A múltkori bejegyzésemben már megírtam, hogy bénázzunk el brutál módon egy maratont. Szerencsére, 4 hét elteltével beszámolhatok arról is, hogyan kell a hibát kijavítani.

Már a mentális felkészülésben is látszottak a különbségek. Erre a versenyre nem izgultam rá, nem változtattam a kajálási szokásaimon és nem rendeltem el kéthetes sörtilalmat. :-) Úgy voltam vele, hogy nincs veszteni valóm, a múltkori után bármilyen idővel is ha lefutom, már nyertem. A rajtnál sokan kérdezték, mi a célidőm - itt kezdett először kitörni rajtam a versenyláz, de végül is ez már normális. Mivel válaszolnom kellett, azt mondtam, 3:40-en belül szeretném, mert úgy gondoltam, ha normálisan futok, ez abszolút nem irrelális.

Négy különböző távot futók rajtoltak egyszerre (6,5 km, 10,5 km, félmaraton és maraton). Az elején sokan előzgettek, de én csak mosolyogtam abban a boldog tudatban, hogy ezek vagy kisebb távot futnak, vagy nagyon megbánják a végén. Eőzőleg beállítottam az órámat, hogy csipogjon, ha a 4:50-5:10 perc/km sebesség tartományból kilépek, ezzel biztosítva, hogy nem futom el az elejét. Hamarosan beértem DKöcsög Gergőt és Krisztiánt, az utóbbi el is húzott tőlünk (amit meg is bánt a végén, mert jóval később ért be :-)), az előbbi viszont óramű pontossággal tartotta az 5 perces km-eket. Rátapadtam, és mindössze annyi volt a feladatom, hogy ne előzzem meg. Néha még a szélárnyékát is próbáltam kiélvezni, de futásnál az nem annyira eredményes, mint bringázásnál. :-)

Az első fele fejben nehezebb volt (ez már tapasztalat, hogy azok a maratonok mennek jól, ahol az első felét nehéznek érzem). Szerencsére minden rendben ment, és amikor belekezdtünk a második felébe, még bőven volt bennem energia. Ekkorra a rövidebb távot futók már végeztek, a félmaratonisták közül még sokan küzdöttek, de ők is közeledtek a vége felé, nekünk meg akkor kezdődött csak igazából a verseny. 30 km környékén is minden teljesen rendben volt, sőt, egyre jobban szabadult fel az endorfin. Nagyon jó érzés volt a 32-ik km-nél visszaemlékezni, hogy a múltkor itt álltam ki, most meg még mosolyogva tudtam tartani a tempót. 34-nél már biztos voltam a sikerben, és itt úgy döntöttem, nem kell Gergő mögött maradnom, hanem jöhet a hajrá.

Igazából csak a 36-ik km-től éreztem, hogy kezdenek ólmosodni a lábaim, és már nem esik olyan jól a futás, de tudtam, hogy 6 km-t már pókjárásban is, fókamászásban is... De nem kellett ezek közül egyikre se váltanom, vittek tovább a lábaim nagyjából ugyanúgy, 5 perc/km-es sebességgel, mint az elején, csak ekkor már jóval nehezebbnek éreztem. De nem lehetetlennek! Amikor megláttam a célt, nagyon messzinek tűnt, pedig szerintem már 1 km-re se lehettem tőle. Leküzdöttem a nehézséget, és nagy energiával bezúztam a célba! :-) (Gergő kb. két perccel később érkezett, neki is nagy gratula!)

3:31! Igen, ez pont 5 perces ezreket jelent átlagban. És ezt a sebességet tartottam az elejétől a végéig, vagyis nem lassultam. Boldog euforia-mámorba kerültem azzal a megnyugtató érzéssel, hogy ezt pontosan úgy csináltam, ahogy kell. Ezzel az erdeménnyel a női mezőny 2-ik helyezettje lettem, és egy nagyon jó napszemüveget nyertem. Életem második legjobb maratoni idejét futottam meg, ami ugyan nagyon le van maradva az elsőtől, és alig jobb a harmadiknál és a negyediknél, de akkor is! Örülök neki, és végre egy jól elvégzett munka boldog alkotójának érzem magam. Köszönet Gergőnek a nyulazásért, és Balunak a remek edzéstervért.

A férjem pedig, aki a félmaratoni távon indult, 2 órán belül lefutotta, és kedvet kapott belekezdeni egy maratoni felkészülésbe. A futás a családban is fertőz, de nem félünk tőle. :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.