Balatonman Kenese, avagy a Csokifüggők ironman-je
2014.09.16. 22:22
Elérkezett életem első olyan versenye, ahol a legerősebb számomban, a futásban nem indultam, csak 3,8 km úszás és 180 km bringázás jutott osztályrészül. Hogy miért? Azért, hogy életem párja is megtapasztalhassa saját bőrén a maraton futás örömeit. A két fős csapatunk neve elsősorban őt reprezentálja, mivel Karesz környékéről a csokik általában varázslatos gyorsasággal tűnnek el. :-)
Az esemény előtt kivételesen most nem a teljesítményem miatt izgultam, hanem a meteorológiai előrejelzés miatt. A hideg és az eső gondolata elviselhetőbb lett volna, ha nem reggel 6:32-kor van a rajt egy hajóról, amire 5:45-ig kell felszállni, miután – 5-ig bezárólag – elhagytuk a depót. Hajnalok hajnalán, sötétben, ilyen időjárási viszonyok között készülődni az úszásra nem igazán tűnt felemelőnek. De kénytelen voltam beletörődni: lesz, ami lesz, triatlon versenyre nem azért megyünk, hogy a komfort zónánkon belül maradjunk. Most kicsit előbb kell kilépni belőle a szokásosnál. :-)
A 3:40-es kelés kissé szürreálisnak tűnt, de akkora mázlink volt, hogy éppen nem esett! Hiába mondták, hogy 5-kor zár a depó, nem vettem komolyan, így későn értem oda, és elég negatívan érintett, hogy kevesebb, mint 10 percem volt arra, hogy a sötétben és a sárban elhelyezzem a cuccaimat. Fejlámpával világítottam, hogy lássam, melyik ruha hol van, mert a bringázásra bizony majdhogynem téli bundát is bekészítettem. Fogalmam sem volt, mire lesz szükség, de az idő szűke miatt, csak szétdobáltam mindent a sárba, majd amikor már az úszószemüveg volt a homlokomon a fejlámpa helyett, csodálkoztam, hogy nem világít. :-)
Indulás a kompra. A neoprén eléggé melegített, de még így is kibírtam volna pár fokkal többet. Helyben futottam és szökdécseltem a hőtermelés érdekében. Tulajdonképpen nem volt vészes, sőt, egyre hangulatosabb! Egy idő múlva elindult a hajó a rajthelyre, majd lehorgonyozott, és vártuk a napfelkeltét. Inkább csak annyit észleltünk, hogy kezdett világosodni, de a felhők alig eresztették át a napfényt. Elhangzott a vízbe ugrási parancs. Szépen, egymás után leugráltunk, aztán a vízben vártunk még pár percet az indulásra. És megszólalt a duda!
Eleinte zavart, hogy folyton pofán rugdostak úszás közben, de ez hozzátartozik a triatlon szépségeihez. Hamarosan megnyugodtam, élveztem a hullámzó vizet, és rájöttem, mekkora buli részese vagyok! J Hullámokban úszni nagyon állat, tök jól ringatnak, és kellemesebb érzés, mint az alkoholmámorban való szédelgés. Ezúttal a 3,8 km nemhogy meg se kottyant, de kimondottan sajnáltam, amikor véget ért és ki kellett jönni a vízből. 1:17 alatt teljesítettem, ami szerintem egészen vállalható idő.
Nem fáztam, de nem igazán tudtam megítélni, milyen ruha kell a bringázáshoz. Felvettem a rövidnadrágot és a rövidujjú mezt. Szerettem volna a karmelegítőt is, de nem találtam a sok sárba dobált cucc között, úgyhogy lemondtam róla. Már indultam kifelé, mire eszembe jutott a napszemüveg. Visszarohantam és keresgéltem, de sikertelenül. Kis morgás után ignoráltam a dolgot, és mentem bringázni szemüveg nélkül. Azt hittem, úgy 10 perces lehetett ez a depó, de később megnyugodtam, hogy „csak” 6 percet vesztegettem el a hülyeségekre.
A bringázás jól kezdődött. Megmásztam a kenesei emelkedőt, majd jött Papkeszi, Vilonya és Királyszentistván – a már jól ismert útvonal. Visszafelé durván pofaszelet kaptunk, amire nem számítottam, mert egyáltalán nem ez a jellemző széljárás arrafelé. Hirtelen megértettem, miért ment olyan könnyen odafelé. Sebaj, tudomásul vettem a helyzetet, nyomás tovább. A királyszentistváni emelkedő rövid ugyan, de annál meredekebb, sose volt a kedvencem. Azon is sikerült feljutni, megint minden jó volt. A kör végén nagyon pozitív meglepetésként ért, hogy Kenese előtt volt a fordító, így nem kellett minden körön megmászni a kenesei emelkedőt. Telt-múlt az idő és a körök. Kb. a 4-ik körig (120 km-ig) minden jó volt, attól kezdve ezt már mondogatnom kellett magamnak, hogy elhiggyem. Jöttek az önszuggesztív gondolatok, mi szerint bármilyen jelenséget a „tök jó” vagy „tök állat” jelzővel illettem. Emelkedő? Mindjárt fent vagyok, tök jó! Szembeszél? Nemsokára elkanyarodunk, tök állat! A valóságban azonban egyre inkább durvult a helyzet, úgy éreztem, soha nem ér véget ez a tekerés. Azon gondolkoztam, Nagyatádon hogy bírtam még ezután egy maratont futni, és főleg hogy bírtam tekerés közben mentálisan megbirkózni a rám váró futás gondolatával. Úgy éreztem, most meghalnék, ha még futnom kéne, és áldottam a hatalmas ötletünket, hogy Kareszé lesz a maraton. Érdekes azonban, hogy a legvégén már szinte futni is lett volna kedvem, csak tekerni ne kelljen tovább!
Befejeztem a 180 km-t, amihez 6 óra 45 perc szükségeltetett! Ez nagyon gáz. Nem újdonság, hogy gyenge bringás vagyok, de mindig azt reméltem, hogy azért tudok egy kicsit fejlődni. Hát, a nagyatádinál csak 0,4 km/h-val lett jobb az átlagom. Rájöttem, hogy valószínűleg nem ideális testhelyzetben ülök a bringán, ezért az erőm nem tud megfelelően érvényesülni. Következő tervem, hogy egy szakemberrel (pl. Baluval) megnézetem a kerékpárom beállításait, hogy korrigálja aszerint, hogy a leghatékonyabban tudjak tekerni rajta. Nem tudom elhinni, hogy az én lábaimmal csak ennyire telik! :-)
A depóba érve pont rákezdett az eső, nem is kicsit. Karesz ott várt, hogy indulhasson a futásra. Megöleltük egymást, és nekivágott – életében először – a 42 km-es távnak. Sajnáltam, hogy már a legelején ronggyá ázott, de azt is tudom, hogy nem egy kispályás csávó a férjem. :-) Én hazajöttem gyorsan száraz cuccot venni, mert közben kisütött a Nap, de alighogy elindultam vissza, ismét az esőé lett a főszerep. Sebaj! Odamentem a futópályához, és mivel 6 kört teljesítettek a maratonisták, ennyiszer várhattam, hogy azon a ponton megjelenik Karesz. Jött is szépen, a terv szerint. Az új mezén csillogtak az esőcseppek, az arcán pedig elszántság tükröződött. Minden alkalommal megnyugtatott, hogy jól van, miközben én az esernyő alatt csodáltam őt és a többi futót.
Lassan kezdett sötétedni, a futók pedig töretlenül rótták a kilométereiket. Annyira felemelő volt nézni őket, hogy szinte fájt, hogy nem állhatok be. De Kareszre gondolva mindig eszembe jutott, hogy most övé a főszerep. Az utolsó előtti körnél szólt, hogy készüljek, mert együtt fogunk befutni. Néztem az órát, és kb. tíz perccel a várható érkezése előtt már teljes készültségben voltam. És igen, a sötétben megláttam a piros-fehér mezes csokifüggő csávót. Odaugrottam, megfogtuk egymás kezét, és a bokáig érő vízben a célkapu felé vágtattunk. A férjem 4 óra 41 perccel maratonista lett! :-)
Különös volt részt venni egy olyan versenyen, ahol nem futottam. Helyette bringáztam, amiben sokkal gyengébb vagyok, és Karesz futott, aki gyengébb futó nálam. Vagyis, mintha direkt rossz eredményre hajtottunk volna. De a helyzet az, hogy ez esetben abszolút nem a helyezés számított, hanem, hogy közösen teljesítsünk egy versenyt. Örülök, hogy olyan házaspár vagyunk, akik az életpályán kívül a versenypályán is kiegészítik egymást. :-) Jutalmul a csokifüggő társam kap tőlem egy virtuális Sport szeletet, amit beoszthat a következő hónap elsejéig. :-)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.