Ismerj meg egy új világot!
2014.07.30. 23:08
Előző bejegyzésemből látható, hogy az már önmagában csoda, hogy idén rajthoz állhattam a nagyatádi Ironman versenyen. A súlyos vádli sérülés 4 nappal az esemény előtt még olyan tüneteket produkált, hogy a sima járás sem ment fájdalom és sántítás nélkül. De Isten úgy alakította a sorsomat, hogy pont a versenyre épültem fel teljesen. Ennek ellenére jutottak még izgalmas pillanatok az utolsó két napra. Egy vidéknél is vidékibb településen beletolatott egy busz a parkoló autómba, és nem volt egyértelmű, hogy eljutok-e vele Nagyatádra. A biztosító csak úgy fizet, ha a kárfelmérés előtt nem javíttatom meg, a kárfelmérő viszont csak következő héten tud jönni. Végül megtudtam, hogy ha csak felkötik egy szalaggal a lökhárítót, azt még elfogadja a biztosító, és szerencsére volt is egy szerviz a környéken, ahol ezt másnap meg tudták csinálni. Ott azonban kiderült, hogy egyéb baja is van a kocsinak, ami már nagyobb gáz, alkatrészt kell rendelni, ami időigényes. Mindez a verseny előtti délután. Kezdtem elfogadni, hogy ha nem a lábam, akkor az autóm fogja megakadályozni a versenyen való részvételemet. De két óra múlva megjött az alkatrész, beszerelték, és működőképes járgány volt alattam.
Irány Nagyatád. Bár sem a szállásunk, sem a rajt nem ott volt, de a futócuccot ott kellett leadni, mivel a futás rajtja máshol volt, mint az úszásé és a bringáé. A versenyközpontban sok ismerős arc fogadott, de akkor már inkább csak a feladatot akartam letudni és minél előbb húzni onnan. Ezt sikeresen meg is oldottam, majd telefonáltam Baracknak, aki mondta, hogy Gyékényesen van a csapat, engem is ott várnak. Meglepődtem a mintegy 35 km-es távolságon, valamiért azt hittem, jóval közelebb van. Látszik, hogy nem tanulmányoztam át a verseny leírását. Sebaj, Gyékényes megvan, csapat tényleg ott vár. Jó néhány tagunk indult váltóban, ők valószínűleg erről beszélgettek, bár nem nagyon fogtam fel, hogy mi a témájuk, nekem már annyira csak egy dolog körül forgott az agyam. Balu megmutatatta a tóban az úszás útvonalát. Annyira figyeltem és próbáltam memorizálni, mintha az életem múlna rajta. Aztán irány a szállás Őrtilosban. Ez a falu 13 km-re van Gyékényestől gyönyörű környezetben, de sajnos abból se tudtam felfogni semmit. Alvás hatágyas szobában. Mindenki el volt foglalva a bringájának a műszaki állapotával, a frissítés témájával, meg gőzöm nincs, még mivel. Én csak szidtam magam, hogy hogy lehetek akkora barom, hogy egy ilyen megmérettetésre vállalkozom. Óra beállít 4:50-re, aztán alvás-próbálgatás, kevés sikerrel.
Reggel az ébresztőt megelőzve talpon voltam. Adritól kaptam finom zabpelyhet mézzel, ez tökéletes reggelinek bizonyult. Gyorsan összeszedtem a cuccokat, bringát fel a csomagtartóra és irány Gyékényes. Leparkoltam, és éreztem, hogy az idegességtől szinte leblokkolok. Össze kellett készíteni a cuccokat a depóba, de vagy háromszor kóvályogtam még oda-vissza az autóhoz, mert mindig elfelejtettem valamit. A tó partján hasonlóan ideges versenyzők cikáztak. Voltak, akik jó kedélyűen beszélgettek, de azért mindenkinek az arcára kiült a feszültség. Egyszer csak egy fazon kiabál, hogy „kifelé a depóból!” Igen, már a tóparton kell állnunk, rajtra készen. Odamegyek, és jön a visszaszámlálás. Utolsó előtti zenének a Final Countdown-t játszották. Ekkor hirtelen megéreztem, milyen nagy dolog, hogy itt állhatok a rajtnál! Majd megszólalt a Vangelis és eldördült a rajtpisztoly.
Úszás közben meglepően lenyugodtam. Igaz, kaptam jó néhány ütést és rúgást, de már hozzá vagyok szokva. Egy piros gatyás csávó úszott előttem, akinek a tempója pont megfelelt. Ráfeküdtem a lábvizére, és hagytam, hogy az áramlata segítse a tempómat. Utólag is köszönöm neki. A második körön valahogy elvesztettem a csávót, és egy ideig egyedül haladtam, ami szerintem lassított is egy picit. De hamarosan találtam megint egy emberkét, akinek a lábvizét hasonlóan tudtam hasznosítani. Így viszonylag hamar (1:20 alatt) végeztem a 3,8 km úszással. 4 perc depó után bringára pattantam, és megint nyugodtabb pillanatok következtek.
Az első „kör” 75 km-es volt a Gyékényes-Csurgó-Iharosberény-Vése-Böhönye-Segesd-Nagyatád útvonalon. Itt azért akadt némi szint is, és nem élveztem különösebben, mert stresszelt a hátralévő rengeteg kilométer. De Nagyatádra beérve lenyugodtam. Ott vártak a szurkolók és csapattársak, akik – ha éppen nem váltóban tekertek – a frissítést biztosították. Meg is kaptam Baracktól az újabb adag algás-repcemézes italomat és nyomás tovább!
90 km környékén örültem, hogy megvan a fele, és viszonylag jól érzem magam. Élveztem, ahogy Ötvöskónyiban a kis cigánygyerekek hajráznak. De 100 km után kezdett kényelmetlen lenni a nyereg, és a lábaim is fáradtak. 120 km-nél jött az első igazi holtpont, de onnantól nyomtam a szokásos önszuggesztív gondolatokat, hogy a hátralevő 60 (majd egyre kevesebb) km-t már hányszor megtettem, és az semmiség, és fókamászásban is sikerülne, stb. Vissza is tért még az erőm valamennyire, de akkor is inkább moderáltam a sebességet, mert tudtam, hogy mindenféle erőfeszítés a futás rovására mehet. A baj csak az volt, hogy baromira nem kívántam semmilyen kaját, pedig volt nálam rengeteg. A 180 km tekerés alatt mindössze 2 energiaszeletet és 1 zselét bírtam magamba tuszkolni. Ezt nem is értem, máskor bringázás közben mindig kimondottan meg szoktam éhezni. Most nem így volt, és sajnos nem voltam elég bölcs ahhoz, hogy ennek ellenére magamba erőltessek valami normális kajamennyiséget.
Már nagyon fájt a seggem a nyeregtől és a lábaim is már maximálisan tekerés-ellenes hangulatban voltak, mikor eljött a nagy csoda és végeztem a bringázással. Nyomás a depóba, ami itt egy öltöző sátor volt, és mindenkinek oda rakták be – rajtszám szerint – a futócuccát. Én nem töltöttem a feltétlenül szükségesnél több időt a depóban, csak levettem a bukósisakot, bringás cipőt és kesztyűt, valamint felvettem a futócipőt. Csodálkoztam, hogy mások öltözködnek, talán még olyan is volt, aki zuhanyozott. Én gyorsan indultam tovább a futópályára. Basszus, még egy maraton! Az eleje meglepően jól ment. Szinte örültem, hogy végre nem kell a kemény nyergen ülnöm, hanem itt a futás szabadsága. De ez az érzés kb. 6 km-ig tartott. Ott hirtelen olyan érzés jött rám, mintha el akarnék ájulni. Gondoltam, most üt vissza, hogy ilyen keveset ettem. Gyorsan nyomtam egy zselét és ittam rá vizet. Ettől már nem akartam elájulni, de az erőm nem igazán tért vissza. Próbáltam még a 6 percesnél gyorsabb tempót, de egyre inkább éreztem, hogy itt nem a sebességről szól a dolog, hanem a túlélésről. 10 km után már komoly aggodalmaim támadtak.
Elkezdett görcsölni a vádlim, ami a savasodás jele. Itt már biztos volt, hogy a bringán elmulasztott evés bosszulja meg magát. Éhséget továbbra se éreztem, de valószínűleg akkor is az energiahiányt jelezte a szervezetem kegyetlenül. A szomjúság annál inkább gyötört, és a frissítő pontokon rengeteg izót ittam arra gondolva, hogy talán az ásványi anyagokat tudom vele pótolni. De ez meg már a gyomromnak nem tett jót, így bokrot is kellett látogatnom néhányszor. A savasodás jelei egyre durvább formában jelentkeztek. Elsősorban a vádlim, de a combom is görcsölt. Párszor bele kellett sétálnom, illetve egyszer-kétszer megálltam nyújtani is. Egyre gyötrőbb volt a fájdalom. A felénél már romokban éreztem magam, pedig tudtam, hogy igazából itt kezdődik a verseny. Kikapcsolt az agyam, semmit és senkit nem vettem már észre, nem tudtam a szurkolásra reagálni, de még a fejemet odafordítani se. Pedig rengetegen szurkoltak a csapatból, meg máshonnan is, állandóan kérdezték, hogy mit kérek, de én csak Istentől kértem, hogy adjon erőt végigmenni ezen a versenyen. Valószínűleg rég feladtam volna, ha ez egy „közönséges” sportesemény, de egy ironman az más! Ha már 3,8 km úszás, 180 km bringa, és 30+ km futás az enyém, nem cseszhetem el most! Küzdöttem és küzdöttem, és egyre lassabban, de toltam neki. Mindent kiadtam, ami bennem volt.
Agyilag zokni állapotban értem el a célvonalat. Át kellett volna futni rajta, de én csak a kezemmel cincáltam, hogy mi ez a sz@r itt az utamban. 12:37 alatt értem be, kb. 100 méterrel Mariann után, aki a korcsoportomból az első lett, így én a második. Balu jött gratulálni, de én a karjaiba zuhantam, mert nem a lábaim már nem tartottak meg.
Iszonyatos fájdalmat, de végtelen boldogságot éreztem. Olyan pillanatokat éltem át, amit soha, de soha oda nem adnék oda semmiért! Laci és István megfogtak két oldalról, úgy támogattak el a csapatfotó helyszínéig. Aztán hasra fektettek valami padra, és Ági masszírozta kicsit a vádlimat. Közben jött Karesz, ez volt a boldogság netovábbja. Ahogy megláttam, olyan euforiát éreztem, hogy nem tudom leírni. Hogy tudtam-e értelmesen beszélni, arról nincsenek emlékeim. Arra se nagyon emlékszem, mit csináltunk még ott a helyszínen, csak hogy fekszem a padon, a csapattársaim meg ott ünnepelnek. Nagyon köszönöm!!! Kimondhatatlanul jó volt!
Hogy hogy értünk este a szállásra, az is szép történet, de nem feltétlenül a versenyhez kapcsolódik, ezért nem részletezem. Minden méter járás iszonyatosan megterhelő volt, de a boldogság annál nagyobb. Másnap visszamentünk Nagyatádra a záróünnepségre. Csodálatos volt. Minden első ironman teljesítőt „felavattak”. Mivel korosztályos 2-ik lettem, a dobogóra is felállhattam. Péter Attila szavait nem tudom visszaadni, de elmondott mindent, amit éreztem.
Rengeteg mondanivalóm lenne még, de a kezem fárad a billentyűzeten. Semmiképpen sem szeretném kihagyni, hogy Balunak gratuláljak nemcsak azért, mert ilyen remekül felkészített a versenyre, hanem mert 10-szerre is ironman lett, ráadásul ezúttal egyéni csúcsot döntött. Az összes csapattársam is hatalmasat teljesített: Norbi egyéniben, a többiek pedig váltóban mentek nagyon szépet. Mindenképpen megemlítem Barackot és Ágit, akik a fizikai frissítésen kívül minden lelki támogatást is megadtak a sikerhez, nem is beszélve a csodálatos szervező-logisztikai munkájukról. És az összes csapattársnak köszönöm a gratulációkat és a „rajongást” a végén. Annyira jól esett! De leginkább Istennek köszönöm, hogy ilyen küzdő képességgel áldott meg. 2014. július 26-án 20:07-kor ironman lettem!!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
pantomimes · http://ennyirefutja.blog.hu/ 2014.07.31. 13:41:28
Sokszor hallom családtagoktól, ismerősöktől, hogy én sokat futok, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy Hozzátok képest, akik ilyen komoly szinten űzitek a sportot én sem vagyok sehol, ezek a teljesítmények még nekem is olyanok, hogy nem tudom elképzelni hogyan lehetséges ilyet megcsinálni, a laikusok meg egyszerűen nem hiszik el, hogy ilyen van :)
Ezek után mik a terveid? Lehet még ezt fokozni?
azilinha · http://futobarom.blog.hu/ 2014.08.04. 10:06:46
Igazából eddig úgy gondoltam, jövőre nem akarok menni, de a célbaérés olyan hatalmas élmény, hogy már kétségeim vannak. :-) Meg aztán az sincs kizárva, hogy be tudnám vinni 12 óra alá, ha a bringán javítok kicsit (ami nem nehéz), és a kajálást okosabban oldom meg. A futást és az úszást elég szinten tartani. Szóval ki tudja... :-)