Igaz, hogy több mint egy hete lezajlott az ironman, de a gondolatokban még ezerrel cikázik. Nekem pedig mostanra sikeredett billentyűzetet ragadni, és megpróbálni monitorra vetni, hogyan zajlott az esemény. Nem tudom, aki több tucat ilyen versenyen van túl, annak mit jelent az n+1-dik, nekem viszont ez volt életem másodikja, és eléggé a bűvöletében élek.

Ha valaki nem járatos triatlon berkekben, annak egy gyors tisztázás: az ironman 3,8 km úszásból, 180 km bringázásból és 42 km futásból áll. Nem, nem egymás utáni napokon kell teljesíteni őket (mint ahogy ezt páran kérdezték már), hanem közvetlenül egymás után.

Szerencsés vagyok, hogy egy falumbelivel, Sanyival utazhattam a Nagyatádra, aki első ilyen megmérettetésére készült. Jó volt, hogy már útközben is együtt parázhattunk.:-) A szálláson hatan osztoztunk a B784 Team tagjai közül, és sokat segített a mentális állapotomon a jó kis tábori hangulat. Igaz, csak Baluval ketten voltunk versenyzők, a többiek önkéntes segítőként jöttek le, hogy minden porcikájukkal minket támogassanak, nehogy elvérezzünk. :-)

Első brutális kihívás a reggel 4-es kelés volt. Azt hittem, csak álmodom, hogy dörög az ég és villámlik. Teljesen szürreális volt a hajnali órák viharában szembenézni azzal, hogy hamarosan egy ironman versenyen kell rajthoz állnom.  Szerencsére Gyékényesen már csak szemerkélt az eső, így nem tudtuk megúszni, hogy elrajtoljunk. :-)

Ágyúdörgésre be a vízbe, és elindultunk az „úton”. Kellemesen langyos volt a víz, ráadásul kristály tiszta. A szokásos verekedés befigyelt azért, de nem jobban, mint ahogy számítottam rá. Mondhatni: olyan kellemesen éreztem magam a vízben, mintha egy laza strandolás lenne a program. Az úszás második felében próbáltam emlékeztetni magam, hogy versenyen vagyok, és beleadhatnék kicsit több erőt, ugyanakkor azt is tudtam, hogy még rengeteg dolog vár rám, és semmi sem múlik azon, hogy az úszás 1-2 perccel jobb vagy rosszabb. Azért kicsit gáznak éreztem, hogy 1:22-re sikeredett kijönnöm, utána a depóban bénáztam, mert 378 helyett a 387-es rajtszámnál kerestem a bringámat. Még jó, hogy eszembe jutott, hogy nézzem magukat a bringákat a számok helyett, így aztán hamarosan kiszúrtam pókembert. :-)

A tekerés elején az ember örül, hogy egy sporton már túl van a háromból, pedig igazából az úszás csak a bemelegítés bemelegítése. Kb. annyi, mint a reggeli kávé elfogyasztása. Vagyis: semmi érdemi teljesítmény nem történt még. Az eső továbbra is szemerkélt, ami a hőség csillapítására jó volt, a vizes utat viszont nem szerettem. De inkább a jó dolgokra koncentráltam, pl. az arborétum szépségét csodáltam. Onnan kiérve pedig az útminősége sokat javult, ami megint egy jó pont. Jó volt odaérni Nagyatádra, ez már egy mérföldkő. És ott már a Nap is kisütött, hogy az eső helyett a hőség miatt lehessen parázni. :-) Itt még három „kis” kört kellett menni, ami még egy jó százas, de egészen élveztem! Nem vagyok egy nagy bringás, de mióta pókember a társam, az érzet is komfortosabb és a sebességmérő is szebb számot mutat. Az utolsó körön már kicsit fájt mindenem, de tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Megvan a 30-as átlag, ez nekem álomtempó!

A depónál ismét bénázás következett. Ahelyett, hogy a harmadik kör után mentem volna befelé, elindultam, mintha egy negyedik kört is akarnék. Tudtam persze, hogy vége a háromnak, csak nem fordultam be a depóba ott, ahol be kellett volna, majd üvöltve kérdeztem a rendezőktől, hogy merre a depó kanyar. Szerencsére „csak” kb. 2 km pluszt mentem, de azért eléggé idegesített. ;-)

Ami eddig történt, az igazából semmi, talán végig se kellett volna olvasni. Az ironman a futásnál kezdődik. Egy „sima” maraton is elég sok brutális meglepetést szokott tartogatni, de az olyan maraton, aminek 3,8 km úszás + 180 km bringázás a bemelegítése, az még jobban meg tud viccelni. Már az elején éreztem, hogy az 5:40 körüli tempónál semmiképpen sem akar a szervezetem gyorsabbat. Ezt még el is néztem magamnak, de azt már nem annyira, hogy tíz km környékén a gyomrom kezdte felmondani a szolgálatot, és WC-től bokorig tartottak a szakaszok. Odáig igyekeztem rendesen frissíteni, de attól kezdve nemcsak nem kívántam semmilyen kaját/piát, de féltem is tőle. És persze az erőm is nagyon fogyatkozott. Szerencsére idővel elmúlt a hasfájás, de akkor már jó sok időt vesztettem a kiállásokkal. És ekkor jöttek képbe a segítők! Barack, Magdi, Edit és Norbi álltak a pálya különböző pontjain és nyomták a kezembe a sót, gyömbért, izót, vizet, akármit. Egy idő után kezdtek elhomályosodni a dolgok, csak iszonyatos gyengeséget éreztem, és tudtam, hogy még rettenetesen sok van hátra. A nyolc körös futópályán a parkon áthaladva többször is bemondták, hogy hanyadik körnél tartok, de ha valaki megkérdezte, sose tudtam megmondani, mert nem emlékeztem, hogy amit utoljára bemondtak, az még az adott körön volt-e, vagy sem. Azt az egyet tudtam, hogy hány km-nél járok, mert azt az óra mutatta, és km-enként csipogott is. Kb. a felénél azt hittem, ki kell állnom, lefeküdnöm a földre, hogy infúziót kössenek rám. Aztán úgy döntöttem, csak akkor lesz földön fekvés, ha szó szerint összeesek. Amíg ez nem következik be, addig menni kell, bármi történjen is. Sokan szurkoltak a pálya szélén, de megköszönni se volt erőm, sőt, sokszor még odanézni se. A segítők fantasztikusan tették a dolgukat. A végén már nem is kérdeztem, mit adnak inni, csak betoltam, amit a kezembe nyomtak, úgyis ők tudják jobban, mire van szükségem.

16 km volt hátra, amikor Norbi azt mondta, fut velem. (Vannak versenyek, ahol ilyet tilos csinálni, de a nagyatádin megengedett). Kérdeztem, fut-e egy egész km-t, mire mondta, hogy végigfutja velem a hátralevő távot. Azt hittem, hallucinálok, de sebaj… És tényleg, ott futott előttem, pont abban a tempóban, amit még épphogy bírtam. A chipszőnyeges áthaladások előtt megállt, megvárta, míg én átmegyek rajta, és mikor visszaértem, újra becsatlakozott. Így tartotta bennem az erőt, és – bár elég lassú voltam – nem engedte, hogy totál csigatempóra, vagy akár sétára váltsak. Ekkor már tudtam, hogy meg bírom csinálni. Számoltam vissza a km-eket, és bármennyire is brutál nagy küzdelem volt mindegyik, éreztem, hogy nem fog ki rajtam.

A rettenetesen sok kín után egyszer csak eljött a pillanat! Befutottam a célba, és minden értelmet nyert egy másodperc alatt! Olyan jó volt, hogy, ahogy ezt most írom, azt kívánom, bárcsak újra átélném. És hogy mit mutatott az óra? 11:51! Azt hittem tényleg, hogy ezt csak hallucinálom. A verseny előtt még szerepelt a terveimben a 12 órán belüli idő, de amit a futással bénáztam, abból azt hittem, ennek már réges rég lőttek. De egyrészt a bénázás mégsem volt _olyan_ mértékű, másrészt a vártnál sokkal jobb bringázásnak köszönhetően sikerült bőven a célidőn belül beérnem, valamint az abszolút női 11-ik és kategória 2-ik helyezést megcsípnem.

Életemben másodszor is ironman lettem, 46 percet javítva a korábbi időmön. Ennél többet most nem kívánhattam. A futás közben sokszor elmondtam, hogy soha többet, most viszont úgy gondolom, ebben is maradtak még tartalékok. Jövő ilyenkorra megtanulok úszni, hátha pár percet ott is nyerek. A bringán még bőven fejlődhetek, és pókemberrel menni is fog. A futásban meg csak a gyomorfájást kell kihagyni, és ott még rengeteg percet lehet faragni. De most csak annyi: köszönöm Balunak a felkészítést, és neki is nagy gratula a teljesítésért. A segítőknek meg fantasztikusak voltak. Az egész kimondhatatlanul nagy élmény. Az edzések és a verseny kínszenvedéseinek minden perce maximálisan megtérült!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.