BSZM 2016.

2016.03.24. 09:44

Szerencsére az idei évet sem Balaton Szupermaraton nélkül képzelték el a szervezők. Eljött az idő, hogy ismét négy nap alatt, két lábbal, lendületes futólépésekben megkerüljük a Balatont. Tavaly már kipróbáltam, mit is jelent ez, és nem is tudom, mi vitt rá, hogy idén megismételjem.

A felkészülés az edzések tekintetében nem mondható rossznak. Igaz, 38 km-nél egyszerre soha nem futottam többet, és a sorozatterheléseket illetően is messze voltam a versenyadagtól, de tavaly ennél is kevesebb előkészülettel is nagyon szép eredményt értem el. Az aggodalmat inkább egy munkahelyi határidős feladat jelentette, aminek pont a BSZM-ig kellett elkészülnie. Ennek eredményeképpen január közepe óta a szellemi és fizikai fáradtság két állapota váltogatta egymást, a komforzónának a létezését is elfelejtettem. Időbeosztó zseninek kellett lennem, hogy bepréseljem a szükséges edzéseket a munka mellé, egyéb program meg semmilyen szinten nem fért bele az életembe. Magamban többször elengedtem a versenyt, mert nem éreztem reálisnak ilyen fáradtan rajthoz állni. Egyszercsak azonban mégis azon kaptam magam, hogy ott állok Siófokon a versenyközpontban, és várom az indulást.

Az elején a motivációnak nyoma sem volt. Csak raktam a két lábamat egymás után, de azt se tudtam még felfogni, hol vagyok és mit csinálok. Arra gondoltam, milyen jó lenne ledőlni a díványra, magamhoz venni egy macskát és jól megdoromboltatni. :-) Ehhez képest egy négynapos ultrafutó verseny pályáján döngettem a kilometereket, ami sokkal kevésbé tűnt békés dolognak. Siófoktól Fonyódig kellett elfutni aznap, és úgy tűnt, sose lesz vége. Fizikailag szerencsére minden rendben volt, és utólag már jó bulinak tűnik az a nap is. Sikerült visszafogottan 5:07-es átlagtempót produkálnom a 48,2 km-es távon teljesen egyenletes sebességgel, és a végén sem fájt semmim. A női mezőnyben aznap 3-ikként, a korcsoportomban pedig 2-ikként értem be, de a dobogóra gondolni sem mertem, hiszen nagyon messze volt még a vége.

A második napra egészen megjött a futókedvem, pedig ekkor 53 km állt előttünk, ami a Fonyód-Szigliget szakaszt jelentette. Itt már ki voltam békülve azzal az érzéssel, hogy beláthatatlanul messze van a vége. Rájöttem, hogy csak egy türelemjátékról van szó, és közben még élvezni is szabad. A tempóm továbbra is egészen egyenletes maradt, és örültem, amikor elkanyarodtunk Keszthely után, és végre nem szembe fújt a szél. Végre sikerült a tájban is gyönyörködnöm egy kicsit, úgyis elég ritkán látom a Balaton nyugati csücskét. Az utolsó 10 km viszont már elég brutál érzés volt. Ekkor csak azzal nyugtattam magam, hogy tavaly már az utolsó 20-asnál kezdtem hasonlót érezni, tehát most jobb vagyok, és 10 km-t már pókjárásban és fókamászásban is... És az sem zavart, hogy a szakasz vége a szigligeti várhoz vezető dombon volt. Szépen, futólépésekkel gyűrtem az emelkedőt is, és boldogan vettem tudomásul, hogy aznap másodikként értem célba a női mezőnyből, amihez 5:10-as átlagtempó tartozott.

Elérkeztünk a harmadik naphoz, és még mindig jó kedvem volt, sőt, lábra is tudtam állni. A Badacsony-Balatonfüred távot jól ismerem, nagyon szeretek itt futni annak ellenére, hogy jóval hullámosabb a pálya, mint a déli parton. 45 km várt ránk, ez a legrövidebb nap. Kb. a feléig minden rendben volt, onnantól azonban elkezdtem fáradni. Egyre több önszugeszcióra volt szükségem, hogy le bírjam gyűrni az előttem álló, akkor nagyon soknak tűnő kilométert. Próbáltam a többi futótársamnak szurkolni, ezzel is azt erősíteni magamban, hogy minden rendben, de egyre kevésbé hittem el. Viszont, ami már nem ment fizikailag, az ment fejből, és - ha kicsit lassabban is - de toltam neki kitartóan, egészen a végéig. Nem voltam szomorú, amikor végre megláttam a célt, ami szerintem már nem is Füreden volt, hanem Arácson, de tök mindegy, lényeg hogy egyszercsak eljött, és véget értek a harmadik nap gyötrelmei. Bónuszként Karesz eljött "meglátogatni" a befutó után, aminek nagyon örültem. Jól meggyalogoltatott még a futás után, ami nehéznek tűnt, de talán pont ez kellett ahhoz, hogy ne merevedjen le totálisan a lábam, és még a negyedik nap is rajthoz tudjak állni. Ezen a szakaszon 5:13-as átlagtempót tudtam produkálni, és 3-ikként értem be a nők közül.

Felvirradt az utolsó nap. Hát, ekkor már nem kívántam a futást! Az egyetlen pozitívum az volt, hogy nem sántultam le, mint tavaly ilyenkor. Ólomból voltak ugyan a lábaim, de ez csak a normális, 150 km után várható dolog, nem pedig sérülés. Nem szerettem (se tavaly, se idén), hogy az utolsó nap hajnali 8-kor van a rajt, mert kevesebb idő jut az alvásra és a regenerációra, ráadásul ebben az időpontban azért még elég hideg van (konkrétan 3 fokban vártuk, hogy elrajtolhassunk). Végre ismét futhattam. :-) Csopak a kedvenc helyem, próbáltam arra gondolni, milyen jókat nyaraltam ott, nem pedig arra, hogy a francba se kívánom a futást. Almádi végtelen hosszúnak tűnt, és Fűzfő se akart lerövidülni. Végre jött a kenesei kiserdős bringaút, szuper, hazai pálya! Ekkor jártunk a táv felénél. Tavaly ilyenkor Rácz Robi nyulazott nekem, miközben brutál fájdalommal küzdöttem. Idén hiányzott Robi, de a brutál fájdalom nem, tehát valahol kiegyenlítette egymást a plusz-mínusz. Kenesén a Balatonparton hangosan kiabáltam, hogy egy félmaraton soha, de soha nem fog ki rajtam - ennyi hiányzott még a távból.

Gondolni se mertem rá, mi vár ránk Akarattyán és Világoson. A valóságban két pici dombra kellett felfutni, az akkori érzésem szerint a Himaláját kellett meghódítani. De nem, nem sétáltam bele egyszer sem, akármennyire is úgy éreztem, a végemet járom. Fizikailag nagy nulla voltam már, de fejben annál erősebb, és tudtam, hogy én fogok győzni. Elhagytuk Világost, és valójában már nagyon közel volt a cél, de az akkori érzéseim szerint még az Egyenlítőt kellett megkerülni. Nagyon belassultam, de csak toltam neki, összeszorított fogakkal. Nem néztem az órát, lesz, ami lesz, csak vánszorogjak be valahogy. És eljött a fantasztikus pillanat!

Ezzel a nappal nem dicsekszem, kb. a 6-ik női befutó voltam, és 5:31-es átlagtempót bírtam csak. De nincs jelentősége, mert az előző 3 nap annyi előnyt szereztem, hogy így is én lettem az abszolút 3-ik, a korosztályomból (35-49 év) pedig az első helyezett! Kell ennél jobb? Hatalmas boldogság, hogy sikerült megküzdenem a távval, és a pálya teljes szakaszán vagy fizikailag, vagy fejben mindig erős voltam. Soha nem fordult elő, hogy a kettő egyszerre leblokkolt volna. Az összidőm 17:10 lett, ami 8 perccel jobb a tavalyinál. Lehet, hogy így, olvasatra semmiségnek tűnik 8 perc különbség a 4 nap alatt, de én tudom, mit jelent ez! Köszönöm mindenkinek, aki támogatott a felkészülésben és a versenyen. Hatalmas élmény volt, ami örök életre az enyém marad.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: azilinha

5 komment

Címkék: verseny fáradtság dobogó győzelem eredmény hosszú felkészülés ultrafutás

A bejegyzés trackback címe:

https://futobarom.blog.hu/api/trackback/id/tr138518246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.