BSZM-mel, és tényleg hatalmas élmény volt. A buli hangulathoz hozzájárultak a csapattársaim, akik szintén részt vettek a versenyen és közösen szálltunk meg. Sokszor elmondtuk, hogy jövőre nem jövünk, miközben tervezgettük, hogy jövőre mit hogy fogunk csinálni. :-) Szóval ott a helyünk, és remélem, fogunk még aratni ezen a versenyen is, és még sok másikon. :-)

Végre egy olyan futóesemény, amiről úgy gondolom, érdemes írni. A novemberi siófoki félmaraton nemcsak a helyszín miatt nagy kedvencem, hanem, ha valahol, akkor itt aztán igazán lehet nyomni. Többnyire ideális futóidő a jellemző, a pálya 95%-a jó minőségű aszfalt, emelkedő pedig kb. mint a Hortobágyon. Nem véletlenül ez volt az egyetlen sík félmaraton, amire idén beneveztem.

Olyan gondolatokkal érkeztem a helyszínre, hogy ez lesz életem utolsó félmaratoni versenye. Be kell látnom, hogy én már nem vagyok jó ezen a távon, ezért nem érdemes erőltetni. Maradnak a hosszútávok és a triatlon, amin még lehet, hogy tudok valamit produkálni, de a 21 km-es sprintektől elköszönhetek. Úgy tippeltem, ha minden a legjobban összejön, akkor futok talán 1:38-at, de inkább az 1:40 körüli időt láttam reálisnak.

Nem is voltam különösebben izgatott a verseny előtt. Kedvet ugyan éreztem, de az az „ezerszer végigjátszom fejben a dolgot, és már összeszorul a gyomrom, ha rá gondolok” érzés most nem jött elő. Beálltam a 2-es rajtzóna első felébe, ahonnan az 1:35-1:45 közötti eredményt tervező futók indultak. Az első km-en mindenki nagyon ment, és engem is elkapott a hév, ahogy ez lenni szokott. Kicsit ijesztő volt látni a km végén a 4:22-es átlagtempót. Tudtam, hogy vissza kell vennem, mert rossz vége lesz. De még így is mentem, mint állat. A 4:30-4:32-es km-ek domináltak jó sokáig úgy, hogy se a tüdőm, se a szívem nem akart kiugrani. (Na jó, biztos ki akartak, csak valami felülírta az érzést. :-)) Féltávnál még 4:30-as átlagtempót jelzett az órám.

13 km környékén kezdtem érezni, hogy már futottam egy kicsit. Itt rátapadtam Rékára, és csak arra figyeltem, hogy ne szakadjak le. (Ő talán észre se vette, hogy sok km-en át nyulazik nekem. :-)) A 15-ik km-től már lassulást érzékeltem, de még így is olyan tempóval mentem, amiről az edzéseken álmodni se mertem. Lényeges lassulás (4:40 fölötti tempó) csak a 17-ik km-től jött, de akkor kiszámoltam, hogy ha a maradékot 5 percesben tolom, akkor is nagyon jó vagyok, úgyhogy izgalomra semmi ok. Persze, beleadtam továbbra is mindent, ami bennem volt. Éreztem, hogy már nem tudom gyorsan szedni a lábaimat, ezért próbáltam magasabbra emelni. Nem kíméltem magam! Az utolsó km-re ismét sikerült 4:35-re begyorsulnom, így a versenyt 1:36:26-os eredménnyel zártam, ami 4:34-es átlagtempót jelent a 21,097 km-en. Ezzel a női mezőnyben a 11-ik helyen végeztem a 652 versenyző közül.

Tudom, vannak, akik ennél is sokkal gyorsabban tolják, és vannak olyanok is, akik nem értik, mit stresszelek ennyire az időn. Számomra a 2012-es év hozta a legjobb futóeredményeket (érdekes, hogy semmilyen más szempontból nem mondanám különösebben jónak azt az évet), és szörnyű érzés volt azzal szembesülni, hogy egyszer csak – látszólag minden ok nélkül – elkezdek romlani. A hanyatlás vett rá, hogy felkeressem Balut, aki azóta is edzői szerepet tölt be az életemben. Másfél éve triatlonozok, mert ezen a területen láttunk komoly fejlődési lehetőségeket, de valahol mindig fájt, hogy a futás már nem megy úgy, mint régen. Most viszont csupán 1 perccel maradtam le az egyéni csúcsomtól! Számomra ez rendkívül felemelő érzés, és egy hete folyamatosan ennek örülök. És persze jövöget a kísértés, hogy újra meg kéne próbálni, és akár még 1:35 alá is bemenni… Na jó, most a következő nagy cél a BSZM, ahol 4 egymást követő nap kell ultratávokat futnom, úgyhogy most inkább ne a sebességről álmodozzak, hanem a kitartásról és a sorozatterhelésről.

Azt minden esetre érdemes fontolóra venni, hogy mi vezetett ehhez a jó eredményhez, és mit csináltam mostanában másképp, mint a hanyatlás időszakában. Balu edzésterve, az én (bivalyerős :-)) szervezetem, és a körülmények valószínűleg mind közrejátszottak, de akkor is próbálom nagyon az agyamba vésni, hogy hogyan is edzettem mostanában. Ki tudja, talán egyszer, valamikor még egy félmaraton valami – most még kimondhatatlan – idő alatt? :-)

A sok triatlon verseny után végre egy nyugisabb dolognak néztem elébe. Versenynek verseny volt ez is, méghozzá mindszentkállai indulással a 3Vulkán terep félmaratonnak vágtunk neki. Kedvenc hazai tájam a Káli-medence, a főszervező, Balogh Tamás pedig már több ízben meglepett a remek, családi hangulatú futóversenyeivel. Nem utolsó sorban Karesz sem veti meg a terepfutást, és örültem, hogy együtt állhatunk rajthoz.
Érkezéskor csöpögő eső fogadott, de nem paráztunk rajta különösebben. Örültem Andrásnak, Timinek és Lencinek, vagyis a terepfutó barátaimnak. Megbeszéltük, hogy ez csak egy laza, tájban gyönyörködős örömfutás lesz. (Persze, minden futás előtt ilyen dumával álltatjuk egymást és magunkat! ;-)) Annyi igaz, hogy csak a rajt előtt kb. 1 perccel lettem ideges.

Elindultunk. András az első pillanattól az élen járt, és hamar beláttam, hogy nem érdemes az ő tempójában tolnom. Lencit nem is láttam, de jóval előttem volt ő is. Rrróka tempója tűnt az első pár km-en szimpatikusnak, de hamar feltűnt, hogy miközben ő folyamatosan beszél, nekem 180-hoz közelít a pulzusom, pedig csak egy-két szavas válaszokkal reagálom le a mondókáját. Amikor az első nagyobb emelkedőhöz értünk, mondtam is neki, hogy menjen, én inkább kicsit visszafogom magam. A kezdődő (és szerencsére hamarosan véget érő) torokfájásnak tudtam be a magas pulzust, de annyira nem voltam szétesve, mint amennyire ez a pulzusérték indokolná. Rrróka viszont bosszantott, hogy annyival jobb nálam. :-) Pár éve, a blogját olvasgatva – ami nagyon szórakoztató – többször megállapítottam, hogy ez a csávó nem elég kitartó, ellógja az edzéseit, és így sosem lesz meg a kívánt siker. Hát, most nem ezt a formáját mutatta! Kiderült, hogy az elmúlt 3 hónapban rendesen edzett. Basszus, én 9 és fél éve rendesen edzek, ő meg 3 hónap alatt ennyi erőt magába bír rakni, hogy a nyomába se érek! Hol van itt az igazság? :-D Persze, távol álltam attól, hogy ez valódi düh legyen, igazából jól éreztem magam, és a táj szépsége amúgy is a békés gondolatokat helyezte előtérbe.

Lassan kiértünk az erdőből egy tisztás-féleségre, ahol először azt hittem, hallucinálok, ahogy megláttam Andrást egy lóval, amint a kantárral (vagy gyeplővel, vagy mi az?) terelgeti az állatot. Volt néhány bizarr gondolatom, hogy ezt miért csinálhatja, de röviden közölte, hogy bevadult a ló, leestek róla a gyerekek, és valaki a kezébe adta a gyeplőt, hogy fogja meg a lovat, amíg ő a többi gyerek keresésére indul. Egy „basszus”-sal lereagáltam, és mentem tovább. (Később sajnos úgy informálódtam, hogy két gyerek súlyosabban megsérült, de nem tudok részleteket.) Szedtem a lábaimba a kilométereket, miközben a női mezőnyben már jó ideje vezető pozíciót szereztem. Nem zavartak az emelkedők, sár is alig volt, a pulzusom meg nem érdekelt, így igazából nem gátolt semmi a haladásban.

A faluba érve gyanús volt, hogy hamarosan célba érünk, de az órám szerint még volt hátra bőven, ezért azt hittem, a falun belül teszünk bele egy extra kört, vagy ilyesmi. De nem, örömmel közölték, hogy én vagyok az első női befutó, amikor még csak 18,69 km-t jelzett az órám. Őszintén szólva nem is bántam annyira, bár, ha tudom, hogy ez a vége, lehet, hogy jobban belehúztam volna az utolsó 1-2 km-en. De sebaj, így is elég eufórikus hangulatba kerültem. Nem a győzelem miatt, hanem mert az egész baromi jó volt. Viszont elkezdtem fázni a vizes cuccban, és Karesznél volt a kocsikulcs. Általában, amire ő beér, addigra én már azt is elfelejtem, hogy versenyen voltam (na jó, kis túlzással :-)), ez esetben azonban 7 perccel utánam ő is befutottt! Először azt hittem, valami hasonmása jön, de meg kellett győződnöm róla, hogy az tempós csávó az én férjem. :-) Így nemcsak száraz ruhához sikerült jutnom, hanem büszkeség-érzethez is, amit a férjem teljesítménye indukált bennem.

Megvártuk az eredményhirdetést, ahol igaz, csak kategória-győztesként állhattam dobogóra, de ettől még tudtam, női abszolút győztes is vagyok. Ne gondoljatok hozzá extra időt, a 18,69 km-t 1:38 alatt futottam, és majdnem 500 méter szint volt benne. Fogalmam sincs, hogy ez jó-e vagy rossz, feltételezem az utóbbit, de próbálom hinni az előbbit. :-) Ahogy mondtam, ez nem egy nemzetközi világverseny. 51-en vettek részt a félmaratoni távon, ebből 16 nő, vagyis erre terjed ki a győzelmem. Rrróka a pasik között 3-ik lett, és bár nem tetszik, hogy ennyivel gyorsabb nálam, elismerem, hogy szép munkát végzett. Lenci pedig pont lemaradt a dobogóról.

És akkor András! Igen, András is beért, nem is olyan sokkal utánam. Kiderült, hogy 13 percen keresztül tartotta a lovat, amiért teljesen jogosan fair play díjat kapott. Ha nincs ez a lovas ügy, vastagon nyerte volna a kategóriáját, és életében először valóban dobogóra állhatott volna, mert a múltkor, amikor ilyen lehetősége lett volna, inkább elsörözte az eredményhirdetést. :-) (Na jó, nem tudta, hogy dobogós volt.)

Köszönjük Tamásnak a szervezést, és biztos vagyok benne, hogy még jó néhány káli futáson ott leszek. 2015. május nemtudomhanyadikán már látom magam a kővágóörsi focipályán, a rajthoz készülődni. :-)

Elérkezett életem első olyan versenye, ahol a legerősebb számomban, a futásban nem indultam, csak 3,8 km úszás és 180 km bringázás jutott osztályrészül. Hogy miért? Azért, hogy életem párja is megtapasztalhassa saját bőrén a maraton futás örömeit. A két fős csapatunk neve elsősorban őt reprezentálja, mivel Karesz környékéről a csokik általában varázslatos gyorsasággal tűnnek el. :-)

Az esemény előtt kivételesen most nem a teljesítményem miatt izgultam, hanem a meteorológiai előrejelzés miatt. A hideg és az eső gondolata elviselhetőbb lett volna, ha nem reggel 6:32-kor van a rajt egy hajóról, amire 5:45-ig kell felszállni, miután – 5-ig bezárólag – elhagytuk a depót. Hajnalok hajnalán, sötétben, ilyen időjárási viszonyok között készülődni az úszásra nem igazán tűnt felemelőnek. De kénytelen voltam beletörődni: lesz, ami lesz, triatlon versenyre nem azért megyünk, hogy a komfort zónánkon belül maradjunk. Most kicsit előbb kell kilépni belőle a szokásosnál. :-)

A 3:40-es kelés kissé szürreálisnak tűnt, de akkora mázlink volt, hogy éppen nem esett! Hiába mondták, hogy 5-kor zár a depó, nem vettem komolyan, így későn értem oda, és elég negatívan érintett, hogy kevesebb, mint 10 percem volt arra, hogy a sötétben és a sárban elhelyezzem a cuccaimat. Fejlámpával világítottam, hogy lássam, melyik ruha hol van, mert a bringázásra bizony majdhogynem téli bundát is bekészítettem. Fogalmam sem volt, mire lesz szükség, de az idő szűke miatt, csak szétdobáltam mindent a sárba, majd amikor már az úszószemüveg volt a homlokomon a fejlámpa helyett, csodálkoztam, hogy nem világít. :-)

Indulás a kompra. A neoprén eléggé melegített, de még így is kibírtam volna pár fokkal többet. Helyben futottam és szökdécseltem a hőtermelés érdekében. Tulajdonképpen nem volt vészes, sőt, egyre hangulatosabb! Egy idő múlva elindult a hajó a rajthelyre, majd lehorgonyozott, és vártuk a napfelkeltét. Inkább csak annyit észleltünk, hogy kezdett világosodni, de a felhők alig eresztették át a napfényt. Elhangzott a vízbe ugrási parancs. Szépen, egymás után leugráltunk, aztán a vízben vártunk még pár percet az indulásra. És megszólalt a duda!

Eleinte zavart, hogy folyton pofán rugdostak úszás közben, de ez hozzátartozik a triatlon szépségeihez. Hamarosan megnyugodtam, élveztem a hullámzó vizet, és rájöttem, mekkora buli részese vagyok! J Hullámokban úszni nagyon állat, tök jól ringatnak, és kellemesebb érzés, mint az alkoholmámorban való szédelgés. Ezúttal a 3,8 km nemhogy meg se kottyant, de kimondottan sajnáltam, amikor véget ért és ki kellett jönni a vízből. 1:17 alatt teljesítettem, ami szerintem egészen vállalható idő.

Nem fáztam, de nem igazán tudtam megítélni, milyen ruha kell a bringázáshoz. Felvettem a rövidnadrágot és a rövidujjú mezt. Szerettem volna a karmelegítőt is, de nem találtam a sok sárba dobált cucc között, úgyhogy lemondtam róla. Már indultam kifelé, mire eszembe jutott a napszemüveg. Visszarohantam és keresgéltem, de sikertelenül. Kis morgás után ignoráltam a dolgot, és mentem bringázni szemüveg nélkül. Azt hittem, úgy 10 perces lehetett ez a depó, de később megnyugodtam, hogy „csak” 6 percet vesztegettem el a hülyeségekre.

A bringázás jól kezdődött. Megmásztam a kenesei emelkedőt, majd jött Papkeszi, Vilonya és Királyszentistván – a már jól ismert útvonal. Visszafelé durván pofaszelet kaptunk, amire nem számítottam, mert egyáltalán nem ez a jellemző széljárás arrafelé. Hirtelen megértettem, miért ment olyan könnyen odafelé. Sebaj, tudomásul vettem a helyzetet, nyomás tovább. A királyszentistváni emelkedő rövid ugyan, de annál meredekebb, sose volt a kedvencem. Azon is sikerült feljutni, megint minden jó volt. A kör végén nagyon pozitív meglepetésként ért, hogy Kenese előtt volt a fordító, így nem kellett minden körön megmászni a kenesei emelkedőt. Telt-múlt az idő és a körök. Kb. a 4-ik körig (120 km-ig) minden jó volt, attól kezdve ezt már mondogatnom kellett magamnak, hogy elhiggyem. Jöttek az önszuggesztív gondolatok, mi szerint bármilyen jelenséget a „tök jó” vagy „tök állat” jelzővel illettem. Emelkedő? Mindjárt fent vagyok, tök jó! Szembeszél? Nemsokára elkanyarodunk, tök állat! A valóságban azonban egyre inkább durvult a helyzet, úgy éreztem, soha nem ér véget ez a tekerés. Azon gondolkoztam, Nagyatádon hogy bírtam még ezután egy maratont futni, és főleg hogy bírtam tekerés közben mentálisan megbirkózni a rám váró futás gondolatával. Úgy éreztem, most meghalnék, ha még futnom kéne, és áldottam a hatalmas ötletünket, hogy Kareszé lesz a maraton. Érdekes azonban, hogy a legvégén már szinte futni is lett volna kedvem, csak tekerni ne kelljen tovább!

Befejeztem a 180 km-t, amihez 6 óra 45 perc szükségeltetett! Ez nagyon gáz. Nem újdonság, hogy gyenge bringás vagyok, de mindig azt reméltem, hogy azért tudok egy kicsit fejlődni. Hát, a nagyatádinál csak 0,4 km/h-val lett jobb az átlagom. Rájöttem, hogy valószínűleg nem ideális testhelyzetben ülök a bringán, ezért az erőm nem tud megfelelően érvényesülni. Következő tervem, hogy egy szakemberrel (pl. Baluval) megnézetem a kerékpárom beállításait, hogy korrigálja aszerint, hogy a leghatékonyabban tudjak tekerni rajta. Nem tudom elhinni, hogy az én lábaimmal csak ennyire telik! :-)

A depóba érve pont rákezdett az eső, nem is kicsit. Karesz ott várt, hogy indulhasson a futásra. Megöleltük egymást, és nekivágott  –  életében először – a 42 km-es távnak. Sajnáltam, hogy már a legelején ronggyá ázott, de azt is tudom, hogy nem egy kispályás csávó a férjem. :-) Én hazajöttem gyorsan száraz cuccot venni, mert közben kisütött a Nap, de alighogy elindultam vissza, ismét az esőé lett a főszerep. Sebaj! Odamentem a futópályához, és mivel 6 kört teljesítettek a maratonisták, ennyiszer várhattam, hogy azon a ponton megjelenik Karesz. Jött is szépen, a terv szerint. Az új mezén csillogtak az esőcseppek, az arcán pedig elszántság tükröződött. Minden alkalommal megnyugtatott, hogy jól van, miközben én az esernyő alatt csodáltam őt és a többi futót.

Lassan kezdett sötétedni, a futók pedig töretlenül rótták a kilométereiket. Annyira felemelő volt nézni őket, hogy szinte fájt, hogy nem állhatok be. De Kareszre gondolva mindig eszembe jutott, hogy most övé a főszerep. Az utolsó előtti körnél szólt, hogy készüljek, mert együtt fogunk befutni. Néztem az órát, és kb. tíz perccel a várható érkezése előtt már teljes készültségben voltam. És igen, a sötétben megláttam a piros-fehér mezes csokifüggő csávót. Odaugrottam, megfogtuk egymás kezét, és a bokáig érő vízben a célkapu felé vágtattunk. A férjem 4 óra 41 perccel maratonista lett! :-)

Különös volt részt venni egy olyan versenyen, ahol nem futottam. Helyette bringáztam, amiben sokkal gyengébb vagyok, és Karesz futott, aki gyengébb futó nálam. Vagyis, mintha direkt rossz eredményre hajtottunk volna. De a helyzet az, hogy ez esetben abszolút nem a helyezés számított, hanem, hogy közösen teljesítsünk egy versenyt. Örülök, hogy olyan házaspár vagyunk, akik az életpályán kívül a versenypályán is kiegészítik egymást. :-) Jutalmul a csokifüggő társam kap tőlem egy virtuális Sport szeletet, amit beoszthat a következő hónap elsejéig. :-)

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy megnyitották a jövő évi nagyatádi Ironman nevezést. Én nem kerültem a listára, és jó eséllyel ez így is marad. Ettől picit elszomorodtam, mert nem tudom elfelejteni azt a flash-t, amit idén a célba éréskor átéltem. Tényleg csak a heroin lövéshez tudom hasonlítani, ahogy az órákig tartó, egyre gyötrőbb, a végén szinte elviselhetetlen fájdalmat egy pillanat alatt felváltja a végtelen, eufórikus boldogság. Erről mondok le önként?

Nem! Csak jövőre nem Nagyatádon fogom átélni, hanem hazai pályán, Balatonfüreden. Hogy mi a különbség? Számomra csupán az időpont. A füredi verseny június közepén, míg a nagyatádi július végén kerül megrendezésre. Az utóbbira való felkészülés a nyár nagy részét kisajátítja. Megéri? Részben igen. A nagyatádi hangulat pótolhatatlan, ott tényleg maximálisan megadják a versenynek járó tiszteletet. Mindenki, aki a triatlont magáénak érzi, erre az eseményre nevez. Én is ezt tettem idén. Igazából nem sajnáltam az időt az edzésekre. Hétköznaponként kicsit korábban kellett kelni, esténként kicsit később értem haza, hétvégeken rendszeresen vissza kellett utasítani a baráti és rokoni meghívásokat, de mindig a szemem előtt lebegett a cél, ami miatt hajlandó voltam bármiről lemondani.

De helyes ez így? Azt hiszem, vannak élethelyzetek, amikor egyértelműen nem. Én olyan szerencsés vagyok, hogy tulajdonképpen rááldozhatnám újra azt az időt, amit az idei felkészülésemre szántam. De életem párja nem az edzés, hanem a férjem. Igen, neki esküdtem örök hűséget, nem a triatlonnak. :-) Szeretném a jövő nyaramat neki adni, és a szigorú, egyéni napirend helyett közös programokat szervezni, mint a hegymászás, terepfutás.

Biztos vagyok benne, hogy júniusban Füreden is ugyanolyan csodálatos lesz célba érni, mint idén Nagyatádon volt. Sőt, mivel a füredi pálya sokkal nehezebb, még büszkébb is lehetek magamra, ha sikerül. Karesz pedig úgy várhat a célban, hogy a nyár hátralevő része – velem együtt –  az övé. :-)

IM 70.3 Budapest. Mit is jelent ez? 1,9 km úszást + 90 km bringázást + 21 km futást a fővárosban, az Ironman licensz névjegye alatt. Számomra igazából nem más, mint bármelyik középtávú triatlon verseny, de valahol tudom, hogy nagy szó, hogy Budapest megkapta egy hivatalos triatlon verseny rendezési jogát. A szervezésről nem akarok különösebben írni, ezt bárki bárhol elolvashatja. Amit tapasztaltam más versenyekhez képest, az a bazi sok résztvevő, akik között viszonylag kis százalékban voltak jelen a honfitársak, a jó kedvet garantáló, eszméletlen sok szurkoló, valamint a rettenetesen sok szabály. Bizony, itt mindenre oda kellett figyelni, hogy ne kapjunk sárga, fekete vagy piros lapot, mert a legkisebb szabálysértés is akár kiállítást vonhatott maga után.

A nagy felhajtás miatt különösen ráparáztam erre a versenyre. Úgy éreztem, Nagyatád óta még nem nyugodtam le igazán, és már itt a következő esemény. Ráadásul mindenki mindenhol erről beszélt, nehogy egy pillanatra is ki tudjak kapcsolni. ;-) Emellett kisebbségi érzés gyötört, hogy ezen a hatalmas, nemzetközi versenyen rajthoz állok. Igazából csak tavaly kezdtem triatlonozni. Mit keresek én itt, zöldfülűként? Valahol csak túl akartam élni a dolgot. Na jó, a verseny reggelén már megjött a kedvem, és kezdtem kicsit érezni a szokásos versenylázat. Persze, tudtam, hogy itt semmi dobogó esély nincs, csak a legoptimistább számításaim szerinti időre hajtottam, ami 5 óra 45-öt jelentett. De igazából még ez se érdekelt, csak azt vártam, hogy utána sörözhessek egy jót. :-)

 Mivel a versenyközpont szinte a szomszédban volt, ezúttal az utazásra nem kellett időt fordítani, csak szépen odasétáltam. Megkerestem az előző nap bedepózott bringámat, ráraktam a kulacsokat, a depós zacskókba is pakoltam pár dolgot, majd felvettem a neoprént. Ja igen, nem volt túl meleg, de szerencsére nem esett. A szakaszos rajtban 9:05-kor került sor a teljes női mezőnyre, kivéve a profikat, akik 3 perccel korábban indultak. Ahogy sejtettem, az első nyugodt pillanat akkor következett, amikor már a vízben voltam. Szeretek úszni, ráadásul a neoprénben annyira könnyű, hogy szinte erőfeszítés nélkül suhantam. Próbáltam a korábban jól bevált technikát alkalmazni, miszerint valakinek a lábvizére ráfekszem, hogy vigyen az áramlata, de a Duna „kissé” kevésbé átlátszó, mint a Gyékényesi-tó, ezért a pár centire előttem levő lábakat se láttam. Sebaj. Így is 38 perc alatt végeztem az 1,9 km úszással, és mire észbe kaptam, már a depóban ráncigáltam le magamról a neoprént, majd bringára pattantam.

Észak felé indultunk a budai rakparton, ami pofaszelet jelentett, de nem éreztem nagyon brutálnak, valamint tudtam, hogy visszafelé meghálálja magát a dolog. Úgy is volt, a K-hídnál levő fordító után úgy éreztem, szinte száguldok. Persze, ahogy várható volt, a negyed órával később rajtoló fiúk már éregettek utol, de nem görcsöltem rajta különösebben. Csajok közül nem előztek annyian, mint amire számítottam, és ettől jobban éreztem magam. Tudom, hogy jobb úszó vagyok, mint bringás, tehát sokszor előfordul, hogy az úszásban szerzett előnyömet a bringán veszítem el (aztán a futásnál kompenzálom jócskán). Most azonban tényleg ment alattam a bringa, és még élveztem is. A budai vár sem viselt meg különösebben, sőt, az emelkedőn előzgettem vissza olyanokat, akik síkon gyorsabbak voltak. A pesti oldalon a Lánchídnál voltak lassító tényezők, de amúgy teljesen jól lehetett haladni. Tök jól éreztem magam, és motivált a sok-sok, különböző nemzetiségű bringás, még akkor is, ha előzgettek. Életemben először volt, hogy a 80-ik kilométernél sajnáltam, hogy hamarosan itt a vége, és szívesebben tekertem volna tovább, mint hogy fussak. De 90 km-nél mégis eljött a pillanat, hogy le kellett szállni a bringáról, depóba nyomulni, cipőt cserélni, és két lábon nekiiramodni. Ekkor jártam időben 3:47-nél a két depózással együtt, vagyis a 90 km-t 3:05 alatt tekertem le, ami nálam kimondottan jó eredmény.

A futás eleje jól esett – kb. 5 km-ig! Toltam szépen az 5 perces alatti ezreket, míg nem éreztem, hogy bizony fáradt vagyok, nem megy, utálom, legyen már vége! Szerencsére a rengeteg szurkoló öntötte belém a lelket folyamatosan, amire szükségem is volt.  Úgy gondoltam, ennél többet már csak egy gél tudna belém önteni, ezért az egyik frissítőnél elvettem valami szilárdnak tűnő energiaszeletet. Nem olyat akartam, de valahogy így sikerült, vissza pedig nem fordultam! Inkább letoltam azt a brutál édes, szopogatós rágógumira emlékeztető borzalmat, amitől perceken belül rókázhatnékom támadt. Ilyen rókamámorban futottam vagy 5 km-t, amit inkább döcögésnek hívnék. Nagyon vártam a végét! A frissítőpontok elején megálltam, vettem egy vizet, amit szép komótosan kortyolgattam, sétálva a frissítő végéig. Ekkor már mindig csak azt céloztam be, hogy elérjek a következő frissítőig, és ott megpihenhessek. A szurkolók viszont szerencsére nem adták lejjebb, és ez sokat segített, hogy valahogy mégis csak sikerüljön előre felé vánszorognom. A végére megint kicsit összeszedtem magam, így egy 1:52-es félmaratont sikerült összehozni, az össz időm pedig 5:44 lett.

Mivel 5:45-5:55 közötti időt terveztem, igazán elégedett lehetnék. De mégis, ez a futás annyira gyér lett, hogy zavart okozott az agyamban, és még másnap reggel is nyugtalanul ébredtem miatta. Miért vagyok ilyen béna? Nem, nem futottam el az elejét, hiszen Füreden, ahol sokkal durvább volt a bringapálya, bírtam 1:41-es félmaratont futni, és Kaposváron, ahol szó szerint az életemért küzdöttem a bringán a sok hegy miatt, és még a nap is tűzött, ott is összejött egy 1:47-es félmaraton. Akkor most mi a franc történt? Keresve az okokat, a következő négy, említésre méltó tényezőt találtam, fontosságilag fordított sorrendben:

1.        Nagyatád óta nem edzettem normálisan, legalábbis nem olyan típusú dolgokat, amik erre a versenyre készítenének fel. Igaz, futottam kétszer 30+-os távot, de az egyiket lassan, a másikat hegyen, így ezen a versenyen nem sokat értem velük. Tehát: edzéshiány! 

2.        A bringázást kicsit túlpörgettem. Következmény: a futásra nem maradt elég energiám. 

3.        Egy héttel előtte futottam 36 km-t a Mátrában 1700 m szinttel, kétszer megmászva a Kékest, amitől a következő napokban brutál izomlázzal küzdöttem. Vagyis: nem voltam elég pihent. 

4.        Tudtam, hogy akármilyen idővel is végzek, messze nem lesz olyan katartikus élmény, mint Nagyatád volt, de még Füred és Kaposvár eufória szintjét se fogja elérni. Ez már a harmadik féltávom idén, ráadásul messze a legkönnyebb bringapályával, tehát akármit is alkotok, nem fogom olyan nagy teljesítménynek érezni. Azaz: fejben gyenge voltam.

Természetesen azért túlteszem magam rajta, és megpróbálok a két pozitívumra koncentrálni:

1.        A legoptimistábban kalkulált időmet is sikerült 1 perccel megdöntenem.
2.        A kategóriámban a magyarok közül első lettem.

Szóval nem ugrok le a tizedikről, borotvát se keresek az ütőeremnek, és a vonatot se tervezem közlekedésen kívül másra használni. Ez most így sikerült, és ez tulajdonképpen nem is rossz eredmény. Arra ösztönöz, hogy ne bízzam el magam futásilag se, hiába a közel tízéves futó múlt. Rajta kell lenni a témán, és nyomatni. És, mivel kedvem van hozzá, így is fogok tenni, és hiszek benne, hogy sok sikeres versenyt könyvelhetek el még magamnak a jövőben. Köszönöm mindenkinek, aki segített a felkészülésben, szurkolt, etetett-itatott, depóztatott. B784 team: fantasztikusak vagytok! :-)