Hazai pályán versenyezni elég jó. Az ember minden fűszálat név szerint ismer (már ha lenne nevük), de legalábbis minden kanyart, gödröt, bukkanót, és nem utolsó sorban a település jó néhány lakóját. Ilyen körülmények között nem volt kérdés, hogy indulok-e a Balatonman Kenesén.

A versenyek előtt eléggé szoktam parázni, triatlon esetén meg különösen. Egyrészt nehéz egymás után úszni, bringázni és futni, másrészt annyi mindent el lehet bénázni. Szerencse, hogy előtte két héttel teljesítettem a keszthelyi versenyt, ahol ugyanezek voltak a távok (1,9+90+21 km), és a pozitív élmények még frissek voltak. További stresszoldó hatást a csapattagok gyakoroltak rám, akik meglátogattak illetve nálam aludtak a verseny előtti estén.

Hiába próbáltam halogatni, csak eljött az a szombat. A depóban győzködtem magam, hogy csak egy kis strandolás meg tekergetés, valamint egy levezető futás lesz a program. Egész hatékonynak bizonyult ez a gondolkodásmód, mert szívbaj nélkül sikerült elkezdenem az úszást. Eleinte volt egy kis verekedés, amiből reméltem, hamarosan lábvíz keletkezik. A remény csak részben teljesedett be, időnként rá tudtam kapaszkodni egy-egy emberre, de olyan kitartó lábvizem, mint Keszthelyen, nem volt. Ráadásul, mivel sok volt a rövid távos, a lábvizeim az első körnél kiszálltak. Sebaj, nem éreztem magam azért elveszettnek, egy ideig mentem egyedül, aztán az utolsó 500 m-en ismét akadt egy nyúl, akit már nem hagytam veszni. Ezzel 40 perc alatt teljesítettem az 1,9 km-nek mondott úszást, ami a legtöbbünk órája szerint kb. 2,15 km volt. Tök mindegy, örültem neki.

A bringázást mindig szeretem elkezdeni. Tudom, hogy összességében ilyenkor még sehol sem vagyunk, de az agy mégis úgy dolgozza fel, hogy a háromból egy versenyszám lement, és erre ad egy pozitív reakciót. A bringapálya nem túl baráti. Jó hosszú emelkedővel kezdődik, ez még rendben van. Viszont az út nagy része rázós és hepehupás, mindig fúj a szél, és alattomos, alig látható kis emelkedők veszik ki az ember (vagy inkább a bringás) energiáját. Ilyenkor örültem különösen, hogy ismerem a pályát, ezért nem lepődtem meg a helyenként igen döcögős tempón. A harmadik (és egyben utolsó) körnek is vidáman indultam neki, nem éreztem úgy, hogy a végemet járnám. Gréta ugyan megelőzött még a második kör végi lejtőn, az emelkedőn viszont visszaelőztem, aztán még párszor előzgettük egymást, végül ő bizonyult kicsit gyorsabbnak. Hogy összességében hogy állok a mezőnyben, nem tudtam, mert többféle táv teljesítői voltak egyszerre a pályán, és igyekeztem nem nézni a rajtszámukat. Annyit láttam, hogy magamhoz képest egész jó vagyok, és ezzel elégedett voltam. 3:03 alatt teljesítettem a 90 km tekerést, ami a legtöbbünk órája szerint inkább csak 87,6 km volt. Tök mindegy, örültem neki. :-)

A futást szokás szerint nem volt kedvem elkezdeni, és az ösztöneim azt súgták, hogy húzzam az időt a depóban. De a tudatom szerencsére felülbírálta a rossz tanácsot, és gyors cipőváltást követően már a futópályán találtam magam. (Szerencsére ezúttal a sisakot sikerült a depóban hagyni, nem úgy, mint az egyik tavalyi versenyen, ahol bukóval a fejemen indultam neki futni. J) A futás eleje meglepően jó volt. Alig éreztem, hogy ezek a lábak az előző bő három órában még tekerő mozgást végeztek. A célom az 5 percen belüli tempó volt. Jó ideig úgy éreztem, ez gyerekjáték, ennek ellenére nem gyorsítottam be, mert egyrészt élvezni akartam, másrészt tudtam, hogy a végén úgyis visszaütne. Kb. a felénél kezdett el kicsit húzósabb lenni a dolog, de pár, kisebb holtpont kivételével nem éreztem vészesnek a dolgot. Nem tetszett a pályán sem a füves, sem a murvás-gödrös, sem az emelkedős-murvás rész, ezeket az edzéseimbe sose veszem bele. De tudom, hogy tavaly is ez volt a pálya, ezért nem lepődtem meg, és igyekeztem nem fennakadni rajta. A meleg sem gyakorolt rám pozitív hatást, de minden frissítőnél öntöttem a fejemre egy pohár vizet, ami sokat segített. Sajnos az utolsó körön egy technikai szünetre ki kellett állnom, így kb. háromnegyed percet vesztettem, de kit érdekel? :-) Így is sikerült tartani az 5 percen belüli átlagtempót. Az utolsó km pedig egész euforikus hangulatban telt. Célba értem! 1:43 alatt teljesítettem a 21 km-nek mondott futást, ami a legtöbbünk órája szerint is pontosan  21 km volt. :-) És igen, örültem neki. :-) Hát még, amikor a nevem után bemondták, hogy középtávon az első női befutó!

Az össz időm 5:33 lett, vagyis 4 perccel gyengébb a keszthelyinél, de a bringapálya minősége simán adja ezt a különbséget. Két pályát nem lehet összehasonlítani egymással, ezért inkább a tavalyi kenesei eredményem a releváns. Ahhoz képest pedig 9 percet javultam!

Tavaly is megnyertem, és idén sem sikerült csalódást okoznom. Pedig kimondottan stresszelt a tavalyi győzelem, hiszen úgy éreztem, idén már elvárás. Még jó, hogy próbáltam ettől a gondolattól maximálisan függetleníteni magam. Ezért nem néztem, hol állok a mezőnyben. Én csak magammal versenyeztem, és úgy gondoltam, mindenképpen nagy boldogság lesz, ha olyat megyek, amivel elégedett vagyok, nem érdekes, mit jelent az a mezőnyben. És azt is tudjuk, hogy ez egy amatőr verseny, a profik itt nem voltak jelen, tehát annyira nem nagy szó megnyerni. De magamhoz képest jót mentem! Minden versenyszámban kicsit javítottam a tavalyihoz képest. Kell ennél több? Az csak óriási bónusz, hogy ehhez még egy aranyérem is társult. Most már tudom, hogy az úszás végén a 4-ik helyen álltam, a bringáról 3-ikként szálltam le, és a futásban hoztam fel magam a mezőny élére. A boldogság nagyon nagy, az edzések pedig mennek tovább. Még jó néhány versenypálya vár az idén. Jövőre pedig ismét rajthoz állok a Balatonman Kenesén.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.