Ez az a verseny, amihez abszolút semmi kedvem nem volt, és csak stresszforrásként éltem meg. Decemberben még könnyelműen rákattintottam a „Nevezés” gombra, hiszen még olyan messzinek tűnt és rengeteg idő volt formába lendülni. Majd eljött a május, június, és rájöttem: sehol sem vagyok. És nincs is kedvem lenni. Franc essen minden 100+-os tekerésbe és 30+-os futásba, a ráfutásokat meg rémálmaiban sem szeretném! És az úszás se megy! Többször gondolkoztam, hogy lemondom az egészet, de végül nem bírtam volna tiszta lelkiismerettel megtenni. Ha az ember bevállal valamit, legyen következetes és ne a kifogásokat keresse!

Így történt, hogy 2019. augusztus 10. hajnalán ismét a Gyékényesi-tó partján vártam, hogy elkezdődjön egy végtelenül hosszúnak tűnő extrém erőfeszítés, ami – akárhogyan is – de egyszer majd csak véget ér. Az előző napokban kétszer felejtettem el aktiváltatni a chipemet, és ha Andi nem juttatja eszembe, és nem elég jófej ahhoz, hogy ő maga megtegye, már itt kudarcba fulladt volna az indulásom. A verseny reggelén Gyapi vitt ki a rajthoz, és elég sokára találtunk parkolót. Éreztem, hogy kicsit szorít az idő, és idegesen próbáltam visszarakni a bringa első kerekét, amikor rájöttem: a sisak a szálláson maradt! Anélkül pedig nem engednek bedepózni. Gyorsan bemondattam a speakerrel, hogy kéne egy kölcsönsisak, ami elég hamar termett is. Még napszemüveget is szereztem, majd mentem volna depózni, mikor észrevettem, hogy hiányzik még rajtszám tetkó. Megpillantottam Verát, és gyorsan megkértem, hogy ragassza rám. Nagyon segítőkészen megtette, és végre tényleg mehettem a depóba. Nagyon időszűkében voltam, így minden tevékenység pillanatok alatt zajlott le, odafigyelni semmire sem tudtam.

Az úszás megkezdésekor kicsit kezdtem lenyugodni, mert rájöttem, már félig győztem, hiszen egyrészt sikerült felkelnem hajnalban (ami számomra minden brutalitások netovábbja), másrészt a rajtnál történő bénázást is magam mögött tudhatom végre. Kaptam és adtam jó néhány pofont és rúgást, ahogy az a triatlonos úszásokon lenni szokott. Tettem a dolgomat, igyekeztem mindig valakire rátapadni, és hosszú, sikló tempókkal haladni. Azért eléggé untam és vártam a végét. Órát verseny alatt szándékosan nem nézek, de be volt állítva, hogy 500 méterenként csipogjon, így kicsit sokkolt, hogy a 4 km csipogását is hallottam még, pedig elvileg csak 3,8 km volt a táv. Azt hittem, ennyit bénáztam a cikkcakkozásokkal, de utólag kiderült, hogy mindenkinek hosszabb lett, vagyis rosszul mérték ki a pályát vagy elfújta a szél a bójákat. Sebaj, lényeg, hogy egyszer csak sikerült kikeveredni a vízből. 4100 m-t mért a GPS, amihez 1:26-ra volt szükségem.

A bringánál jött a következő sokk: rajtszámom sehol! A bringa fel volt matricázva és a karomon is ott volt a tetkó, de a gumis rajtszám nélkül nem szoktak kiengedni a pályára. Arra gondoltam, a kapkodásban lazán rakhattam rá a kormányra és elfújhatta a szél. Elég idegesen mondtam a versenybírónak, hogy nincs meg, és nem szeretnék több időt a keresésével tölteni, mert már így is értékes perceket vesztettem. Szerencsére rendes volt és kiengedett bringázni.

Az órán „sikeresen” kétszer nyomtam meg a lap gombot, amitől a tekerést transition 2-nek számolta. Ez is eléggé felcseszett. Aztán (kb. 2 km után) úgy döntöttem, indítok egy új edzést, ami sima bringázás lesz, nem triatlon, a futásnál meg majd indítok egy sima futást. Ez nyilván nem befolyásolja a hivatalos eredményt, csak a saját statisztikám lesz tökéletlen, valamint egy újabb tényező volt, hogy a francba kívánjam az egészet. :-) És azt is elég hamar megláttam, hogy a pulzusöv hiába van rajtam, pulzusértéket nem mutat az óra. A verseny előtt elég sokat „szórakoztam” a pánt szerelésével, és úgy tűnt, végül sikeres lett, de a versenyen csak megmakacsolta magát, és úgy döntött, ne pulzusra menjek, csak érzésre. Hát, érzés már volt bőven, csak pozitív nem nagyon. :-) Tökre nem haladtam a bringán. Tempót nézhettem volna az órán, de direkt nem tettem, hogy legalább ez ne demotiváljon. Egyszer csak gyanús hangokat hallottam: a fék hozzáért az első kerékhez. Eszembe jutott, milyen rohanósan raktam be a kereket, nyilván nem sikerült helyreigazítanom. Megálltam megcsinálni, de erre se szántam pár másodpercnél többet, gyerünk tovább! Próbáltam figyelni a hangot, hogy van-e még surlódás, de úgy fújt a szél, hogy minden más hangot elnyomott. Jóvan bakker, nem érdekes, menjek, ahogy tudok. De csak meghallottam azt a genya surlódást ismét! Újabb rövid megállás, lökdöstem kicsit a fékpofán, elvileg jó volt. Gyakorlatilag szerintem nem. De már nem akartam többet sz@r@kodni vele, inkább megvártam, amíg beérünk Nagyatádra (kb. 76 km), és ott megálltam egy szurkolócsapat mellett, és velük beállíttattam. Ettől kezdve már nem a fék fogta vissza a sebességemet, hanem a fáradtságom. Na jó, az első nagyatádi kör még egész jó volt, örültem a sok szurkolónak, segítőnek. A második kettőt viszont már nagyon nem kívántam. Kényelmetlen volt a nyereg meg az egész előredőlős pozíció. Fejben nagyon szét voltam esve, és a feladás gondolata járt az eszemben. Aztán úgy döntöttem, a feladás csak akkor lehet opció, ha fizikai probléma van, az pedig („sajnálatomra”) nem akadt. :-) A harmadik kör megint jobb volt, itt már belátható volt a vége. Megváltó pillanat volt leszállni a bringáról. Utólag tudom, hogy a 174 km-t 6:06 alatt tettem meg. Edzéseken tekertem már sokkal jobb tempót, de most valahogy a fék, a szél meg a fejbeli szétesés nem segített.

A futó depóban szerencsére már eszembe se jutott, hogy ne menjek ki futni. Habár, az időjárásról még nem is írtam, szóval nem fáztunk, mert 35 fokban és tűző napon az európai embert ritkán rázza a hideg. Ilyen körülmények között nehéz volt elképzelni, hogy maratont fussak, de szerencsére már túl fáradt voltam az elképzeléshez. :-) Az első pár lépés kegyetlen volt, mert csak a bringázásból szerzett eszméletlen fáradtságot éreztem a lábaimban, de hamar átvergődtem ezen a holtponton, és inkább örültem, hogy végre az utolsó számhoz értem. A nyolc körös futópályán rengetegen szurkoltak, igazán szuper hangulat volt. A frissítő pontokon lavórban volt víz fejlocsolásra, slaugozták a nyakunkat, gyerekek és haverok zacskós jeget adtak kézben vinni, Andiék meg vászonba csomagolt jeget adtak a nyakamba. Így nem is volt vészes a kánikula. Pont mire valamelyik jegem elolvadt, jött a következő jégállomás. Ettől persze kellemesnek még nem volt mondható a futás, de sokkal jobban éreztem magam, mint a bringán. Ez a jó érzés kb. a feléig tartott. Onnantól kezdett igazán savasodni a lábam, és minden méter küzdelemmé vált. Elhatároztam, hogy futhatok akármilyen lassan, de belesétálni szigorúan tilos, mert abból nem tudnék újraindulni. Megállni csak a frissítőkön lehet annyi időre, amíg eszem-iszom-locsolok-jegelek, aztán nyomás tovább. Kezdett nagyon erősen megfogalmazódni a gondolat, hogy ez bizony nem embernek való! Minden sejtem azt kívánta, hogy álljak meg, de fejben már elég erős voltam ahhoz, hogy felülbíráljam a test gyengeségét. Igazából Istentől jött az erő, Ő futott velem. :-) És így nem lehetett semmi baj, és nem is lett. A szurkolók továbbra is nagyon sokat adtak, és bár lassultam egy kicsit, és maratoni időnek kimondottan gyengét mentem, de 4 km úszás és 174 km bringa után szerintem vállalható a 4:26-os eredmény.

Célba érni brutál jó volt! Kifutottam ugyan a bűvös 12 órából (ezúttal 12:12 lett a végeredmény a depózásokkal együtt), de totál nem érdekelt! Korosztályomban a 2-ik lettem, abszolút nőiben a 11-ik. Tavaly ugyanilyen helyezéseket értem el, mert idén a többség szerintem rosszabbat ment a tavalyinál brutál időjárás miatt, így a rosszabb idő ugyanolyan helyezést jelentett. Hihetetlen volt, hogy a rengeteg bénázás ellenére nemcsak hogy elindulhattam a versenyen, de be is tudtam fejezni! :-) Akármennyire is nem volt kedvem hozzá előtte, és bármennyit is idegeskedtem, most mégis azt mondom: nagyon megérte! Sokáig úgy terveztem, ez lesz életem utolsó versenye, most pedig sajnálom, hogy az aug. 31-i tatai középtávra már nem lehet nevezni. :-) Most csak annyit tudok: háromszoros ironman lettem, elégedett vagyok. Hogy a jövő tartogat-e még versenyeket a számomra egyelőre nem tudom. Nyilván továbbra is fogok edzeni, hiszen a szervezetem rá van kattanva, a többi meg kiderül a megfelelő időben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.