Tényleg azt hittem, nem fogok tudni menni a siófoki versenyre, ezért nem is neveztem. Sérültnek éreztem magam az előző időszakban, és nem is akartam a versenyre koncentrálni. De azért csak nem tudtam kikapcsolni a gondolataimból Siófokot. Mikor eljött a verseny napja, úgy döntöttem, lenyomok én is egy félmaratont, mintha ott lennék.

Eleinte nem jártak különösebb gondolatok a fejemben. Nyomtam nagyjából a szokásos tempóban, majd alig 1 km után megláttam egy srácot, akiről úgy gondoltam, kb. az én tempómban fut. A versenyszellem egyből belém csapott, és szépen ott is hagytam a csávót. Még egy ideig ügyeltem, hogy utol ne érjen, de hamarosan el is tűnt a látókörömből. Közben az órámon néztem a km-váltásokat, és meglepően sok km-t sikerült 4:20-as tempó alá vinnem. Ettől szárnyakat kaptam. Májusban a K&H-n futottam az eddigi félmaraton rekordomat, ami 1:35 lett. Emlékeztem, hogy az valami 4:32-es vagy hasonló átlaggal hozható össze. Most pedig szinte minden ezresemet sikerült ennél gyorsabbra vennem. Éreztem, hogy PB-esélyes a dolog, még akkor is, ha csak egy sima edzésről van szó.

Közben folyamatosan Siófokon járt az eszem. Egyrészt nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok ott, másrészt így is élveztem a rendkívüli formámat. Nyomtam, ami csak kifér belőlem. Úgy 15 km-ig repesztettem, aztán kicsit elkezdtem fáradni, de még így is bőven 4:30 alatt tudtam tartani a tempót. 21,1 km-nél megállítottam az órát, amely abban a pillanatban 1:32:09-et mutatott. Fantasztikus érzés volt. A K&H-s 1:35 után az volt az érzésem, ezt esélyem nincs megdönteni, és úgy fogok meghalni, hogy ennél jobb félmaratonom nem lesz. Fel sem tudom fogni, hogy őszre hogy kerültem ilyen jó formába. Október 2-án, a maratonon még szenvedtem, de aztán, mint akit felhúztak. Az edzéseken folyamatosan olyan tempót nyomok, amilyeneket korábban versenyen se tudtam soha. És most ez a félmaraton mindenek netovábbja.

Egyrészt nagyon sajnálom, hogy nem Siófokon teljesítettem ugyanezt, másrészt valahol örülök is neki. A büszkeségemnek és a hiúságomnak sokkal jobb lenne, ha ez az eredményem hivatalosan regisztrálva lenne és bárki bármikor visszakereshetné az eredménylistán, másrészt pont azt gondolom, hogy nem a büszkeségnek és a hiúságnak kell dominálnia az ember életében. Én hajlamos vagyok túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani az eredményeimnek, de jól tudom, hogy emberileg nem az határoz meg, hogy mennyi idő alatt futok le x km-t. Emberileg pedig jobban szeretnék fejlődni, mint a futásban. Így azt tudom mondani, hogy nagyon örülök ennek a teljesítménynek, és bár kicsit sajnálom, hogy a versenyen nem tudtam megmutatni, összességében boldog vagyok, hogy így alakult. Az életem célja Istenhez minél közelebb kerülni, ez pedig nem a futó eredményeken múlik.

Érdekes a sors. Egy kisebb egészségügyi probléma miatt a doki azt javasolta, hogy kb. 6 hétig vegyek vissza a sportból. Nem kell abbahagyni, csak kerüljem a maximális erőfeszítést, azaz: visszafogottan toljam. Közben még itt van az a térd alatti, sípcsont melletti problémám, ami szinte ugyanezt diktálja. A dolog fonákja, hogy közben erősnek érzem magam, és az utóbbi időben fantasztikus eredményeket hoztam az edzéseken. Vagyis: ha most versenyeznék, PB-esélyes lenne a dolog. Itt van a nyakunkon Siófok, de nem leszek ott. Elvileg mehetnék, de ha nem adhatok bele mindent, akkor minek? Visszafogottan versenyezni?? A fülemben csengnek korpaZASZ karakterei, amint mondja, hogy ez lehetetlen. Én ugyan korábban, amikor még nem vettem észre, hogy ilyen jó formában vagyok, azt terveztem, hogy "poénból" veszek részt a siófoki versenyen, de igaza van korpaZASZ-nak, hogy én erre képtelen vagyok. 

Fura az egész. Nyár végén volt egy olyan érzésem, hogy annyit edzek, mint állat, az eredményeim mégsem javulnak. Ekkor elhatároztam, hogy lejjebb adok, és tervezgettem olyanokat, hogy visszavonulok sima hobbifutóvá, akinek nem a sport lesz az élete. Úgy döntöttem, a maraton után kezdem a visszavonulást. Erre mi történt? Elkezdtem jobbnál jobb eredményeket elérni az edzéseken. Valószínűleg a kánikula elmúlásának is nagy szerepe van ebben, de mindegy is, lényeg, hogy egyszerre olyan jó lettem, amire abszolút nem számítottam. Ettől aztán elkapott a hév, és a továbbiakban el is felejtettem a visszavonulás gondolatát, csak száguldoztam a futópályákon. Valami persze azt súgta, hogy lehet, hogy nem ez a nyerő, de igyekeztem nem figyelni erre a hangra. Most pedig ott állok, hogy a saját érdekemben kicsit vissza kell vennem. 

Hogy vannak-e bennem lázadásos gondolatok? Hazudnék, ha nemmel válaszolnék. Ugyanakkor talán szükségem van most erre. Magamtól nem voltam képes lejjebb adni, erre más jelzést kaptam. Azt hiszem, itt a kitűnő lehetőség, hogy egy kicsit más dolgokkal is foglalkozzak. Már régóta szeretnék letenni egy szakmai vizsgát, amit mindig csak halogattam, hogy a sport miatt nincs időm tanulni rá. Itt a soha vissza nem térő alkalom! Foglalkozhatok kicsit karácsonyi előkészületekkel is, ami gyerekkorom óta teljesen kívül esik a tevékenységi körömön, most viszont van hozzá kedvem. Végül pedig futhatok együtt a kedvesemmel. Ő hosszú térdsérülés után most kezd újra futogatni, de amikor a múltkor együtt mentünk, nekem túl lassú volt a tempója, így végül külön futottam. Most megpróbálok majd vele együtt. 

Na, persze nem tervezem, hogy hosszú ideig visszafogottan sportoljak. Úgy gondolom, az év hátralevő részében veszem csak pihenősebbre a formát, januártól pedig újra beleadok egy kicsit többet. De megpróbálom valahogy ésszel, és nem minden másnak a rovására. Lehet, hogy BRandomtól kéne tanulnom, nekem ő tűnik egy olyan figurának, aki jól megtalálja az egyensúlyt ezen a téren.

Régóta érett a helyzet egy új futócipőre, hiszen a Lunar Swiftem már jóval túllépte az 1000 km-t, a Supernova meg annyira nem jó, az inkább csak tartalék cipő. Arról nem is beszélve, hogy ő sincs messze az ezertől. Szombaton, munkanap révén ebédszünetben elmentem a Nyúlcipőboltba, és végrehajtottam az oly' régóta tervezett akciót. Hogy milyet akarok, azt a Nike cipőteszt jóvoltából már tudtam. Őrá esett a választás:

 A tesztelt méretre nem emlékeztem, de a Swiftem 39-es. Még el is vittem magammal, és miután felpróbáltam a Glide-ot, ami abszolút jónak tűnt, a Swifthez is hozzámértem a biztonság kedvéért. Abszolút egyezett vele, így azt hittem, megvan a tökéletes választás. Miután megvásároltam és megváltam 33 ezer forintomtól, alig vártam a munkaidő végét, hogy felavathassam.

Eleinte kényelmes volt, sőt, mondhatni, hogy az első 10 km-en csak a pozitívumait éreztem. A maradék 7,5 km-en azonban már jelezte, hogy típusban ugyan kitűnő, de méretben mégsem ő a nekem való. Akkor még nem vettem komolyan a jelzését, és másnap is futottam benne 13,5 km-t, amikor is egyértelművé vált, hogy bizony, fél számmal nagyobbra lenne szükségem.

Muitán a Nyúlcipőbolt tulajdonosai és eladói maguk is futók, nagyon bíztam benne, hogy megértik a problémát. Aki fut, az jól tudja, hogy futás közben egész más érzést ad a cipő, mint pár méter sétánál. Aki régóta fut, és sokszor vett már futócipőt, az főleg tisztában van ezekkel a dolgokkal. Én is jól tudtam, mégis, minden tudományomat bevetve is rosszat választottam. Azt hittem, ilyen máskor is előfordult már a világtörténelemben, és akik futócipőket árulnak, miközben maguk is futók, nyilván van egy B tervük az ilyen esetekre. (Arról nem is beszélve, hogy üzleti szempontból is megéri néha kedvezni a vevőknek, amennyiben meg akarják tartani őket.) Nos, sajnos kaptam egy teljesen egyértelmű negatív választ. Még arra se vállalkoztak, hogy egy olcsóbb modellre becseréljék. Most itt állok egy szuper jó, de számomra használhatatlan futócipővel és 33 ezer forint mínusszal. :-(

Ma este alig 9 előtt értem haza. Futócucc fel és gyorsan indultam futni, mert 10-kor bezár a Kopaszi-gát. A Supernovában nyomattam, és az első 5 km-en eléggé feszült a siető izmom, valamint csesztette a lábamat ott, ahol az új cipő előzőleg megnyomta. (Az már csak ráadás az idegesítő dolgokra, hogy az órámban lemerült az elem, így még mérni se tudtam a futást.) Lenyomtam a szokásos 13,5 km-t, de szar volt úgy az egész, ahogy van. Mindegy, lehet, hogy úgyis kényszerpihennem kéne, mert a térdem alatt a sípcsont mellett közvetlenül továbbra is nyomásérzékeny a lábam. Úgy összességében most kicsit elegem lett a futásból.

Na, hát ez van, nem a világ vége. Próbálom úgy felfogni, hogy ezek ugyan bosszantó dolgok, de talán apróságok, és hosszútávon nem lesz kihatásuk az életemre. Húzok is aludni, mert semmi kedvem ezen gondolkozni többet.

A szigetkör PB hozott lázba, vagy mi történt? Ez tényleg én vagyok?

Szépen futogatok tovább, ragaszkodva az 5 percen belüli ezrekhez. Eljutottam odáig, hogy ez nekem már meg se kottyan, sőt, ez a kényelmes tempó. Eszembe jut, amikor Szasza mondta, hogy emeljem magasabbra a sarkaimat, Bitliszbá pedig arról beszélt, hogyha 1-2 centivel hosszabbakat lépek, már jóval gyorsabban futok. Zsani meg azt javasolta, hogy kicsit dőljek előbbre. Néha eszembe jutnak ezek a szavak, és próbálom csiszolni a technikámat. Rájövök, hogy egész kényelmes, és sokkal lendületesebben lehet így futni. Közben az idő is viszonylag hűvös, legalábbis a szemptemberi kánikulához képest. Úgy érzem, valahogy akaratlanul is összejönnek a dolgok.

Eljött a szombat, amikorra egy kb. 27 km-es futást terveztem. Meg is történt a dolog, de hogy ez nekem 4:42-es átlagsebességgel fog menni, arra álmomban se gondoltam. Nyáron kétszer is futottam hasonló távot versenyen (mindkettőt elég hűvösben), ebből a Győr-Lipót 4:56-os átlaggal ment, a Velencei-tó 4:44-essel. Most pedig egy sima edzésen sikerült összehoznom a 4:42-est. És ezzel nincs vége a sorozatnak. Tegnap (hétfőn) nyomtam 13,4 km-t (ez a leggyakoribb edzéstávom), amin ezúttal 4:29-es ezreket mentem átlagban. Azaz: egyéni rekordomat megdöntöttem ezen a távon is.

Az az érdekes, hogy mostanában tényleg lejjebb vettem a futás jelentőségéből, és erre pont ilyenkor sikerül rekordokat döntenem. Azt hiszem, az igazolódott be megint, amit már annyiszor tapasztaltam más dolgokban is: akkor megy jól valami, amikor nem görcsölök rajta. Na, persze ezen beindulva most azon gondolkozom, mégis kellene most egy verseny, ahol ki tudom hozni magamból, ami mostanában bennem van. Persze, nem akarok stresszelni, csak úgy "simán" versenyezni (az meg milyen? :-)). Tudom, nemsokára lesz a siófoki félmaraton, csak sajnos nem egész biztos, hogy el tudok rá menni, és nem tőlem függ. Eddig nem is tartottam olyan fontosnak, de most kicsit megváltozott a véleményem, és remélem, össze fog jönni. Ha nem, akkor körbenézek a futónaptárban, biztos találok még valami versenyt.

Azért hozzáteszem azt is, hogy a mai futásom már nem sikerült olyan jól. Valószínűleg ennek nincs különösebb oka, csak az, hogy előtte túl sokat reggeliztem, és ettől kimondottan kényelmetlenebbül éreztem magam, valamint a napsütéses ünnepnap mindenkit az utcára csábított, és a nyári időkhöz hasonló szlalomozásba csapott át a futás. A mai 15,5 km így csak 4:49-es átlagú lett, de különösebben nem izgat. Az viszont egy kicsit igen, hogy észrevettem, hogy a térdem alatt, a sípcsont mellett közvetlenül van egy kb. 2 centis rész, ami nyomásra érzékeny. Alapban nem fáj, futás közben sem, de ha megnyomom, az elég brutál, tehát ha nem is súlyos, de valami van vele. Holnap igyekszem eljutni a szigetre, és megkérdezem az edzőket.

Ezt leszámítva tényleg nagyon jól mennek az utóbbi hetekben a futások. Talán mégse akarom még lejjebb adni? Talán mégis akarok még PB-t futni???

Tök jó, hogy mostanában annyit mondogattam, hogy háttérbe szorul a futás jelentősége, meg nem érdekel az idő, meg nincsenek már különösebb céljaim, stb. Lehet, hogy valahol, tudat alatt mégse így gondolom? Miért futok mégis továbbra is intenzíven, és miért tartom a leglazább edzést is szigorúan 5 perc/km alatt?

És akkor most leírom, hogy mi volt szerdán. Végre el tudtam menni a szigetre egy futóklubos edzésre. Nem tudtam, mi lesz a program, gondoltam, valami résztávozás, mint általában ilyenkor. Mikor hallottam, hogy felmérő szigetkör jön, úgy gondoltam, ez az, amit most a leginkább a hátam közepére se kívánok. Komolyan mondom, hogy legszívesebben hazamentem volna, de a gyakorlatban azért mégse vagyok ilyen megfutamodós. Gondoltam, lesz, ami lesz, alávetem magam. Végülis csak huszon valahány percig kell elviselni a szenvedést, aztán vége. Dávid felhívta a figyelmünket, hogy mivel most sötétben futunk és a lábunk elé kell nézni, valószínűleg nem fog olyan jól sikerülni, mint jobb látási viszonyok mellett. Így én nagyjából 24 percre saccoltam magam.

1,3 km bemelegítés után neki is indultunk. Az elején három srác ment előttem, akiknél érezhetően gyorsabb voltam, de nem nagyon bírtam őket kikerülni. Gondoltam, nem baj, legalább lesz jó kifogásom a szar eredményre. Pár percen belül azért mégis sikerült előznöm, és attól kezdve nyomtam, mint akit felhúztak. Egy zöld pólós sráccal nagyjából együtt haladtunk, hol ő volt elöl, hol én. Néha, ahol volt világítás, az órámra néztem, és többnyire azt láttam, hogy 4 perc tizenakárhányas tempóval megyek. Ez valószínűleg adott egy kis motivációt, és csak nyomtam neki, ahogy belefér. Természetesen marha fárasztó volt, de valahol élveztem, ahogy visz a lendület, és jó érzés volt, hogy én erre képes vagyok. Bizony, a vége felé éreztem, hogy ebből lehet egyéni csúcs. Célba érésemkor Vajda Zsuzsi kiabálta, hogy 22:22!! Úgy megörültem neki, hogy a saját órámra nem is figyeltem, és elbénáztam a mérést. De sebaj, azért vannak az edzőink. :-) Hatalmas élmény volt.

Hogy miért jelent nekem ilyen sokat egy vacak szigetkör? Én hosszútávfutó vagyok, ami azt jelenti, hogy hosszú távon tudok tartani egy egyenletes, viszonylag gyors tempót, de rövid távon nem tudok arányosan gyorsabban futni. Ezt pedig régóta elég nagy hiányosságnak élem meg, mert az ember az 5,3 km-t ne a félmaratoni tempójával fussa! Korábban csak azt láttam, hogy én a rövid távokon kiköpöm a tüdőmet, és nincs gyilkosabb dolog, mint 5,3 km-t futni teljes gőzzel. Most viszont anélkül, hogy kicsit is készültem volna rá, sikerült majdnem egy perccel megjavítani az egykori rekordomat. Akárhogy is számolom, ez a szigetkör 4:13-as átlagra jön ki.

Ezek után ugye mindenki elhiszi, hogy nem érdekel az idő a futásban, és amúgy sincs nagy jelentősége a futásnak az életemben? :-)

Elég régen blogoltam. Amikor van egy kis időm, mindig inkább sportolok, minthogy a sportról írjak. A maraton megvolt, további céljaim most nem nagyon vannak, ennek ellenére eszemben sincs felhagyni a futással, se az egyéb sportokkal. Igaz, néha a gondolataimban kicsit visszaszorul a sport jelentősége, de a gyakorlatban ugyanúgy űzöm. Bár nem szeretem a hideget, egyelőre bejön a hűvös idő, és általában jobbakat futok, mint melegben. Mostanában akármennyi is a táv, próbálom 5 percen belül futni a km-eket. Többnyire sikerül is, kivéve, amikor befulladtam, meg amikor nagyon esett az eső. Jó lenne persze résztávozni továbbra is (sajnos a szigetre nem jutok el minden héten), meg kéne kicsit pihenősebbeket is futni. Talán majd készítek magamnak egy olyan edzéstervet, ahol ezek is szerepelnek. Na meg a hegyi futás, amit egy időben gyakran műveltem, mostanában viszont leszoktam róla. Idén már több, mint 2500 km van a lábaimban. Elvileg meglehet a 3000 év végéig, de igazából nem presztizskérdés. Nem akarom, hogy ezek a számok határozzák meg az életemet.

Az utóbbi hetek futásaiból egyet szeretnék kiemelni. Múlt szombaton egy Fut a Face nevű program keretében a SUHANJ! Alapítvány suhancai kaptak különböző sportolási lehetőségeket a Margitszigeten. Bár mostanában ritkán nézek be a facebookra, szerencsére ezt pont megláttam, és tudtam, hogy ott a helyem. Hogy aznapra se maradjon el az edzésem, a helyszínre is futva érkeztem, majd Gusztos Pétertől kérdeztem, hogy tudok-e valamiben segíteni. Ekkor indult ugyanis a kerekesszékesek szigetkör futása. Péter javasolta, hogy Esztert toljam, akit képekről és hírből már ismertem, de személyesen most találkoztunk először. Nagyon kedves lány és a betegsége ellenére rendkívül sok pozitívum sugárzik belőle. Amíg toltam a szigeten, végig beszélgettünk. Bizonyára én vagyok a néhány milliomodik, aki megkérdezte, hogy mi történt vele és hogy éli át a helyzetét, de nagyon kedvesen válaszolt mindenre. Azt is mondta, hogy úgy gondolja, mindennek megvan a maga oka, és ez azért történt így, mert valamit tanulnia kell belőle. Amúgy meg próbálja mindenben a pozitívumokat keresni. Nagyon jó volt együtt futni és beszélgetni Eszterrel. Nagyon sok erőt merítettem belőle. Innen is köszönöm.

Amikor visszaértünk, megpillantottam Mariettát, akit már ismertem egy korábbi SUHANJ!-os futásról. Neki nem kell segítség, mert saját magát hajtja a kerekesszékben. Odamentem hozzá beszélgetni, és megtudtam, hogy egyedül lakik egy albérletben, van autója és önállóan közlekedik. De ezek csak fizikai dolgok. Itt is az nyűgözött le, hogy mennyire vidám, kedves és tele van motivációval. A balesete előtt nem sportolt semmit, azóta kosárlabdázik és vív profi szinten, ezenkívül minden egyéb sportot űz, amire csak lehetősége nyílik. Paralimpikon akar lenni, és ezért mindent megtesz. Iszonyatosan sok erőt kaptam tőle is. Valahogy annyira higgadtan kezeli a dolgokat és annyi élet van benne! Nagyon sokat gondolok rá azóta is, és tervezem, hogy elmegyek majd egy kerekeszékes kosárlabda edzésre.

Lelki energiával feltöltekezve indultam neki a hazafutásnak. Sikerült is nagyon szép átlagot hoznom, de ez nem lényeges. Amit kaptam ettől a két lánytól, abban rejlenek az élet jelentős dolgai, nem az én futó lépéseimben.

Véget ért a maraton, de az élmény még teljesen bennem él. Óriási dolog, hogy sikerült teljesíteni, és, ahogy előzőleg is írtam, a körülményekhez képest teljesen elégedett vagyok a 3:40-es eredménnyel.

Azt egy pillanatig se gondoltam, hogy a maraton után pihenni kéne, sőt, Zsuzsi fel is hívta a figyelmemet, hogy valamit mozogjak a következő nap. Mivel hétfőn úgyis az edzőtermi hasburning és zumba órákat szoktam látogatni, ezúttal se tettem kivételt. Hát, nem mondom, hogy a hasizomgyakorlatok mindegyszálig öröm újongásokat váltottak ki belőlem. Volt rengeteg lábfeltevős gyakorlat, ahol a combot is folyamatosan feszesen kell tartani, nekem meg ott volt a maraton teljes egészében a combjaimban. Ráadásul most sok gyakorlathoz súlyzót is használtunk, így meglehetősen éreztem a vállamban is az izomlázat. Természetesen ettől még eszembe se jutott megpróbálni ellazsálni. Amint véget ért az óra, kezdődött a zumba. Az elején nem volt hozzá kedvem, mert nagyon fáradtnak éreztem magam, de amint elkezdtük, hirtelen feltöltődtem energiával és el is felejtkeztem a fáradtságról. Nagyon jó levezetés volt a sok erősítés után.

Kedden futó nap van, és csak az, hogy előtte két nappal maratont futottam, még nem tartott vissza az edzéstől. 12 km-t terveztem be olyan tempóban, ahogy megy. Hát, basszus, alig bírtam emelni a lábaimat! A combom még mindig tele izomlázzal, de azért nem adtam fel. Éreztem, hogy folytatódik a maratonos robotmozgásom, és az izmaimnak nem esik jól a futás, de az agyamnak annál inkább. Fizikailag szar volt, szellemileg viszont felfrissülés. Hogy miért csak 5:20-as átlaggal toltam? Nem azért, mert ennyit terveztem, hanem mert ennyit sikerült.

Szerdán végre eljutottam a Margitszigetre és alávetettem magam a 6 órás edzésnek. Nem tudtam, mi a terv, de bíztam benne, hogy nem fogjuk túl keményen tolni, hiszen elég sokan magukon viselik még a maraton nyomait. Szerencsére tényleg nem volt semmi megerőltető: 3 km bemelegítés, 2 km váltogatós, majd még egy kör a 7 órásokkal. A második kört lassan kezdtük, de aztán Valival meg pár emberrel kicsit belehúztunk, és jól esett. Erre a napra már sokkal inkább sikerült regenerálódnom.

A keddi futásom itt, a szerdai pedig itt látható. Most azon gondolkozom, hogy hogyan tovább. Bár visszavonulni készülök hobbifutóvá, azt hiszem, lesz még pár maratonom. Novemberben pedig két félmaraton van tervbe véve, de PB-célok nélkül.

Eljött a nagy nap. Vasárnap reggel 7-kor kelni nem a legkellemesebb, amit el tudok képzelni, de a futóversenyláz hamar felfrissített. A cuccaim már mind elő voltak készítve, így csak öltözés, kajálás és indulás.

A helyszínre érve ledöbbentett, mekkora területet foglal el a sportközpont. Eleinte csak sétáltam fel-alá, hiszen a rajtcsomag már nálam volt, így a cuccleadáson kívül semmilyen intézni való nem várt rám. Ismerősöket keresgéltem viszonylag kevés sikerrel, valamint próbáltam tájékozódni a felkínált programokról, lehetőségekről. Igazából azonban tompa volt az agyam, nem is bírta felfogni a dolgokat, hiszen a verseny előtti izgalom kiszorított minden egyéb gondolatot. Nagy örömömre meghallottam, hogy kezdődik a közös bemelegítés. Az ilyet nagyon szeretem, mert tudom, hogy rendkívül fontos, de egyedül sokkal kevésbé veszem rá magam. Ezúttal Update Norbi és felesége voltak, akik bemutatták a gyakorlatokat, mi meg velük nyomattuk.

Átsétáltam a rajt helyszínére, ahol megláttam egy pasit brazil színekben. Odamentem hozzá megtudakolni, honnan jött. Kiderült, hogy riói, amit az akcentusából még azelőtt felismertem, hogy megmondta volna. (Nagyon penge vagyok a brazil portugál nyelvjárásokban.) Mondta, hogy a maraton kedvéért jött Budapestre, de összekötötte az alkalmat a szabadságával. Büszke voltam rá, hogy mi, magyarok olyan vonzó programot tudunk ajánlani, amiért még a világ legszebb városából is jön ide ember.

Ezután találkoztam Bitliszbával és Valival. Nagyon megörültem nekik. Igazából a 3:30-as iramfutókat kerestem, de nagyon hátra álltak be, olyannyira, hogy még a 4 órások is előttük voltak. Ezt azóta se értem, de Bitliszbá azt javasolta, hogy induljunk előbbről, és inkább hagyjuk, hogy majd az iramfutók beérjenek minket. Előre is mentünk, és egyszer csak eldördült a rajtpisztoly.

Mosolyogva és beszélgetve kezdtünk, bőven 5 percen belüli ezrekkel. Minden km végén kommentáltam, hogy mennyi lett az előző, majd megállapítottuk Bitliszbával, hogy túl gyors, de mégsem adtuk lejjebb. Vali később előrébb ment, mert neki 3:20 volt a célja, míg nekünk 3:30. Mintegy 10 km-ig úgy éreztem, hogy minden tök jó, életem végéig tudnám tolni abban a tempóban, de aztán jött a jelzés a szervezetemtől, hogy ideje egy kicsit visszavenni. Bitliszbát el is engedtem. Jó ideig még sikerült tartanom az 5 percen belüli ezreket, de már egyre nehezebben, és nagyon rémisztő volt, hogy még több mint a fele hátra van. Október ide vagy oda, tűző napsütésben futottunk, és a rakparton állítólag 30 fokon felüli hőmérsékleteket mértek. Többnyire jól tűröm a meleget, de most folyamatosan szomjas voltam, és úgy tűnt, a frissítőpontok fényévnyire vannak egymástól. Kb. a felénél jártam, mikor egyértelművé vált, hogy nem fog menni a 3:30-as célidő. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kiállok, hiszen ha csak szar időt tudok menni, akkor minek, de abban a pillanatban éreztem azt is, hogy feladni a legrosszabb döntés. Ha kiállok, azt életem végéig vereségként fogom elkönyvelni, míg ha végigfutom, akármilyen gyenge tempóban is, tudni fogom, hogy mindent beleadtam, ami bennem van.

A budai rakparton irdatlanul hosszú szakaszt nyomtunk. Mivel szoktam arra egyedül is futni, tisztában voltam a végeláthatatlanságával, és próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy most legalább le van zárva az út, és nem kell folyamatosan autós-bringás-gyalogos összetűzésekbe kerülni. Próbáltam nézni a tájat is, hogy milyen szép, és mennyire fantasztikus, hogy októberben még teljesen nyár van. Szóval táplálgattam magamban a pozitív gondolatokat, de az izmaim valahogy egyre kevésbé engedelmeskedtek. Az 5 perces ezreket már rég a múlt homálya fedte. Gyors fejszámolásokat végeztem, hogy mennyit veszíthetek km-enként, ha a 3:40-be be akarok férni, de gondolatban már kiegyeztem abban is, ha csak egy 4 órásat sikerül összehozni. Ilyesmit mondogattam magamnak: tök mindegy, lesz ami lesz, csak nyomjad!!! És eszerint is cselekedtem.

A szurkolókról még nem is írtam. Iszonyat sokan voltak és eszméletlen jó hangulatot teremtettek. Utcai zenészektől kezdve minden volt szinte a teljes útszakaszon. A dolognak ez a része rendkívül felemelő volt, csak sajnos ahogy egyre zombibbá váltam, úgy egyre kevésbé fogtam fel magam körül az eseményeket. Több szurkoló is a nevemen szólított, akikről azóta se tudom, kik voltak, mert arra se volt energiám, hogy odafordítsam a fejem. Kb. 35 km-nél egy bringás, bukósisakos valaki kálciumos vizet ajánlott fel. Természetesen visszautasítottam, de még ahhoz se volt erőm, hogy megnézzem, ki az. A hangja alapján gyanús volt, hogy a főnököm. (Ma tisztázódott a munkahelyemen, hogy valóban ő volt. :-)) Futótársaim is néha váltottak velem egy-egy szót, de nagyon nehezemre esett reagálni. Úgy érzem, hogy az utolsó utáni energiákat adom ki magamból. Mondogattam magamban, hogy már csak 2 szigetkör, már csak 1 szigetkör, már csak 1 Kopaszi kör, stb, ez már békaügetésben is, pókjárásban is, fókamászásban is megy. Egészen hatásos szuggeszciónak bizonyult, mert még arra is volt erőm, hogy megmásszam a Nyugati-felüljárót. Onnan már tudtam, hogy egy köpésnyire van a cél, csak az a köpés akkor végeláthatatlannak tűnt. Szerettem volna 3:40-en belül maradni, de az utolsó pár száz méteren láttam, hogy épphogy lemaradok róla. De mégiscsak eljött a fantasztikus pillanat: célba értem!!!!!!!!!!

Nettó idő: 3:40:39. 593 női versenyzőből ez a 35-ik helyre volt elég, a kategóriámban pedig 10-ik lettem. Ahogy megálltam, majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, és egyből az egészségügyi sátorba akartak vinni. Ekkor láttam, hogy Bitliszbá érkezik a célba. Meg voltam győződve róla, hogy ő végig előttem volt, de ezek szerint valahol megelőztem, amit a zombi agyammal nem vettem észre. Végül nem volt szükségem egészségügyi ellátásra, csak egy protekciós pohár vizet kértem onnan. Ledöglöttem a fűben a fóliára, amit osztogattak erre a célra, és megállapítottam, hogy bizony, gőzerővel süt a nap. Mindenem fájt, mozdulni is alig bírtam, de rendkívül jól éreztem magam. Basszus, megvan a maraton!!! Megpróbáltam feltápászkodni és eljutni a cuccos sátorhoz. Összefutottam RoadRunner Mariannal, a szigetes Janival és Andrással, Vajda Zsuzsival és Dáviddal, Tóth Timi volt munkatársammal, A. Évával és még jó néhány emberrel. Mindenkivel beszéltem pár szót. Végre hangokat kiadni már bírtam, a járás viszont továbbra is nagy nehézségekbe ütközött. De baromi jól éreztem magam!! :-)

Hogy tíz perccel kifutottam a tervezett időből és még PB se lett? Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel. Kihoztam magamból mindent, ami bennem volt, így a lelkiismeretem teljesen tiszta. Úgy gondolom, edzhettem volna rá többet, és akkor talán jobban sikerült volna, de az is lehet, hogy csak a meleg tett be. Mindenki, akivel beszéltem, rosszabbat futott a tervezettnél, tehát tényleg lehet valami központi ok. De nem akarom okolni a meleget és nem próbálok hibát keresni, mert igazából abszolút elégedett vagyok.

Mások sokszor jönnek azzal, és időnként bennem is felmerül a kérdés, hogy minek ez a sok erőfeszítés? Nem egyszerűbb beülni egy kocsmába vagy kiülni valahova a haverokkal csak úgy? Nos, most határozottan úgy éreztem, hogy az ember azt tudja _valóban_ értékelni, amibe minden energiáját beleadja. Egy jó buli is okozhat jó hangulatot, de össze nem hasonlítható azzal az eufóriával, amit egy lefutott táv okoz, és főleg ha ez a táv maratoni. Amiért nem küzdünk meg, az okozhat átmeneti vidámságot, de amiért majdnem a vérünket is kiadjuk, az életre szóló élményt ad. Ezúttal köszönöm Istennek, hogy ott volt velem végig, és a legnehezebb pillanatokban megadta azt, ami szükséges volt ahhoz, hogy ne adjam fel. És köszönöm Karesznak, hogy enged edzeni, mert látja és érti, hogy ez nekem mennyire fontos. Remélem, hamar rendbe jön a térde, és hamarosan róhatjuk együtt a km-eket. Gratula minden sporttársamnak és a támogatóknak.

Húzós hetet nyomtam le. Egy kisebb betegség-féle fizikailag kevésbé viselt meg, a nyugalmamat és az étvágyamat viszont tönkrevágta. Nincs semmi nagy baj, csak én rendkívül rá tudok parázni ilyen dolgokra. Szóval leginkább az agyam a problémás. :-)

Kedden, szerdán és csütörtökön egyaránt két kört nyomtam le a Kopaszin, azaz 8 km-t mindhárom alkalommal. Ez amolyan maraton előtti pihenős időszak volt. És lássatok csodát: egyszer se feszült a lábam! Kedden még három lehetséges okra tippeltem: 1. bemelegítés, 2. izomlazító krém használata, 3. masszázs. Szerdán már nem használtam a krémet, csütörtökön a bemelegítést is eléggé elnagyoltam, tehát sikerült feltárni az izomfeszülés elmúlásának való okát: a masszázs! A legtöbb sportoló (de talán még a nem sprotolók is) bizonyára időnként kimasszíroztatják az izmaikat, én viszont valahogy sose hittem ebben igazán. Ez alkalommal viszont meggyőződtem róla, hogy csodákat tud művelni. Csak ajánlani tudom!

A keddi futásomat csak az asztma keserítette meg egy kicsit. Nem mondhatom, hogy teljesen váratlanul ért, mivel tavaly is meg tavalyelőtt is az évnek ebben a részében tudatta velem, hogy még nem költözött ki teljesen az életemből, ennek ellenére nem készültem, vagyis nem volt nálam az ellenanyag. Mégis sikerült 5:04-es átlagot produkálnom az amúgy is gyenge tüdőkapacitásom tört részével is. A pulzusom viszont látványosan emelkedett, ezt a körönkénti lebontásban jól lehet látni. Na, de ha futásról van szó, nem vagyok én olyan kispályás, hogy az ilyesmi kifogjon rajtam.

A héten felvettem a maratoni rajtcsomagot. Éreztem az izgalommal teli barátságos légkört, ami a hasonló okból arra járó emberekből áradt. B. Fruzsival váltottam néhány szót, kölcsönösen bíztattuk egymást. Nagyon szépeket edzett mostanában, úgyhogy reálisan nézve neki nem lesz gondja. Az én rajtszámom pedig így néz ki:

Ma, szombaton csak egy nappal vagyunk a nagy esemény előtt. Ma csak egy kis átmozgatóra mentem. Izgultam, hogy esetleg legyengültem a többnapos étvágytalanság okozta helyzettől, de ahogy elkezdtem futni, úgy éreztem, visszaköltözött belém az élet. A Kopaszin valami banzáj volt, ezért kénytelen voltam másfelé futni, ami így, hétvégén nem is volt gáz. A ragyogó napsugarak megtöltöttek pozitív érzésekkel. Éreztem, hogy Isten ott van velem, és jelzi, hogy jó úton vagyok, nincs okom aggódni. Szép lett a világ és futás után jó étvággyal megebédeltem a kedvesem főztjéből. Most már félelmek nélkül, pozitívan állok a holnapi nagy eseményhez, bár kétség nem fér hozzá, hogy nem lesz gyerekjáték.

Pénteken nagyon kellemes zumbát és egy jóérzésű, meglehetősen erős capoeira aerobicot sikerült magam mögött tudni. Őszinte legyek? Többnyire jobban érzem magam az edzőtermi órákon, mint a futásokon, pedig egyértelműen futónak vallom magam, és az is akarok maradni. Talán annyiban könnyebb az edzőtermi cucc, hogy ott oktatók vannak, akik meghatározzák, hogy melyik gyakorlatból mennyi kell, milyen intenzitással csináljuk, stb, tehát nem az én felelősségem, hogy minőségi legyen az edzés. Igaz, már a futásaimat is edzők tervezik meg, de a kivitelezés többnyire egyénileg történik, és ez a nehéz része.

Szombaton lógás volt, de ez így is volt betervezve, mert elutaztunk. Vasárnap is csak a nap végén sikerült futócuccot varázsolnom magamra, ami nem is volt baj, mert elég késő volt ahhoz, hogy a sétálók már hazakotródjanak. ;-) Ahogy elhatároztam, nem futva indultam otthonról, hanem bringával a futóhelyig, ott nagyon alapos bemelegítés gimnasztikával. A tervben 16 km szerepelt a tervezett maratoni tempóval (5 perces ezreken belül). Az első 2 km-t még bemelegítésnek szántam, de ahogy elindultam, úgy éreztem, a gimnasztika elég volt erre a célra, és a futás rögtön az elejétől mehet élesben. Kíváncsi voltam, hogy fogja bírni a siető izmom (megtudtam, hogy ez a hivatalos neve annak a sípcsont mellettinek, ami nekem olyan iszonyatosan be szokott feszülni). Az első km-en még semmi, de úgy a másodiktól az ötödikig azért éreztem egy minimális feszülést. Nem volt vészes, nem kellett miatta lemenni a fűre és nem is lassított a futásban, csak épphogy éreztem. Egyszerre voltam picit csalódott és boldog, mert reméltem, hogy az alapos bemelegítés után semmit sem fogok érezni, ugyanakkor örültem, hogy sokkal kevésbé érzem, mint legutóbb, tehát azért volt értelme bemelegíteni.

Maga a futás jól esett, bár sötét volt, ezért sokszor nem láttam menet közben a sebességemet. Félkörönként (kb. 2 km-enként) nyomtam egy lap-et, így 8 összehasonlítható kör lett belőle. Íme, a végkifejlet. Sikerült bőven a kívánt tempón belül maradni, de a maratonra ez egy picit gyors lesz. Vissza kell vennem, hogy épphogy 5 percesen belül legyek, nem kell ennyivel alatta, mert így valószínűleg nem bírnám végig. Remélem azért, hogy a versenyszellem sokmindent kihoz majd belőlem, amire egy edzés nem képes.

Hétfőn kivételesen nem az edzőterem felé vettem az irányt, hiszen ez a maraton előtti utolsó hét, és a megállapodás értelmében ilyenkor már nem űzök más sportokat, mert ez már a pihenés időszaka, amikor a futás is minimális. Elmentem helyette masszázsra, hogy a maratonon amennyire lehet, laza izmokkal tudjak rajthoz állni. Persze, amúgy is már épp ideje volt, hiszen most voltam ilyenen életemben először sok-sok év sportolás után. Voltak is izomcsomók, feszes izmok meg minden ilyesmi, ahol fájt is a masszírozás, de nyilván ettől van értelme a dolognak. Nagyon jól esett. Kíváncsi vagyok, hogy a ma esti futásnál jelentkezni fog-e az izomfeszülés. Természetesen fogok bemelegíteni, és még egy melegítő krémet is kaptam, ami elvileg izomlazításra szolgál.

Ma délután elmegyek felvenni a maratoni rajtcsomagot. Nagyon izgulok, hogy hogy fog menni (mármint nem a rajtcsomag felvétel :-)). Kicsit úgy érzem, nem készültem fel rá elég rendesen, de majd meglátjuk, mit lehet ebből kihozni.

Szerdán jó sportolóhoz híven ellógtam az edzést, és a zabálásnak + alkoholizálásnak adtam át a terepet. Van alibim, mert céges rendezvény volt. Tulajdonképpen nem is lenne ezzel semmi baj, hiszen nem gyakran csinálok ilyesmit, főleg nem edzés helyett. Most viszont időben sehogysem tudtam összeegyeztetni a kettőt, ezért választanom kellett, és mivel futás olyan gyakran van, ehhez hasonló céges rendezvény meg ahhoz képest alig-alig, engedtem a csábításnak.

Ma a másnaposság ugyan kicsit kellemetlen volt napközben, mégsem ez határozta meg a futás gyatraságát. Mikor kiléptem az épületből, úgy éreztem, minden rendben. Szokás szerint elkocogtam a Kopaszi gátig, majd 1-2 percet bemelegítettem és nekiindultam. Pár száz méter után éreztem, hogy iszonyatosan feszül az a bizonyos izom ott a sípcsont mellett, ráadásul most mindkét lábamon. Nagyon nem tudtam, mi tévő legyek, csak azt, hogy ha nem akarom feladni, akkor egyetlen esélyem, hogy továbbfutok, és majd idővel elmúlik. Igen ám, de annyira feszült, hogy csak teli talpra érkezve, trappolva tudtam talajt fogni. A betont kerültem, mert ott elviselhetetlen volt az érzés, igyekeztem a füvön és a kavicsos részen menni. Ha azt mondom, hogy nagyon szar volt, az enyhe kifejezés. Minden lépésnél üvölteni tudtam volna. Természetesen itt a sebesség volt az utolsó, ami érdekelt, a szimpla túlélésre játszottam.

Máskor az első kör után nagyjából el szokott múlni, de most nem. Picit javult, de még mindig annyira kényelmetlen érzést adott, hogy a rekortánon se bírtam futni, mert az is túl kemény, csak mellette a fűben. Kb. 7 km-t voltam kénytelen ilyen állapotban megtenni, mire végre kiment a feszülés a lábamból. Utána se lett jobb kedvem, mert csak azon járt az eszem, hogy képtelenség így futni rendszeresen. Valami megoldást muszáj keresni. 1 hét és 2 nap múlva maraton. Mi lesz itt?!?!?!

Próbálom összeszedni, hogy mit tehetek a javulás érdekében. Először is: BEMELEGÍTÉS!! Mivel a munkahely épülete előtt nem szeretem végezni ezt a tevékenységet, az lesz, hogy bringával megyek a Kopasziig (kb. 0,7 km), majd ott bemelegítek _rendesen_! Nem két percig, hanem tízig, ahogy Vajda Zsuzsival szoktunk a szigeten. Most megnéztem a futoblogon a bemelegítésről szóló videót, hogy nagyjából rögzítsem az agyamban a gyakorlatokat. Ezen kívül tolom a magne B6-ot. Már pár napja elkezdtem, de biztos kell neki idő, amíg hat (már ha tényleg köze van ennek a magnézium hiányhoz). A korábbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy nem cipő függő a dolog, de mégis azt hiszem, hogy a Supernova, amiben ma is futottam, az egyik legrosszabb ebből a szempontból, mert nagyon kemény. A Lunar Swiftben talán picivel kevésbé jelentkezik a probléma. Lassan viszont amúgy is ideje lenne új cipőt venni. Nemrég teszteltem a Lunar Eclipse-t, az szerintem elég jó volt. Még a Glide-ot is ki akarom próbálni, és utána eldöntöm.

Hát, így vagyok. Az a fura, hogy ez a probléma futó "karrierem" kezdete óta fennáll, és abszolút kiszámíthatatlan, hogy mikor jön elő. Az utóbbi két év lényegesen jobb volt a korábbi időszaknál, erre most megint! Dokinál kétszer is voltam vele még régen, de amikor ott vagyok, akkor éppen nem feszül, és nem is állapítottak meg semmilyen kóros eltérést. Szóval rejtély. Nagyon nem szeretném, hogy ez a jelenség tönkre tegye a futásaimat.

Megérkezett az állapotfelmérő vizsgálat eredménye. Amit a szövegből értek, és ami számértékek szerepelnek, azok alapján minden nagyon szép és jó, kivéve egy dolgot: "A légzés funkciós vizsgálat az átlagnál alacsonyabb vitálkapacitást (IVC 3,16 l-89%; FVCex 3,03 l- 87%) és dinamikus spirometriás értékeket mutat, amit légzéstechnikai hiba és a vizsgálat okozta stressz helyzet magyaráz. ... Légzéstechnikát és légzésfunkciót fejlesztő gyakorlatokkal eredményén tovább javíthat. ... Az anaerob küszöb a maximális oxigén felvétel 63 %-nál, 185/min. pulzusszámnál jelentkezett. ... Teljesítményét tovább javíthatja a hatásos energia hasznosítás, aminek alapja az anaerob küszöb magasabb oxigénfelvétel irányába való eltolása." Szóval béna vagyok légzésből.

Az a mondat furcsa, mi szerint légzéstechnikai hiba és a vizsgálat okozta stressz helyzet magyarázza a gyenge teljesítményt, ugyanakkor az a bizonyos 63% valószínűleg _nagyon_ alacsony szám. Nem tudom, hogy a rossz légzéstechnikámnak köze van-e ahhoz, hogy életem nagy részét végigkísérte az asztma (szerencsére az idő múlásával egyre kisebb mértékben). Állítólag a tüdőkapacitás kihasználtság fejleszthető, de kérdéses, hogy rá tudom-e venni magam. Érdekes, hogy sokáig jártam úszni, és nem igazán tűnt fel se az edzőmnek, se nekem hogy ilyen problémám van. Az viszont nagyon állat, hogy ezt leszámítva csak optimális értékeket mutat a vizsgálat. Ez a mondat talán a kulcs: "Komplex terhelés-élettani eredménye kiváló."

A pulzustartományaim a következők:

Csúcs-szint, sprint, gyorsulási képesség, max. erő >195/perc
Intenzív, gyorsasági állóképességet, verseny-specifikus erőnlétet fejlesztő 185-195/perc
Extenzív, erőnlétet fejlesztő szint 150-185/perc
Alap állóképesség és zsírégető szint 125-160/perc
Kompenzációs szint (bemelegítéshez és levezetéshez) <125/perc

Ezek az értékek magasabbak, mint egy átlag embernek, de ez nem probléma.

Na, akkor térjünk vissza a sporthoz. Vasárnap mondhatnám, hogy ellógtam a napot, de azért ez teljesen nem igaz, mert kirándulni voltunk a Pilisben. Kb. 6 órát gyalogoltunk nem is olyan túl szintes terepen, szóval először még a táblázatba se akartam beírni sportként, hiszen ezt egy óvodás gyerek is legyalogolja. Végül mégis úgy döntöttem, beírom, mert be kell vallanom, hogy azért kicsit elfáradtam. Borbély Jani most biztos jót röhög rajtam, miután ő nemrég 50 km-t gyalogolt. Persze, lehet, hogy csak túl sok volt az oxygén a levegőben, és a gyenge légzőszervrendszerem inkább a megszokott benzingőzre vágyott. ;-)

Hétfőn menetrendszerűen jöt a hasburning és a zumba. Lehet, hogy a maratonra koncentrálva már nem kellett volna ezeket lenyomni, de úgy döntöttem, hogy most még belefér, majd a jövő héten tartózkodom az ilyen jellegű erőfeszítésektől.

Eljött a kedd, vagyis a mai nap. Múlt kedden volt az az izomfeszülős béna futás, most pedig pont ugyanolyan helyzetből indultam: meló végén 8 órás ülésből felállás, átöltözés és indulás. Bemelegíteni pontosan annyira volt kedvem (értsd: semennyire), mint múlt kedden. Elkocogtam a Kopaszi gátig, ott kb. fél percig imitáltam valami bemelegítés szerűt, majd nekiláttam a futásnak. Ilyenkor 3 kört szoktam nyomni (azaz: 3*4 km-t). Az első 4 km-t szokás szerint nem terveztem erősre, a továbbiakban azonban mindenképpen 5 perces alatti ezrekkel próbáltam nyomulni. Úgy gondolom, nem engedhetem meg magamnak, hogy a tervezett maratoni tempónál lassabban fussak (kivéve a bemelegítést). Szerencsére ez most nem is volt megerőltető, sőt, sikerült ráéreznem arra a tempóra, ami tényleg jó. Eddig, amikor próbáltam az 5 perces ezrek alatt maradni, sokszor 4:30-ra vagy akár az alá is lementem, és akkor büszke voltam magamra, de aztán persze meglett a böjtje. Most arra is ügyeltem, hogy ha túlságosan gyorsulok, akkor visszafogjam magam. Érdekes, hogy ma a pulzusom is egész barátságos értékeket mutatott. A hűvösebb időnek tudom be a dolgot. Íme, ez volt a mai adag. Átlagsebesség 5 perc/km-nél gyorsabb, átlag pulzus nem éri el a 160-at!! Ilyet azóta nem láttam, amióta megvettem a pulzusmérőt.

Ezzel tehát most elégedett vagyok, a következő napok viszont aggodalomra adnak okot. Holnap felmérő szigetkört kéne futni, de céges vacsora van. Elmenjek a futásra, aztán mosdóban átöltözés és késve odaérés a vacsorára vagy hagyjam a fenébe a futást? Csütörtökön meg, ha minden igaz, néhány brazilt kell kalauzolnom a városba, tehát ismét lőttek a futásnak. Pénteken viszont eredetileg nem lenne futás, de akkor az edzőtermi óráim helyett el tudok menni. A francba, hogy micsoda nehéz döntéseket kell meghoznia egy futónak! ;-)

A csütörtök a keddhez hasonló nap, amikor általában munka után egyből megyek futni. Vagyis, alighogy felállok az íróasztaltól, nyomás! Délután folyamatosan azon szurkoltam, hogy ne ismétlődjön meg a keddi izomfeszülős történet. Persze, egy jó kis bemelegítéssel nyilván elejét tudtam volna venni, de kinek van kedve ott, a munkahely épülete előtt bemelegítéssel szarakodni? Nagyon lassan elfutottam a Kopaszi gátig (kb. 0,7 km), és ott melegítettem egy kicsit, persze közel se olyan mennyiségben és minőségben, mint ahogy Zsuzsiékkal szoktunk a szigeten.

Három kört terveztem (1 kör = 4 km), ebből az elsőt lassúra, a második kettőnél viszont 5 perces ezrek alatt kívántam tartani a sebességet. Ez nagyjából össze is jött. 5:06-os átlagú lett az első kör, 4:38 a második és 4:41 a harmadik. Pihenő nem volt köztük, hiszen ez nem résztávozás. Az izomfeszülés nagyon picit jelentkezett az első körnél, de szerencsére meg se közelítette a keddi állapotot.

Pénteken nem szoktam futni, olyankor az edzőteremé a főszerep. Ezúttal csak egy zumba órát nyomtam le és a capoeira aerobicra nem maradtam, mert Dávid mondta a múltkor, hogy most a futásra koncentráljak és inkább hanyagoljam a többi sportot. Igaz, a maraton még nincs annyira közel, de szombat délelőttre kemény futóedzés szerepel a tervben, és a capoeira aerobic nagyon sokat kivesz az emberből. Sajnáltam nagyon, alig bírtam zumba után kimenni a teremből, annyira lett volna kedvem maradni, de én fegyelmezett vagyok!! ;-)

Péntek este arra gondoltam, hogy minden normális ember valami sörözőben ül a kedvesével meg a haverokkal, vagy egy koncerten ugrál, míg én csak azon voltam, hogy minél előbb ágyba kerüljek és ki tudjam magam aludni. Szombaton délelőtt fél 10-re volt Zsuzsival megbeszélve a futás, ami nekem hétvégén kimondottan hajnali időpont. De mivel itt a maratoni tempó begyakorlása volt a cél, nem hagyhattam ki. Oda is értem időben a Margitszigetre, de Zsuzsi az elején azt kérte, hogy néhány embert vigyek egy 3 km-es bemelegítésre, és onnantól fussunk majd együtt. Így is lett, tehát az első 3 km még nem számított a tempó gyakorlási részbe, hiszen 5:36-tal mentünk. Onnantól kezdve viszont beleadtuk a beleadni valót. Zsuzsi két és fél körön jött velem, ami nagyon jó volt. Egyértelműen jobb együtt futni. Gyorsabban telnek a percek és kevésbé érezhető a tempó. Innen is köszönöm Zsuzsinak, hogy segített diktálni az iramot. Az utolsó két kört viszont már egyedül kellett megtennem, és itt is az volt a lényeg, hogy 5 perces ezrek alatt maradjon a sebességem. Az órám úgy volt beállítva, hogy csipogjon, ha ennél lassabb vagyok. Néhányszor megszólalt, de szerencsére csak egy-egy pillanatig, aztán elhallgatott. Szóval, nagyjából sikerült a tervezett iramban haladni. Még az első 3 km-es bemelegítő tempót beleszámolva is 4:53-as átlagot hoztam. Ez teljesen jó lenne a maratonon is, de a mai táv csak 26,4 km volt, és eléggé elfáradtam a végére. Meglátjuk, hogy a versenyláz és a többi futó segít-e majd annyit, hogy tudjam tartani ezt a tempót 42 km-en. A végén még Valival, Andrással és Janival ittunk egy kis sört (én a vezetés miatt alkoholmentest), és közben jól kitárgyaltuk, ki mit tervez és hogyan készül a maratonra.

Nagyon örülnék, ha beleférnék a 3 és fél órába, de ha nem, akkor se dől össze a világ. Sőt, nem is kívánok a továbbiakban egyéni csúcsokat dönteni. Fogok továbbra is futni és versenyekre is azért eljárogatok, de inkább a teljesítés és a hangulat lesz a lényeg. Szurkolok majd azoknak, akik olyan fanatikusok lesznek, mint amilyen én voltam az utóbbi két évben. :-)

Szerda lévén irány a Margitsziget. Itt nincs mód a bemelegítés ellógására. Nekem az a 6 km is számít, amit bringázok odáig, majd a szigeten nyomunk egy kb. 10 perces gimnasztikát Vajda Zsuzsi vezetésével, utána 1,3 km bemelegítő futás. Ez már elég jó ahhoz, hogy az ember normálisan vágjon bele a dologba. Össze nem hasonlítható azzal az állapottal, mint amikor felállok a munkahelyemről, és minden átvezetés nélkül egyből tolni akarom neki.

Dávid vezetésével szokás szerint résztávoztunk, ezúttal 3+2 km-t nyomtunk meg erősebben. Itt látható, hogy a 3 km-t 4:16, a 2 km-t pedig 4:15-ös átlaggal sikerült lefutnom. Saját képességeimhez mérten ez nem olyan rossz, persze össze sem hasonlítható Ricsiével vagy Bitliszbáéval, dehát ez van, nem tervezek emiatt kiugrani a tizedikről. Amikor visszaértünk, a 7 órás csoport már melegített, majd futottunk még velük egy levezető kört.

Zsuzsival és Dáviddal beszélgettünk a maratonról. Dávid szerint, ha szombaton csak 5:12-es átlaggal ment a 38 km, nem valószínű, hogy a maratonnál tudom az 5-ös átlagot hozni. Azt viszont biztatónak találta, hogy a Velencei-tavat 4:45-össel bírtam. Nem akartam semmi közös futóeseményen részt venni a hétvégén, de Zsuzsi mondta, hogy fognak nyomni 5 szigetkört 5-ös átlaggal, amin viszont úgy érzem, ott a helyem. Meglátjuk, hogy sikerül-e tartani az iramot, vagy sem, de tempó szempontjából ez lesz az igazi felmérő. A távolság miatt kevésbé aggódom, az szinte biztosan menni fog. Azt tanácsolták még, hogy az egyéb sportokat hanyagoljam, és a maratonig koncentráljak csak a futásra. Azt meg is ígérem már most, hogy a maraton hetén nem fogok se hasburninget, se capoeira aerobic-ot nyomni, de lehet, hogy már az előzőn se. A zumbáról lehet, hogy nem mondok le, mert az tulajdonképpen olyan, mint egy light-os futás, különösebben nem veszi igénybe az izmokat.

A végén még beszélgettünk kicsit DagadtKöcsöggel, Encivel és Ulrikkal, majd hazabringáztam, miközben azon járt az eszem, hogy a futás ilyen mértékben, ahogy én csinálom, nem éppen családbarát. Az még rendben van, hogy az ember meló után (jobb esetben előtt) nyom egy tízest a környéken, de hogy emiatt elmegy a francba edzeni, hétvégén nyomja a többórás hosszúkat, olyan versenyekre jár, amiből nem kevés ilyen Bivalybasznád szerű helyeken van, tehát hajnali kelést és egész napi elfoglaltságot jelent, az már kicsit húzós. Így meg, hogy Karesz a térde miatt nem futhat velem, még rosszabb, bár ő amúgy se egy versenyszellemű futó, csak edzeni szeret. Igazából nagyon türelmes velem, de én látom, hogy mennyi időt elveszek tőle. Ha letudom a maratont és novemberben a két félmaratont (ami még az idei tervben szerepel), visszavonulok sima hobbifutóvá. Ja, és félmaratonon nincs több PB-célom. Májusban megvolt az 1:35, nem kell nekem ezen már javítani.

Vasárnap pihenő nap volt, néhány futó társammal a Dagály strandon töltöttünk egy kis időt. Hétfőn jött a szokásos hasburning és zumba, mindkettő jól ment. Majd eljött a kedd, ami valahogy nem illik a képbe...

Azt már többször észrevettem, hogy ha egyből melóból megyek futni (8 óra ülés után), akkor az izmok nehezen veszik tudomásul, hogy a totál punnyadásból hirtelen futni kell. Tudom, erre való a bemelegítés, de pont ilyenkor vagyok úgy, hogy már annyira futnék, és rohadtul nincs kedvem egyéb dolgokkal húzni az időt, hogy bizony ellógom a bemelegítést. (Futóklubos edzők, ezt el ne olvassátok! :-)) Elég hamar éreztem, hogy a sípcsont melletti izom úgy feszül, hogy szinte nem is bírok sarokra érkezni, csak teli talpra. Valahol itt:

Ez a jelenség évekig kísérte a futásaim első 5 km-ét. Szenvedtem tőle, de ettől nem adtam fel. Mindig reménykedtem, hogy hátha most nem lesz, ha meg mégis, akkor tudtam, hogy csak 5 km-t kell összeszorított fogakkal megtennem, utána már rendben lesz minden. Az utóbbi 2-3 évben szerencsére igen ritkán fordult elő ez a cucc, rendes bemelegítés után meg még soha. Ma viszont megszenvedtem vele, és kb. 6 km-nél kezdtem el érezni, hogy futok. És valahogy még innentől se volt jó. A combom is mintha ólomból lett volna. Eszembe jutott, hogy a hasburningen csomó lábemelős gyakorlat van, ami a combot kimondottan igénybe veszi. Lehet, hogy ettől volt? Lehet, hogy a maraton előtt el kéne menni masszázsra, ahol kilazítják ezeket a kötött izmokat? Én még sose voltam, úgyhogy gőzöm nincs, hogy már egy alkalom hatásos, vagy rendszeresen kell járni?

Összességében azért lefutottam a tervezett adagot: 13,4 km 5:13-as átlaggal. Mivel a Kopaszin futottam, bőven kellett gyalogosokat kerülni, és kicsit sem volt akadálymentes futás, de ez akkor se mentség a gyér időre. Még mindig azt mondogatom magamban, hogy 4:45-ös átlaggal futottam a Velencei-tókört, tehát a maratonnak is mennie kell egy 5-össel. Verseny előtt nyilván bemelegítek normálisan, tehát ezek az izomfeszülések nem lesznek, de vajon ez elég ahhoz, hogy jól menjen? Nem vagyok egyszerűen csak béna?

Tegnap (pénteken), ahogy az lenni szokott, a zumba és capoeira aerobic órákat látogattam meg az edzőteremben. Mindkettő jól ment, és nagyon jól éreztem magam. A zumba fizikailag nem okoz különösebb erőfeszítést, inkább agyilag, mert hiába járok már lassan egy éve, a korreográfiával még mindig hadi lábon állok (főleg az új számoknál). Dehát kit érdekel? Ettől még nagyon élvezem. A capeoira aerobic-ot viszont jól is csinálom, és igazából szeretem nézni a tükörben a szép mozdulataimat (na jó, amikor éppen csúnya, akkor nem nézek oda :-)). Ez egyébként egy szadista óra, de pont ettől nekem való. :-) A végén még nyomtam egy szaunát, majd jól eső fáradtsággal értem haza.

Ma nagy napnak néztem elébe. Három héttel a maraton előtt muszáj volt egy jó hosszút futnom. Sokan mondják, hogy a maratoni felkészülésben elég a 30 km, de én ezt másképp látom. Pont 30 km környékén van az a pont, amikor az ember fizikailag "kikészül", és fontos, hogy ezt tudjuk kezelni. Innen még 12 km a hátralevő táv, aminek lehet, hogy minden méterét már valamiféle görccsel és a mozgáskoordináció teljes hiányával futjuk. Nagyon ott kell lenni, hogy még ilyenkor is kitartsunk és még valamiféle tempót is produkáljunk hozzá. Én a magam részéről úgy gondolom, ezt nem tudom 30-asokkal begyakorolni. Így vetettem alá magam egy 38 km-es futásnak.

Az első pár km-en feszült a sípcsont melletti izom, ezt az érzést jól ismerem. Elég szar, de tudom, hogy max. 5 km-ig tart, utána elmúlik. Szerencsére most se történt másképp. A rakparton futottam a Margit-hídig, és ezúttal sokkal jobb volt a rakpart, mint hétköznap. Igaz, néhány fényképezős turistacsoport néha befigyelt, de bringások alig voltak, így a testi épségemet kevésbé éreztem veszélyeztetve. Érdekes módon még a szigetre is be tudtam jutni különösebb akadályoztatás nélkül (hétköznap ez kizárt lenne). Csodák csodájára még a szigeten se voltak olyan sokan, és igazából semmi sem akadályozott a nyugodt futásban. Mivel a múltkor annyira betett a sok útkereszteződés meg barom autós, gyalogos és bringás, hogy most úgy döntöttem, a szigeten nyomok le 4 kört. Amennyire unalmasnak gondoltam, annyira nem is volt az. Bár nagyon szeretem a nyarat, mégis szép volt, ahogy az őszi színek kezdtek felbukkanni. Az idő elég jó volt, sőt! Amikor sütött a nap, nyári meleg volt, és izzadtam mind állat. De mégis jó volt. A kutakat rendszeresen látogattam, és két gélt is bekaptam, amik Ulrik Walter jóvoltából kerültek a tulajdonomba.  Nem mondom, hogy sose éreztem fáradtságot (dehogynem, rohadt sokszor), de összességében még is jól ment, és sokkal jobban éreztem magam, mint a legutóbbi hosszú futásnál.

Amikor vége lett a négy körnek, még 8 km volt hazáig. Éreztem, hogy fáradok, és már a mozgásomat se igen tudtam kontrollálni, így rendszeresen belerúgtam egyik lábammal a másikba. A gyalogosok kikerülése már rendkívül nagy feladatnak bizonyult. Ha meg kellett állni piros lámpa miatt, csak sétéltam fel-alá, mert a vádli görcs fájdalmasabb volt álló helyzetben. Szomjas is voltam, de tudtam, hogy csak 6 km az a szakasz, ahol nem lehet inni, mert a végén a Kopaszi felé mentem, ahol van csap. Az utolsó km-eken már nagyon zombinak éreztem magam, de igazából egész végig egy csöppnyi kételyem se volt, hogy sikerülni fog. Végül pedig eljött a nagy pillanat: hazaértem!

A vádlim görcsölt rendesen, de néhány perces vádlinyújtás egész jól megoldotta a dolgot. Járni persze még nehezemre esett, de ez az euforikus fájdalom, amikor az embernek fizikailag ugyan fáj, de lélekben végtelenül boldog. Időt tekintve 5:12-es átlaggal sikerült magamévá tenni a 38 km-t úgy, hogy a piros lámpáknál leállítottam az órát, hiszen a versenyen se lesz piros lámpa. Részletesen, km-enkénti lebontásban rögzítettem az adatokat itt. Látható, hogy szép, egyenletes tempóban sikerült haladnom. A kicsit hosszabb km-ek valószínűleg a frissítés miatt vannak (nehezebb inni a kutakból, mint a versenyen a poharakból). Ez a tempó viszont kevés a maratonra. Ott 5 perces ezrekkel kéne nyomulnom. Azért nem izgulok különösebben, mert a versenyeken mindig lényegesen többet tudok kihozni magamból, mint egy edzésen. Persze, nem lehetek benne biztos, hogy meglesz az a 3:30-as maraton, de szerintem nem is kizárt. Mindegy, startolok rá, aztán lesz, ami lesz.

Most iszogatom a jól megérdemelt sörömet, miközben azokra gondolok, akik ma Almádiban teljesítették a 12 órás futást, valamint akik most mennek az éjszakaira. Én ma már garantáltan nem megyek sehova, de az élménybeszámolókat majd várom. Most lenyomom az utlsó sört, aztán szerintem az alvásé lesz a főszerep. De jó, hogy ma még csak szombat van, és a holnapot ki lehet élvezni a maga teljességében. :-)

A múlt csütörtöki szenvedős futás után szerencsére azért nem törtem le. Pénteken az edzőteremben gyönyörűen lenyomtam egy zumba és egy capoeira aerobic órát, bár az utóbbinál kicsit éreztem, hogy meg van húzódva a combom. Ilyesmi azonban nem szokott elriasztani. Kemény vagyok, jól viselem a fájdalmat, miközben nagyon erősen reménykedek, hogy pihentetés nélkül is elmúlik a cucc.

Ezután jött a hétvége, ami abszolút sportmentesen telt. A Balatonnál jártunk, mert szombaton esküvőre voltunk hivatalosak, vasárnap meg kihasználtuk a jó időt és a helyi adottságokat. Még elefántot is simogattam a balatonedericsi szavannán:

Este lett volna idő futni, de úgy döntöttem, nem hagyom a kedvesemet egyedül. Az egy dolog, hogy futó vagyok, de emellett egy nagyon szerencsés feleség is, amit nem szoríthatok háttérbe a sport miatt. :-)

Hétfőn menetrendszerűen hasburning és zumba az edzőteremben, kedden meg a rég áhított futás. Ez alkalommal haza is kellett futnom a munkából, mert azzal a bringával jöttem dolgozni, ami kölcsönben volt nálam, és jött érte a tulajdonosa, tehát a hazautat máshogy kellett megoldanom. Ennek a legbonyolultabb része átgondolni, hogy mit hagyhatok a melóban, és mit kell magammal vinni a futásra, és a magammal vitt dolgokat hova teszem, illetve a bent hagyottakat mikor és hogy viszem haza. Néha úgy érzem, felfogadnék egy logisztikust, aki megoldja nekem ezeket a bonyolult ügyeket. :-) Azért sikerült elég kreatívnak lennem, és ezúttal boldogultam egyedül is. Futottam majdnem 15 km-t kényelmes tempóban, és a végén otthon kötöttem ki. Igazából ez a legpraktikusabb dolog.

Szerdán nagy napra ébredtem. Bár parázok mindenféle orvosi berendezéstől, rászántam magam, hogy elmenjek arra a komplex állapotfelmérő vizsgálatra, amin DagadtKöcsög Gergő is részt vett a közel múltban. Nekem már a vérnyomásmérő látványától felmegy ezerre a pulzusom, és ezt mindig magyaráznom kell. Szerencsére itt megértették, és mondták, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen páciens. Úgy remegtem, hogy kérdezték, nem fogok-e elájulni a vérvételtől. Mondtam, hogy azt azért nem, és hősiesen alávetettem magam mindennek. Ezután jött a terheléses vizsgálat. Érdekes, amennyire izgulok egy fehér köpeny láttán, annyira lenyugszom a futógéptől. Jó sokáig tartott, mire minden tapadókorongot rám aggattak, valamint az arcomra helyezték a maszkot, ami az oxigénfelvétel és a széndioxid kibocsátás méréséhez szükséges. 6 perc bemelegítés után a doki elkezdte egyre nagyobb sebességre kapcsolni a gépet, miközben ezerféle grafikon rajzolódott ki a monitoron. Egyszercsak eljutottunk a terhelésnek ahhoz a szintjéhez, amikor a doki azt mondta, hogy itt már abbahagyhatjuk, ha akarom, de nem akartam, így még néhány percig tovább csináltuk, miközben fokozatosan nyomta egyre feljebb a sebességet. Nem tudom, hány perc volt összesen, majd megtudok mindent, ha elküldik a részletes eredményeket.

Ami eddig kiderült, az alapján minden a legnagyobb rendben. Egyedül a tüdőkapacitás kihasználtság mutatott olyan értéket, ami egy ilyen régóta rendszeresen sportolónak lehetne jobb is (90%). Megnyugtatott viszont, ez jól fejleszthető úszással, résztávozással, lufifújással és fúvós hangszerekkel. Azt hiszem, inkább az első kettőt részesítem előnyben. Külön örömet jelentett, hogy nemcsak hogy terhelhető vagyok, hanem a vizsgálat szerint még bőven vannak bennem tartalékok, tehát még messze nem értem el a határaimat. Ez azt jelenti, hogy még javíthatok az eredményeimen. Gergő már megkapta a részletes kiértékelését, nekem majd a jövő héten küldik ki. Kíváncsi vagyok, milyen értékek fognak benne szerepelni.

Mivel ez a vizsgálat elvitte az egész délelőttöt, nem tudtam olyan korán elszabadulni a melóból, hogy odaérjek a szigetre a 6-os edzésre, ezért egyedül kellett volna megfutnom a 2*4 km tempót. Szerencsére pont ott volt Bitliszbá, aki bevállalta, hogy kis bemelegítés után az elsőt lenyomja velem. Nagy segítség volt, mert egyedül sokkal nehezebb tempót futni. 4:30-as átlagsebességet terveztem, de mivel ő diktálta az iramot, sikerült 4:19-cel lenyomnunk. Innen már egyedül folytattam 1 km könnyű futással, majd jött az újabb 4 km tempó, de ez már csak 4:32-es átlagúra sikeredett. Így alakult az egész. Lényeg, hogy, jól esett. Utána Zsuzsiékkal nyújtottam egy jót, és még a futóblogos pólót is át tudtam venni. Sajnos az ujjasból a kelleténél nagyobbat rendeltem, de sebaj, legalább télen jól aláöltözhetek.

Csütörtökön reggelre úszást terveztem, de a combhúzódásom visszajött, ezért letettem róla. (Vagy ez csak kifogás a lustaságra?) Meló után fogászat volt a program, ezért azt hittem, nem fog már más beleférni a napba, de szerencsére lyukas fog híján olyan gyorsan letudtam a dolgot, hogy este nyomtam kellemes három kört a Kopaszin. Végre elég hideg és késő volt ahhoz, hogy ne ott gyülekezzen az összes figyelmetlen ember, így egész nyugisan telt a futás. Egyedül azt a locsolót csaptam volna le, ami nemcsak hogy engem talált mindig telibe, hanem a kavicsos részen olyan pocsolyákat csinált, hogy a cipőm totál beázott. De ezt is fantasztikus módon túléltem. :-)

Most ott tartunk, hogy 3 hét és 2 nap múlva maraton. Az agyam egyre inkább ekörül jár. A tervidőm 3:29:59. :-) Áprilisban 3:35-öt futottam, az UB-n a maratoni részidőm 3:33 volt. Vajon mi kell ahhoz, hogy ebből még pár percet lefaragjak? Min múlik a dolog?

Szerdán ellátogattam a szigetre, de mivel csütörtökre volt előírva egy hosszú, Zsuzsi azt tanácsolta, hogy ne résztávozzak a többiekkel, csak egy laza kört nyomjak. Így is lett. Szinte felesleges volt emiatt elmenni oda a francba, de legalább találkozhattam a társaimmal, és az edzőmnek is fogadhattam a gratulációját a vasárnapi versenyt illetően. Így pedig már megérte. :-)

Egy nap múlva pedig, akár hiszitek, akár nem, eljött a csütörtök. Az útvonalat a futótérképen kimérve nagyjából elterveztem. A melóban átöltöztem, és magamhoz vettem a szükséges dolgokat: 2*3 deci izoital kulacsövben, két gél karra rögzíthető tartóban, a gélek mellett telefon és céges belépőkártya, a kulacsövemben a kulacsokon kívül mp3 lejátszó és kulcs, az egyik csuklómon a garmin óra, a másikon egy csuklópánt zsebkendőkkel. Nemcsak karácsonyfának éreztem magam, hanem súlyemelőnek is, már a futás szempontjából. Sebaj, futottam már máskor is így, és eddig mindig túléltem.

Az elején még jól ment, és az Infoparkból dél felé a bicikliúton nem is voltak különösebb kellemetlenségek. A 6-os utat elérve elmentem a Budafoki út felé, és azon jöttem vissza, csakhogy más útvonalon menjek, mint odafelé. Ezt a baromságot már nem először követem el. Az a Budafoki szar, mert ezerrel húznak el az autók a pofámba nyomva a füstöt, a járda keskeny, folyton autókijáróba ütközöm, ahol az életem védelmében kénytelen vagyok lassítani vagy megállni. Visszaérve az Infoparkba tartottam 10 km-nél. Innen a rakparton a Margitsziget felé vettem az utat. Az Árpád-hídnál terveztem bemenni, de mivel a rakparton is annyi volt a zavaró tényező (bringások, gyalogosok, autók a kereszteződésekben), hogy nagyon vágytam valami futóbarátabb helyre. Így aztán a Margit-híd felől mentem be a szigetre, ahol nyomtam két kört.

Valahogy nagyon akadozva ment a dolog. Folyamatos fáradtságot éreztem, és a combom is meg volt húzódva. Állandóan szomjas voltam, így nemcsak az izoitalok fogytak el, de minden csapnál megálltam inni. A géleket is benyomtam, de attól se jött vissza az energiám. A két kör után még hazáig kellett volna futnom. Ismét ez a kegyetlen rakpart következett, ahol már olyan fáradt voltam, hogy képtelen voltam felmérni, hogy hány bringás támad egyszerre, miközben a gyalogosok előzésével próbálkozom.Végül nagy nehezen eljutottam a Lágymányosi hídig. Eredetileg úgy terveztem, hogy hazáig futok, ami onnan még 2,2 km lett volna és a cuccaimat meg a bringámat a melóban hagyom, de ott hirtelen meggondoltam magam, és bementem a munkahelyemre a cuccomért, és biciklivel tértem haza. Így aztán a tervezett 34 km helyett csak 32 km lett a vége. Igaz, amit regisztráltam belőle, az csak 31,4 km, mert amikor a szigetre próbáltam bejutni az embertömegen keresztül, akkor leállítottam a stoppert, és elfelejtettem időben visszakapcsolni, így pár száz méter kimaradt a mérésből. Itt láthatók a futásom részletei.

Összefoglalva: akármennyire is szar volt, azért büszke vagyok magamra, hogy sikerült. A bénaság oka talán az lehet, hogy a vasárnapi verseny óta még nem regenerálódtam, valamint ha meló után megy az ember hosszúzni, akkor eleve is fáradtabban indul neki. Az útviszonyok meg tényleg katasztrofálisak voltak. A budai rakpartról ki kéne tiltani az autókat, és oda terelni a bringásokat, a másik részét meg meghagyni a gyalogosoknak. A kettő közé meg rekortánt építeni korlátokkal elválasztva, hogy ne lehessen oldalról csak úgy kiugrani rá. Kedves futó, bringás és gyalogos társaim: megszavazzuk???? :-) Hova kell küldeni a kezdeményezést?

Akár futóként, akár bringásként nyomulok a rakparton, mindig útban vannak a fényképező turisták, de igazából megértem őket, és jól esik, hogy ennyire tetszik nekik a város, ahol élek. Aki pedig az alábbi látvány fényképezi, azt ugyan szívesen lerúgnám, amikor az utamba áll, kívülállóként azonban teljesen megértem:

Visszatérve a futásra: a maratonra azért jobb formában kell lennem. Szerencsére ott le van zárva az út, így nem kell egyfolytában támadásoktól tartani, meg van oldva a frissítés, nem munkából kell menni, és nem egy 29 km-es verseny után 4 nappal kell rajthoz állni. De az utóbbi igazából nem kéne, hogy probléma legyen. A bükki hegyi maratont 6 nappal az UB-n futott 54 km-em után csináltam meg. Vagy az más volt a versenyláz miatt? A franc se tudja. Minden esetre, ha egyszer Balaton Szupermaratont is szeretnék, akkor nem kéne, hogy ilyen dolgok megviseljenek. Na mindegy. Jövő hétvégén nyomok még egy hosszút, attól kezdve pedig rápihenek a versenyre. Nagyon szeretnék 3:30-on belüli maratoni időt.

A címben szereplő idézőjel nem véletlen. Vannak, akik szerint ki kell pihenni egy futóverseny fáradalmait. Itt visszatérnék a kérdésre: egyéb sporttal is ki lehet pihenni, vagy csak a tévé előtt chipset zabálva? (Mivel tévétlen vagyok, utóbbi esetben semmi esélyem.) Laci, Ricsi: ti mit nyomtatok a verseny utáni két nap?

Hétfőn én szokásomhoz híven az edző teremben kötöttem ki, ahol várt az ellenállhatatlan hasburning és zumba. Az előbbi kegyetlen volt, mint mindig, de én elég mazochista vagyok ahhoz, hogy pont ezért szeressem. És most még a zumbáról se mondhatom, hogy gyenge volt. Amennyire kíméletesen nyomtuk pénteken, annyira beleadtunk mindent tegnap. Ismét egy vendég oktató jött, ezúttal Bernadett, aki már 6 éve zumbázik. Baromi ügyes. Fizikailag én is jól bírom, csak itt koreográfia is van, amit az agyam sokszor nem képes felfogni. Emiatt jobban szeretem, ha ismerős számok mennek, de ennek az órának az intenzitása tényleg fantasztikus volt. Jó lenne jól tudni zumbázni, de úgy gondolom, hogy ahhoz sokkal több időt kéne ráfordítani. Én pedig futó vagyok, egyéb kiegészítő sportokat is űzök és még egy munkahelyem is van. Szóval jelen felállásban kizárt, hogy én ebbe az eddiginél több energiát tudjak beleadni.

Belinkelek  egy videót, ami nem a kedvenc számom, mert nekem nem elég intenzív, és zeneileg is csomó más van, ami jobban tetszik, de mivel ez brazil és a caipirinha nevű kedvenc italomról szól (amit itthon is szoktam csinálni), mégis különösen kedves számomra. Brazíliában amúgy alig ismerik a zumbát.

Mára már összegyűjtöttem mindenféle izomlázat. Lehet, hogy még a pénteki capeoira aerobicról is maradt egy kicsi, a vasárnapi futóversenyről is, a tegnapi hasburningről meg aztán bőven. Ez azonban nem akadályozott meg (és korábban se tette soha), hogy elmenjek futni. Az izomláz miatt nem megy rosszabbul, csak feltételezem, hogy többet kellett volna nyújtani utána. Csak a szokásos Kopaszi gáton nyomtam a köreimet. Összesen 12 km lett: 11 km könnyű (kb. 5 perces ezrekkel) és 10*100 méter repülő. Voltak megint a rekortánra pofátlankodó emberek, én pedig gonoszul azt gondoltam, hogy ha útban vannak, fékezés nélkül nekik megyek és legyalulom őket. Persze, a valóságban messze nem vagyok ilyen gonosz, és nem is idegesítettem magam különösebben. Jól esett a futás. Viszont kell tartalékolnom, mert vannak még nagy terveim erre a hétre.

Basszus, vasárnap reggel fél 6-kor kelni! Ráadásul önszántamból. Ilyet a mazochistákon kívül más nem tesz, ugye? De még szadista is vagyok, mert a kedvesemet is felébresztettem, mivel tegnap úgy döntött, elkísér a versenyre. Sajnos futnia még a térde miatt egyenlőre nem szabad, de úgy gondolta, ezúttal a felesége mellett a helye. Persze, amikor megszólalt az ébresztő, nem éppen feleség dicsérő szavakkal indított. :-)

Első állomásunk a Kosztolányi volt, ahol Fejes Laci futótársunkat vettük fel, majd irány a Velencei-tó. Az elmúlt napok kánikulája szempillantás alatt fagyba csapott át. Fújt a szél és dideregtünk a rajt előtt. Nem akartam elhinni, hogy ilyen van. Összefutottunk még J. Ricsivel és néhány szigetről ismert kollégával, együtt várva a startot.

A rajtcsomagban a póló és sok reklám mellett chipet sajnos nem találtunk, ellenben egy műanyag, kutyának való csont belekerült, hiszen enélkül hogy boldogulhat egy futó? :-D (Majd elosztom mind az összes kutyám között, csak össze ne vesszenek. ;-)) A rajtnál megtudtuk, hogy valóban nincs chip-es időmérés, tehát csak a brutto idő számít. Ezt hallva igyekeztem a mezőny elejére állni, így a starttól számítva pár másodpercen belül elértem a rajtkaput. Kellemesen indult a futás. Jó ideig stabil 4:30-4:40-es tempót toltam, csak az emelkedőkön kényszerültem 5-ös fölé. Egy ideig se előttem, se mögöttem senki, így jól kellett figyelnem a nyilakat, hogy ne tévedjek el. (Itt még nem is volt probléma.) A 10 km-es részidőm 47 percen belül volt, pedig az elején voltak elég szép emelkedők. 14 km-nél (durván a felénél) fogott el a jó érzés, hogy már mennyit lenyomtam, és még mindig milyen jól bírom. Két csávó közben megelőzött, de nem is bántam, mert legalább mutatták az utat. Később én is előztem kettőt, majd egy harmadikhoz csatlakozva futottunk sokáig együtt. Elárulta, hogy szívesen fut velem, mert tavaly a siófoki félmaratonon én húztam őt be a célba. Megörültem, hogy ilyen pozitív emlékei vannak rólam. A vége felé azért elkezdtem lassulni. Többnyire még sikerült 5-ös alatt tartani a sebességet, de míg az elején a 4:30 volt a legjellemzőbb, itt már inkább olyan 4:50-es ment csak.

Többször is láttam visszafelé is felfestve nyilakat, de nem foglalkoztam velük. 20 km után azonban egyértelműen megpillantottam egy, a menetirányomnak megfelelő nyilat balra, a tópart felé. Biztosra vettem, hogy ezt kell követni, ezért a társamnak (aki akkor előttem volt) és a mellette haladó bringás rendező csávónak is szóltam, hogy rossz felé mennek. Visszajöttek, de hamarosan kiderült, hogy eredetileg ők mentek jó felé, és az a nyíl, amit én követtem, egy másik verseny pályája volt. Végül is csak olyan 2-300 méteres lehetett a kitérő, de azért nem örültem neki. Ráadásul, alighogy visszaértünk a helyes útra, egy lány megelőzött, aki onnantól kezdve elhúzott, és esélyem nem volt utolérni a célig.

A vége felé jött még egy elég hosszú, lakás emelkedő. Itt már nehezemre esett 5 perces alatti ezreket futni, de még beleadtam, ami bennem volt. Azt már tudtam, hogy a km-felfestés és az órám nincsenek szinkronban. Akkor még csak az eltévedésnek tudtam be, de később kiderült, hogy amúgy is elmérték a végét majdnem 1 km-rel. Sebaj, szerencse, hogy az órám pontosan mérte azt, amit én tettem meg, tehát a célnál láttam, hogy pontosan 29 km-t futtoam 2:17 alatt.

Keményen elfogott a boldogságérzet, főleg hogy sikerült megcsípnem a női második helyet. Persze, ott bujkált bennem a kisördög, hogy ha nem lett volna az eltévedés, akkor is beért-e volna az a lány, de szerintem igen. Sőt, akkor lehet, hogy pont az utolsó métereken előz meg, ami még idegesítőbb lett volna. Szóval semmi probléma, nagyon örülök, hogy ilyen eredményt tudtam elérni. Lehet, hogy így nem tűnik olyan szép számnak, mert csak 4:45 az átlagsebesség, de az emelkedők szerintem úgy 2-3 percet rádobtak az összidő tekintetében. 

Pár perccel utánam Laci is beért. Egyszer csak megszólal a bemondó, hogy érkezik a harmadik női versenyző. Odanéztem, hogy ki lesz, aki még ott áll a dobogón, erre megpillantottam J. Ricsit a hosszú hajával. :-D A bemondó korrigálta a dolgot, mi meg jót szórakoztunk. :-) Hamarosan befutott Laci is, így vele és Karesszal leültünk enni, mert kajajegy is képezte a befutó csomag részét, Karesz meg benyomott néhány sört, ha már a futástól el van tiltva. :-) Ahogy ott ültünk, már egész jó idő lett. Kisütött a nap, elállt a szél, és a reggeli borzalomnak nyoma se volt. Szívesen fürödtem is volna egyet a tóban, de aztán eltelt az idő, úgyhogy kibírtam nélküle. Végre jött az eredményhirdetés, ahol nagy örömmel vettem át a 2-ik helyezésért járó díjat. Tudom, hogy ez egy kis verseny volt, és csak azért sikerült ilyet alkotni, mert a nagy nevűek nem voltak ott, de akkor is jó érzés.

Kárpótlást nyertem azért is, hogy az egy héttel később megrendezésre kerülő nike félmaratonra nem tudok menni. Ez így nagyon szép befejezése volt a nyárnak. A szeptember részemről futóverseny-mentes hónap lesz, ezt megígértem Karesznak. Innen is köszönöm, hogy eljött velem erre a versenyre és szurkolt. Edzeni persze fogok továbbra is szorgalmasan, mert október 2-án jön a nagy maratoni megmérettetés.

Tegnap végre a várva várt péntekre ébredtünk. Munka után ilyenkor az edzőteremben a helyem: zumba és capoeira aerobic.

A zumbát végre ismét Eszti tartotta. Nem mintha bármi bajom lenne a többi oktatóval, de mégis örültem, hogy most így van. Az óra viszont lényegesen visszafogottabban ment a szokásosnál: csupa lassú szám. Úgy kellett kérni, hogy legyen valami ugrálós is. Tudom, hogy a melegnek köszönhető, mert már kezdés előtt is folyt rólunk a víz, de mégiscsak sportolók vagyunk, nem? :-) (Na jó, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki így állt a témához, és teljesen normális, hogy az oktató a többség igényeihez igazodik.)

Utána jött a capoeira aerobic, ahol viszont nem volt kíméletesség az időjárásra hivatkozva. Nagyon örültem, hogy Csabi, az oktató visszatért, és ismét rendszeresen fogja tartani nekünk az órákat. Ez a sport nem olyan, mint a rendes capoeira, hanem annak csak a leegyszerűsített mozdulatai gyors zenére. Ha lenne rendes capoeira, biztos arra járnék, de ezt is nagyon szeretem, és szerintem rendkívül hatásos. Állóképességi és erősítő elemek egyaránt megtalálhatók benne. Utána még lenyomtam két menet szaunát. Egész végig egyedül voltam. Szerintem a többiek inkább a szabad levegőn szaunáztak. :-)

Ma, szombaton 4-6 km átmozgató futásra kellett volna mennem, de a kedvesem arra kért, hogy menjünk uszodába. Mivel ő a térde miatt most más sportot nem nagyon űzhet, természetesen nem utasítottam el a kérését. Azon gondolkoztam, mennyi uszással helyettesíthetem az átmozgató futást (ha egyáltalán)... Nem igazán volt fogalmam, ezért úgy döntöttem, hogy annyit úszom, amennyit Karesz. Így lett 1300 méter. Mivel holnap 28 km-es futóverseny következik, nem akartam ma kifárasztani magam. J. Ricsi szerdán a szigeten azt mondta, hogy a versenyig már nem csinál semmit. Nekem ez túlzott óvatosságnak tűnik, de lehet, hogy neki van igaza, de legvalószínűbb, hogy ez egyénfüggő. Én csütörtökön úsztam, pénteken zumbáztam és aerobicoztam, szombaton megint úsztam egy picit. Szóval futás nekem se volt szerda óta. Vajon ezek az egyéb sportok ilyenkor felfoghatók pihenésnek a futás szempontjából?

Tegnap, szerda lévén a margitszigeti Nike futóklubba mentem edzésre. Eredetileg felmérő szigetkört ígértek be, de a a hőmérsékletre való tekintettel a főnökség megkegyelmezett. Az új terv szerint 5*1000-et futottunk keményen, 1 perces pihenőkkel. Zsuzsi nem is követelt gyors tempót. Azt mondta, aki 4:30-as átlaggal tervezi a félmaratont, az most 4:15-ös ezreket fusson. User friendly szám.

Gimnasztika és bemelegítő futás után Dávid vezetésével neki is indultunk. Nem mondom, hogy kellemesen éreztem magam, de az általános résztáv utálatom lényegesen kisebb mértékben jelentkezett a szokásosnál. Így alakultak az ezreim: 3:57, 4:05, 4:04, 4:11, 4:18. Az utolsó is valószínűleg erősebb lett volna, ha nem ő az utolsó. 35 fokban én ezt nem látom olyan tragikusan rossznak. Visszafutottunk a klubba, ahol Zsuzsi éppen a 7 órás csoportnak tartotta a bemelegítést. Beálltam én is a végére, mert velük is akartam még futni egy kört. El is indultunk nagyjából 6:30-as tempóban. Ez nekem remek gyakorlat a türelem fejlesztésére, mert iszonyat lassú, de tudom, hogy néha ilyet is kéne. A felénél mondta Zsuzsi, hogy aki akar, az begyorsíthat 5-ösre. Mivel nálam volt remek mérőeszköz, én próbáltam vezetni ezt a csoportot. Jöttek is velem szépen az emberek, majd a végén Dvorcsák még jobban be akart gyorsítani, így voltak, akik 4:40-essel futottak be. És ezek a 7 órások a kezdőbb csoport... Szerintem nagyon jól nyomják. Gergő kicsit elégedetlen volt magával, hogy neki ez már nem ment, dehát basszus, nincs még egy éve se, hogy fut! És 1:55-ös félmaratont tervez. Néha az agyam eláll, ahogy az emberek fejlődését látom, és nekik még ez se elég. Nem hozzám kell viszonyítani, mert én sokkal régebben nyomom, és magamhoz képest jóval gyengébb fejlődési tendenciát mutatok. Amúgy 12,5 km lett az aznapi adagom.

A végén a társaság nagy része beült sörözni, én azonban téptem haza, mert van egy kedvesem, aki itthon várt, és aki nekem nagyon fontos. :-) Én csak a vizes tartályt csapoltam meg alaposan, bár kicsit csalódással, mert Sanyosz olyasmit mondott, hogy megérdemelnénk egy ilyet:

Ma (csütörtökön) a reggel kapta a sportolás szerepét: uszoda. A korán kelésnél kevés dolog visel meg jobban, de időnként rászánom magam, ha tudom, hogy ez az ára annak, hogy ne maradjon el a napi sport. Ma pedig meló után más programom volt, így kénytelen voltam ilyen mazochizmushoz folyamodni. Ami pedig az uszodában várt: nagy medence lezárva, csak a kinti 4 sávos 25-ösben lehetett úszni. Ezt még a recepciós se közölte, csak levette a bérletemről az alkalmat, mint mindig. Kicsit hülyét kaptam, mert 25-ösben eleve is elég szar úszni, másrészt a népsűrűség se volt kicsinek mondható. Persze, ha mindenki sportolásra használná a medencét, még el lehetne lenni valahogy, de vannak, akik jó ki komótos mellúszással a sáv közepén nyomják, így lehetetlenné teszik, hogy megelőzzék őket, ha szemből is jönnek. A falnál meg hiába tudják, hogy én vagyok a gyorsabb, benyomulnak elém. Először azt hittem, 1 km-nél többet idegileg nem fogok bírni, de aztán erőt vettem magamon. Tudom, hogy nem kell így felhúznom magam, meg a vége felé kicsit csökkent is a népesség, így lenyomtam a tervezett 2 km-t, majd felfrissült erővel tekertem a melóba, hogy az agyamat is edzhessem kicsit. :-)

Egy ideje nem blogoltam, aminek csak az egyik oka az, hogy kicsit visszább fogtam magam a sportban mostanában. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Balaton-kör óta nem csináltam semmit, csak hogy úgy módjával. Akkor nézzük sorrendben:

Múlt hét kedden tekertem körbe a Balatont, majd szerdára 12 km könnyű futás volt előirányozva. Sajnos ezt 7,5 km után fel kellett adnom, mert a hőguta-hasfájás keveréke felülkerekedett rajtam. De kit érdekel?! ;-) Aznap sajnos vissza kellett térnem Pestre, mert csütörtökön már melóztam. Munka után pedig irány a Ladánybene koncert, tehát minden sport mellőzve (kivéve a koncerten való zúzást :-)).

Péntek: meló után ismét le a Balatonra, de előtte azért egy zumba órát sikerült benyomni. Nem a szokásos lány tartotta, hanem egy csávó. Azért érdekes, hogy míg a zumbások 90%-a lány, az oktatóknak szerintem a nagyobb része pasi. Vajon mi állhat emögött? :-)

Szombaton a Balatonon csak fürdés és ivászat, sport hanyagolva. Nem bánom. Most ennek volt itt az ideje. Vasárnap délután visszatérés Pestre, és pont belefért még kényelmesen 13 km futás. Kimondottan jól ment, és közben végig jó kedvem volt. Lehet, hogy jót tett a pihenés?

Hétfőn már vissza a normál kerékvágásba: az edzőteremben toltam egy óra hasburninget, majd egy zumbát. A hasburningről biztos sok érdekes dolog jut eszébe az embernek: nos, ez egy óra kemény hasizom, és az órarendben ilyen néven szerepel. Én ebben ártatlan vagyok. Viszont, amilyen hülye neve van, annyira kemény és hatásos ez az óra. A zumbára ismét új oktatók jöttek, ezúttal valami kolumbiai pasi is volt köztük, akinek tényleg igen látványos mozgása van. Viszont, amikor levette a pólóját, és az összes csaj őrjöngeni kezdett, kicsit elgondolkodtam, hova is kerültem. ;-) És mennyien voltunk ezen az órán... Nagyon népszerűsödik ez a sport. Megértem, szerintem is nagyon állat.

Kedden pedig a futoblogos társaság egy részével szerveztünk közös futást a Kopaszi gáton. A futoblogon itt van róla poszt: http://futo.blog.hu/2011/08/23/kozonsegtalalkozo_5 Néhányan futottunk két kört (kb. 8 km), de sanyosz75 és pantomimes már eleve futva érkeztek. A Köcsögök szép számban képviseltették magukat, illetve Gergő kiosztotta a megrendelt Dagadt Köcsög pólókat. :-) Nagyon jól néznek ki. Már sajnálom, hogy nem rendeltem magamnak is egyet, bár nehéz lenne elképzelni, hogy valaha is 124 kg-t nyomtam volna. :-D A futás után söröztünk is egy kellemeset, miközben a futás mikéntjeit-hogyanjait beszéltük át. Megjegyzem: nincs jobb, mint egy korsó sör mellett a futásról beszélgetni. :-)

Egy ízelítő kép:

Most pedig indulok a szigetre, ahol Jónás Ricsi szavaival élve valószínűleg dolgozatot írunk. Ez felmérő szigetkör futását jelenti. Mivel csak 35 fok van, valószínűleg mindenki könnyűszerrel PB-t fog futni. :-)

Tegnap (kedden) végre eljött a nagy nap. Ezt a programot hétfőre szántam, csak aznap olyan bedagadt szemekkel ébredtem (valami nap-allergia), hogy nem mertem elindulni. Szerencsére elmúlt, úgyhogy kedden már probléma mentesen vágtam neki a kalandnak. Hogy mi volt? Olyasmi, amit már régóta tervezgetek: körbebringáztam a Balatont. :-)

Utálok korán kelni, főleg nyaraláskor, így az indulásra csak valamivel 8 után került sor. Nálam volt még mindig a kölcsön versenybringa, úgyhogy természetesen ő volt a kiválasztott, nem a városi bicóm. Hogy mit vittem magammal? Szinte semmit. Két gélt, egy kis pénzt meg telefont. Csopakról indultam, méghozzá kelet felé, mert úgy gondoltam, akkor hamar átjutok a déli partra, ahol még biztos sikerül végigmennem, aztán, ha az északin valami gáz van, ott már vonatra ülhetek. Azaz: nem az UB-s irányt választottam, hanem az ellenkezőjét. Hogy ennek mi a jelentősége? Annyi, hogy a nyilak nagy része, ha halványan is, de még mindig látszott, ezért tudtam, hogy ha őket követem visszafelé, akkor nem tévedhetek nagyon el. Ezúttal is köszönet Szaszának, aki egykor kijelölte az UB útvonalát. :-)

Nagyon kellemesen indult a dolog. Barátságos volt a táj, viszonylag jól járható a bicikliút, szóval semmi negatív tényező. Mikor elértem Akarattyát, majd átküzdöttem magam a déli partra, meg voltam döbbenve, hogy két hónapja az UB-n ezt a távolságot (illetve ennél többet) futva tettem meg. Még bringával is nagyon hosszúnak tűnt. Világoson nem emlékeztem pontosan az útvonalra, és nem mindenhol látszottak élesen a nyilak, de azért kis kérdezősködéssel sikerült a déli partra jutnom. Ott nyomtam tovább keményen. Első megállóm 73 km-nél volt - Balatonszemesen, ha jól emlékszem. Itt benyomtam egy gyrost meg két pohár sört. Kellemesen felfrissülve indultam tovább. Siófokra érve felismertem a novemberi félmaraton helyszínét. Ez megint jó érzéssel töltött el. Nem mindig sikerült a kijelölt bicikliúton haladnom, de a Balatont figyelve szerencsére nagyon nem lehetett eltévedni.

A második megállóra már a déli part végén, Balatonmáriafürdőn került sor. Itt bedobtam egy nagy hamburgert és még egy kis sört ittam. Rendkívül nagy késztetést éreztem, hogy fürödjek a Balatonban, de előzőleg tisztáztam magammal, hogy a kölcsön bringát nem hagyom ott sehol, így meg kellett békélnem a helyzettel. Keszthelyt elérve örültem, hogy kivégeztem a déli partot, ott viszont valahogy véget ért a bicikliút, a fő utcát meg annyira építették, hogy a gyalogosok is alig fértek el. Le is kellett szállnom tolni egy kicsit, ami azért bosszantott, de felismertem a júniusi keszthelyi félmaraton helyszínét, és ettől jobb kedvem lett. Nagy nehezen sikerült innen is kikavarodni, aztán irány az északi part. Badacsony-valamiben voltam, amikor elég erőteljes fáradtság fogott el. Éhes már nem voltam, de egy sör erejéig beültem egy helyre, ami valószínűleg nem volt szép dolog egy olyan vidéken, ahol mindenki borászattal foglalkozik. Azért kiszolgáltak. :-) Itt már 160 km-nél jártam.

Ettől kezdve kicsit döcögősebben ment már a cucc. Nyomott a nyereg, meg a térdeim se annyira élvezték már a folyamatos pedálozást. De azért komolyabb problémát még mindig nem éreztem. Elértem Révfülöpre, a Balaton-átúszás helyszínére: megint jött a jó érzés. Megállapítottam, hogy innen már belátható távolságra van Csopak. Igen ám, csakhogy innen jött a szivatós rész. Aki az UB-n erre futott, az biztos jól tudja: innentől a bringaút hol felvisz a hegyre, hol vissza a partra. Nem is tudom hányszor kellett ezt a fel-le cuccot ismételgetni. Balatonudvarinál olyan meredek emelkedő jött, hogy kicsit leszálltam tolni. Itt már sötétedett, de nem számítottam arra, ami ezután jön...

Kicsit Tihany előtt (Örvényes vagy Aszófő?) teljesen rám sötétedett. Eleinte csak azzal volt bajom, hogy néha elfogyott az út, és nem láttam, merre folytatódik, de aztán totál sötétségbe borult minden. Nem voltam rá felkészülve, hogy nulla közvilágítás mellet az a pici fény, amit a lámpám ad, még arra se nagyon elég, hogy ne menjek neki egy fának. Rohadt fáradt voltam már és mindenem fájt, és szinte csak lépésben tudtam haladni, annyira nem láttam semmit. Isten azonban velem volt, és Ő vezetett. Az is az Ő műve volt, hogy pont akkor sötétedett rám teljesen, amikor az út középen sárgára festett csíkkal volt elválasztva, és azt meg tudtam világítani a lámpámmal. Így, ha nagyon lassan is, de bírtam haladni. Ez annyira lekötötte a figyelmemet, hogy azt se éreztem, hogy már baromira hideg van, illetve, hogy a kezem már úgy fáj, hogy a kormányt alig bírom fogni. Pontosan éreztem, hogy Isten haza fog vezetni. Kellett persze, hogy folyamatosan bennem legyen az elszántság, de ehhez is megkaptam a képességet. Balatonfüred fényeit megpillantva azt hittem, eljött a megváltás. Annyira azonban mégsem volt jó a helyzet, mert a borhét miatt annyi volt az ember, hogy megint csak le kellett szállni a bringáról, és egészen az arácsi strandig tolni. Ott visszaültem, de ismét jött a sötétség. Ezt a terepet viszont már annyira ismerem a sok futásból, hogy érzésre is ment a tájékozódás. A csopaki bevezető szakasz a szürke marhák mellett megy, majd egy kis erdős részen, amiből megint semmi sem látszott, de a helyismeretem nem hagyott cserben. Beértem Csopakra, és megláttam a fényt (szó szerint :-)). Már minden másodperc fájdalmat jelentett, de HAZAÉRTEM. És igen: egyedül körbebringáztam a Balatont 12 óra alatt.

Mit is mondhatnék róla, így összefoglalólag? Először is: a sötétedés előtt is csak kb. 20 km/h átlagot tudtam hozni, de ez elsősorban nem nekem köszönhető, hanem: 1. birngaút nem éppen jó minősége, 2. tévelygések, 3. gyalogosok és autósok zavargása. Én viszonylag óvatos vagyok, tehát ha pl. egy gyerek ugrál olyan távolságban, hogy akár az utolsó pillanatban ott teremhet előttem, akkor feltételezem, hogy így is lesz, és a sebességemet ennek megfelelően csökkentem. Persze, azért volt, hogy inkább csak kiabáltam egyet. :-) Lényeg, hogy egy versenyen, ha normális pálya van, akkor tudtam volna sokkal gyorsabban tekerni. Ugyanakkor: baromi nehéz lehet az ironman. 3,8 km-t leúszni nem nagy dolog, ezután bringára ülni szintén sima ügy. Letekerni 180 km-t viszont már elég megterhelő (de még idáig is megcsinálható). Viszont innen futni egy maratont? Hát basszus... És ezt én mondom, akinek a futás az erőssége, és futott már ultra távot is. Azt hiszem, ez is olyan dolog, amit gyakorolni kell, és nem elég külön-külön lenyomni a távokat edzésen. Egyébként idén mindhárom sportból teljesítettem többet, mint az ironman-adag, csak ugye nem egyben. Az úszás után a futás is semmiség, de így, ez a három... Majd meglátjuk.

Minden esetre, aki elindul körbetekerni a Balatont, annak ajánlom, hogy vagy érjen vissza még világosban, vagy vigyen egy jó fényszóró lámpát.

Ma, hétfőn technikai okok miatt nem tudtam megvalósítani a mai napra tervezett edzést, ezért áthoztam mára a szerdait, kedden megpróbálom pótolni az elmaradt hétfőit, majd szerdán nyomom a keddit. Mára jutott így 12 km futás a következő felosztásban: 3 km bemelegítés, 3 km izomból, 2-3 perc séta, majd ismét 3 km izomból, végül 3 km levezetés.

A szombati futóverseny pályáján indultam el és Csopakon futottam a bemelegítést, majd a Paloznak felé vezető bicikliúton láttam neki a kínzó résznek. Nyomtam mind állat, tényleg mindent beleadva 4:16-os átlaggal nyomtam az első 3-ast. Kicsit sétáltam, majd nekiláttam a távnak visszafelé. Elvileg ezt is ugyanilyen tempóval kellett volna, de sajnos itt már csak 4:30-ra telt. :-( Igaz, meleg volt, nagyon, de ez nem kifogás. Egyszerűen nem vagyok elég erős, és a tüdőm levegőért kapkod. A 3 km levezetésre ismét a faluban kerítettem sort, és még inni is megálltam közben.

Abszolút nem vagyok oda a mai teljesítményemtől, de legalább nem adtam fel. A második hármasnál, amikor láttam, hogy nem megy a tervezett sebességgel a dolog, nem sok hiányzott, hogy hagyjam a francba az egészet. De odáig azért mégse süllyedünk! :-) Vigasztal, hogy ma is azért volt elég sok úszás, csak azt azért nem nevezném sportnak, mert kicsit se erőltettem meg magam, csupán a Balaton élvezete vitt előre. Apuval játszottunk kapura dobósat a vízben, és még a 93 éves nagypapám is megfürdött a Balatonban.

Azért, hogy Zsuzsi szerdára tervezte nekem ezt a durva résztávozósat, lehet, hogy nem véletlen. Csak 2 nap telt el a verseny óta, tehát elvileg az is lehet, hogy még nem pihentem ki, és ezért ment ma olyan szarul. Valószínűleg annak is megvan az oka, hogy melyik edzés pontosan melyik napra kerül, és nem kéne összevissza variálni. Ez most tényleg rajtam kívül álló ok miatt alakult így, de nem magyarázgatnunk kell a dolgokat, hanem megérteni, hogy ha nem az utasításnak megfelelően csináljuk, akkor jó eséllyel nem a terv szerint fog alakulni.