Másfél hétten az esemény után jöjjön egy újabb beszámoló, ami ezúttal nem arról fog szólni, hogy milyen ügyes és király vagyok. Egy feladott verseny képezi a cikk tárgyát, amelyből talán még tanulni is lehet. Természetesen a kritikák is helyénvalók, hiszen röviden fogalmazva elbénáztam a dolgot.

Ezúttal a Balatonman iron távjának vágtam neki. Nagyatád helyett idén Füreden szerettem volna ironman lenni, csupán azért, mert ez az esemény korábban lezajlik, és nem kell az egész nyarat a fekészülésre áldozni. Tisztában voltam vele, hogy jóval nehezebb a bringapálya, hiszen a Gellára 4-szer feltekerni nem az a kategória, mint amikor nagyjából sík terepen nyomja az ember. Ennek ellenére nekivágtam, és – őszintén szólva – azt gondoltam, sikerülni fog.

Már az előző napokban látszott, hogy az időjárás nem lesz túl kedvező, bár én jobban örültem a kánikulának, mintha esett volna. A brutál szél viszont valahogy nem illett a képbe, de abból se maradhattunk ki. A felkorbácsolt Balatonban nyomattuk a 3,8 km úszást, ahol a hullámok kedvük szerint dobáltak ide-oda. Tulajdonképpen szórakoztatónak találtam, sőt, arra gondoltam, kár, hogy nem ittam előtte pár sört vagy caipirinhát, akkor méginkább élvezném a szédítő lökéseket. Inkább az volt a probléma, hogy a hullámok miatt sokszor az úszótársaim sem voltak a látóteremben, nem hogy a bóják. Ennek megfelelően az első körben sokkal nagyobb ívet vettem a szükségesnél, ezért nagyobb pályát úsztam be a kijelöltnél. Sebaj, ezen nem múlik semmi. Az úszás végén még nagyon jó kedvem volt, és arra gondoltam, ha ilyen az ironman, akkor egy nagy buli az egész.

Bringára ülve azonnal elszállt minden pozitív gondolatom. Már Füreden emelkedővel indítottunk, ami később csak rosszabbodott. Ismertem a pályát, mégis nehezen tudtam feldolgozni az úszással szembeni kontrasztot. Itt már tolni kellett neki keményen, bőven komfortzónán kívül. A hőség mintha tripla adagokban szívta volna az energiámat. A Gella után „ajándékként” kaptuk a Barnag-Vöröstó hullámszakaszt, amit a brutál szél tett igazán „kellemessé”. Jó, tudom, ezután lefelé kellett tekerni, de nekem az se annyira pihenés, mert a nagy sebesség is para, és nagyon kellett figyelnem, nehogy baleset legyen a száguldás eredménye. A második körre jobban összeszedtem magam fejben. Tudatosítottam magamban, hogy nem kéjutazásra jöttem, ez bizony nehéz, és azért vagyok itt, hogy megküzdjek vele. Próbáltam eszegetni a kölesgolyókat, de baromra nem kívántam. Sőt, semmi szilárd kaját, de a gélt sem. A harmadik körön már tudatosult, hogy ez a hányinger jelensége. Gondolni se bírtam kajára, és azon járt az eszem, hogy ha hányni kell, melyik irányba hányjak le a bringáról, hogy ne rám szálljon vissza (hanem inkább valamelyik versenyzőtársamra :-)). Nem került sor a dologra, de az érzés nem lett kellemesebb, enni továbbra sem bírtam. Elindultam azért a negyedik körre is, mert a kötelességtudat ezt diktálta. De egyre inkább éreztem, hogy semmi nem lesz már ebből.

A féltávosok, akik 5 órával később rajtoltak, mint mi, nagyjából ekkor értek be. Ők még az első körüket tolták, és frissen száguldottak el mellettem, úgy „csordákban”. Érthető volt a jelenség, és láttam, hogy mindegyiknek féltávos rajtszáma van, tehát tudtam, hogy nem az én ellenfeleim, és jóval könnyebb dolguk van, de akkor is… A tudatalattim csak azt raktározta el, hogy mindenki elhúz, mintha motor lenne bennük, én meg az életemért küzdök az utolsó energiáimmal. Hiába volt meg a Gella negyedszer is, itt már biztos voltam benne, hogy ezt a versenyt elvesztettem. Letekertem becsülettel a Barnag-Vöröstót is, onnantól kezdve viszont már csak azért nem adtam fel a versenyt a bringázás közben, mert nem sok egyéb lehetőségem lett volna visszaérni Füredre. Rettenetesen legyengültem attól, hogy nem bírtam enni. Letekertem ugyan a 180 km-t 2400 m szinttel, de egyértelmű volt, hogy egy maratont már nem bírok lefutni.

Ott álltam a depóban vagy tíz percig, és egyszerre sajnáltam és szidtam magam, hogy hogy lehetek ilyen béna. Mellettem egy csávó jött vizesen a Balatonból, és mondta, hogy indul futni. Kérdeztem, mit csinált eddig, és mondta, hogy lehűtötte magát és frissített. Én úgy éreztem, már olyan késő van, hogy tök értelmetlen ilyenkor még futni, hiszen nagyon sz@r lesz az eredménye. Most viszont tudom, hogy neki volt igaza. Mindenkinek szörnyen nehéz volt és mindenki sokkal rosszabb időt bringázott, mint mondjuk Nagyatádon, emberi időjárási viszonyok között. A női mezőnyben mindössze hárman értek célba, és az első is több, mint 1 órával rosszabbat ment, mint én tavaly Nagyatádon. Akár fél órát is eltölthettem volna a depóban, és még úgy is lett volna értelme elindulni futni, csak azt akkor még nem tudtam.

Feladtam a versenyt. Idén nem lettem ironman. Ennek ellenére azért nem volt felesleges a próbálkozás, mert sokat tanultam belőle. Először is edzésen is le kell tekernem a 4 Gella-kört. A mostani felkészülésem fő állomása az volt, amikor Keneséről Füredig mentem, majd két Gella-kör, és vissza Keneséig, majd ráfutottam egy félmaratont. Az akkor jól ment, de ez semmiség ahhoz képest, ami a versenyen volt. Tudatosabban kell készülni. A másik nagy tanulság, hogy ha szörnyen érzem magam a bringázás után, nyugodtan időzzek többet a depóban, engedjem meg magamnak, hogy erőt gyűjtsek a futásra. Ha nekem brutál nehéz, valószínűleg a többieknek is, és ettől még nem kell fejben összedőlni. És talán akármilyen sz@r idővel teljesített verseny jobb, mint egy feladott verseny.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.