Triatlon verseny a magyar fővárosban
2014.08.25. 22:21
IM 70.3 Budapest. Mit is jelent ez? 1,9 km úszást + 90 km bringázást + 21 km futást a fővárosban, az Ironman licensz névjegye alatt. Számomra igazából nem más, mint bármelyik középtávú triatlon verseny, de valahol tudom, hogy nagy szó, hogy Budapest megkapta egy hivatalos triatlon verseny rendezési jogát. A szervezésről nem akarok különösebben írni, ezt bárki bárhol elolvashatja. Amit tapasztaltam más versenyekhez képest, az a bazi sok résztvevő, akik között viszonylag kis százalékban voltak jelen a honfitársak, a jó kedvet garantáló, eszméletlen sok szurkoló, valamint a rettenetesen sok szabály. Bizony, itt mindenre oda kellett figyelni, hogy ne kapjunk sárga, fekete vagy piros lapot, mert a legkisebb szabálysértés is akár kiállítást vonhatott maga után.
A nagy felhajtás miatt különösen ráparáztam erre a versenyre. Úgy éreztem, Nagyatád óta még nem nyugodtam le igazán, és már itt a következő esemény. Ráadásul mindenki mindenhol erről beszélt, nehogy egy pillanatra is ki tudjak kapcsolni. ;-) Emellett kisebbségi érzés gyötört, hogy ezen a hatalmas, nemzetközi versenyen rajthoz állok. Igazából csak tavaly kezdtem triatlonozni. Mit keresek én itt, zöldfülűként? Valahol csak túl akartam élni a dolgot. Na jó, a verseny reggelén már megjött a kedvem, és kezdtem kicsit érezni a szokásos versenylázat. Persze, tudtam, hogy itt semmi dobogó esély nincs, csak a legoptimistább számításaim szerinti időre hajtottam, ami 5 óra 45-öt jelentett. De igazából még ez se érdekelt, csak azt vártam, hogy utána sörözhessek egy jót. :-)
Mivel a versenyközpont szinte a szomszédban volt, ezúttal az utazásra nem kellett időt fordítani, csak szépen odasétáltam. Megkerestem az előző nap bedepózott bringámat, ráraktam a kulacsokat, a depós zacskókba is pakoltam pár dolgot, majd felvettem a neoprént. Ja igen, nem volt túl meleg, de szerencsére nem esett. A szakaszos rajtban 9:05-kor került sor a teljes női mezőnyre, kivéve a profikat, akik 3 perccel korábban indultak. Ahogy sejtettem, az első nyugodt pillanat akkor következett, amikor már a vízben voltam. Szeretek úszni, ráadásul a neoprénben annyira könnyű, hogy szinte erőfeszítés nélkül suhantam. Próbáltam a korábban jól bevált technikát alkalmazni, miszerint valakinek a lábvizére ráfekszem, hogy vigyen az áramlata, de a Duna „kissé” kevésbé átlátszó, mint a Gyékényesi-tó, ezért a pár centire előttem levő lábakat se láttam. Sebaj. Így is 38 perc alatt végeztem az 1,9 km úszással, és mire észbe kaptam, már a depóban ráncigáltam le magamról a neoprént, majd bringára pattantam.
Észak felé indultunk a budai rakparton, ami pofaszelet jelentett, de nem éreztem nagyon brutálnak, valamint tudtam, hogy visszafelé meghálálja magát a dolog. Úgy is volt, a K-hídnál levő fordító után úgy éreztem, szinte száguldok. Persze, ahogy várható volt, a negyed órával később rajtoló fiúk már éregettek utol, de nem görcsöltem rajta különösebben. Csajok közül nem előztek annyian, mint amire számítottam, és ettől jobban éreztem magam. Tudom, hogy jobb úszó vagyok, mint bringás, tehát sokszor előfordul, hogy az úszásban szerzett előnyömet a bringán veszítem el (aztán a futásnál kompenzálom jócskán). Most azonban tényleg ment alattam a bringa, és még élveztem is. A budai vár sem viselt meg különösebben, sőt, az emelkedőn előzgettem vissza olyanokat, akik síkon gyorsabbak voltak. A pesti oldalon a Lánchídnál voltak lassító tényezők, de amúgy teljesen jól lehetett haladni. Tök jól éreztem magam, és motivált a sok-sok, különböző nemzetiségű bringás, még akkor is, ha előzgettek. Életemben először volt, hogy a 80-ik kilométernél sajnáltam, hogy hamarosan itt a vége, és szívesebben tekertem volna tovább, mint hogy fussak. De 90 km-nél mégis eljött a pillanat, hogy le kellett szállni a bringáról, depóba nyomulni, cipőt cserélni, és két lábon nekiiramodni. Ekkor jártam időben 3:47-nél a két depózással együtt, vagyis a 90 km-t 3:05 alatt tekertem le, ami nálam kimondottan jó eredmény.
A futás eleje jól esett – kb. 5 km-ig! Toltam szépen az 5 perces alatti ezreket, míg nem éreztem, hogy bizony fáradt vagyok, nem megy, utálom, legyen már vége! Szerencsére a rengeteg szurkoló öntötte belém a lelket folyamatosan, amire szükségem is volt. Úgy gondoltam, ennél többet már csak egy gél tudna belém önteni, ezért az egyik frissítőnél elvettem valami szilárdnak tűnő energiaszeletet. Nem olyat akartam, de valahogy így sikerült, vissza pedig nem fordultam! Inkább letoltam azt a brutál édes, szopogatós rágógumira emlékeztető borzalmat, amitől perceken belül rókázhatnékom támadt. Ilyen rókamámorban futottam vagy 5 km-t, amit inkább döcögésnek hívnék. Nagyon vártam a végét! A frissítőpontok elején megálltam, vettem egy vizet, amit szép komótosan kortyolgattam, sétálva a frissítő végéig. Ekkor már mindig csak azt céloztam be, hogy elérjek a következő frissítőig, és ott megpihenhessek. A szurkolók viszont szerencsére nem adták lejjebb, és ez sokat segített, hogy valahogy mégis csak sikerüljön előre felé vánszorognom. A végére megint kicsit összeszedtem magam, így egy 1:52-es félmaratont sikerült összehozni, az össz időm pedig 5:44 lett.
Mivel 5:45-5:55 közötti időt terveztem, igazán elégedett lehetnék. De mégis, ez a futás annyira gyér lett, hogy zavart okozott az agyamban, és még másnap reggel is nyugtalanul ébredtem miatta. Miért vagyok ilyen béna? Nem, nem futottam el az elejét, hiszen Füreden, ahol sokkal durvább volt a bringapálya, bírtam 1:41-es félmaratont futni, és Kaposváron, ahol szó szerint az életemért küzdöttem a bringán a sok hegy miatt, és még a nap is tűzött, ott is összejött egy 1:47-es félmaraton. Akkor most mi a franc történt? Keresve az okokat, a következő négy, említésre méltó tényezőt találtam, fontosságilag fordított sorrendben:
- Nagyatád óta nem edzettem normálisan, legalábbis nem olyan típusú dolgokat, amik erre a versenyre készítenének fel. Igaz, futottam kétszer 30+-os távot, de az egyiket lassan, a másikat hegyen, így ezen a versenyen nem sokat értem velük. Tehát: edzéshiány!
- A bringázást kicsit túlpörgettem. Következmény: a futásra nem maradt elég energiám.
- Egy héttel előtte futottam 36 km-t a Mátrában 1700 m szinttel, kétszer megmászva a Kékest, amitől a következő napokban brutál izomlázzal küzdöttem. Vagyis: nem voltam elég pihent.
- Tudtam, hogy akármilyen idővel is végzek, messze nem lesz olyan katartikus élmény, mint Nagyatád volt, de még Füred és Kaposvár eufória szintjét se fogja elérni. Ez már a harmadik féltávom idén, ráadásul messze a legkönnyebb bringapályával, tehát akármit is alkotok, nem fogom olyan nagy teljesítménynek érezni. Azaz: fejben gyenge voltam.
Természetesen azért túlteszem magam rajta, és megpróbálok a két pozitívumra koncentrálni:
- A legoptimistábban kalkulált időmet is sikerült 1 perccel megdöntenem.
- A kategóriámban a magyarok közül első lettem.
Szóval nem ugrok le a tizedikről, borotvát se keresek az ütőeremnek, és a vonatot se tervezem közlekedésen kívül másra használni. Ez most így sikerült, és ez tulajdonképpen nem is rossz eredmény. Arra ösztönöz, hogy ne bízzam el magam futásilag se, hiába a közel tízéves futó múlt. Rajta kell lenni a témán, és nyomatni. És, mivel kedvem van hozzá, így is fogok tenni, és hiszek benne, hogy sok sikeres versenyt könyvelhetek el még magamnak a jövőben. Köszönöm mindenkinek, aki segített a felkészülésben, szurkolt, etetett-itatott, depóztatott. B784 team: fantasztikusak vagytok! :-)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
iramszarvas 2014.08.26. 09:58:48
